A Tér-iszony a magyarországi, elsősorban angol-amerikai fókuszú bölcsészettudomány képviselőinek tanulmányaiból összeállított kötet, ami látleletet ad a kortárs popkultúráról. Nem az első ilyen kiadvány, de nagyon is van helye a magyar könyvkiadásban, mert összességében tömör, de informatív gyűjtemény. Kritika.
A Tér-iszony a Rémesen népszerű egyenes folytatása. Ez utóbbihoz hasonlóan a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Populáris kultúra és fantasztikum az angol nyelvű országokban kutatócsoport kezdeményezésére jött létre, szerzői azonban nem kizárólag pázmányosok, vannak közöttük az ország más bölcsészkaraiból is. A kötet nehezített pályán valósult meg, ugyanis a Rémesen népszerűt kiadó Athenaeum a Tér-iszony kiadását már nem vállalta, így a kiadókeresés sok időt elvitt. Végül a Tortoma vette át a feladatot. Emellett forrást is kellett keríteni a kiadáshoz, ebben – nem csekély meglepetésre és legalább akkora örömre – a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Alap pályázati pénzei jelentettek segítséget. Szóval ilyen előzményeket követően történt, hogy a Tér-iszony végül 2024 végén hús-vér valójában megjelent.
A Tér-iszony tizenkét tanulmánya, ahogyan a könyvcím is utal rá, a „tér” fogalmát és annak a fantasztikumban való megjelenését állítja a középpontba. A „tér” szót manapság körüllengi egyfajta, nem kevés megmosolygással övezett misztikum, ami abból fakad, hogy a modoros, bölcsészkedő nyelvhasználat egyik kedvelt eszköze: ha valaki szeretné nyomós (adott esetben talmi) intellektuális tekintéllyel felruházni a mondanivalóját, akkor iktat bele olyan fordulatokat, hogy „politikai tér”, „a nyilvánosság terei”, és hasonlók. A könyv nem követi ezt a vonalat. A Tér-iszony saját bevallású célkitűzését és tanulmányait olvasva világos kép rajzolódik ki az olvasó előtt:
a könyv a fantasztikus irodalomban és filmekben megjelenített mindenféle hely ábrázolásával és azok többletjelentésével foglalkozik.
Vagyis olyan tanulmányok olvashatók benne, amelyek a fantasztikum kitalált helyeiről szólnak. Ez a leginkább kiterjesztő módon értendő, van, hogy tényleg a hely valamilyen különleges sajátossága áll a középpontban – ilyen például a metropolisz Vancsó Éva tanulmányában, vagy a labirintus, illetve az útvesztő Gyuris Norbertében. De olyan is van, hogy a hely valójában másodlagos a társadalmi tartalomhoz képest – Sohár Anikó Ankh-Morporkról szóló társadalomrajzát vagy Kérchy Annának a Coraline-ról írt gyermekirodalmi-gyermeklélektani nézőpontú vizsgálódását e körbe tudnám sorolni. Summa summarum: a tanulmánykötet kohézióját megteremtő összekötő kapocs az, hogy mindig valamilyen kitalált helyről van szó.
Amikor a kötetet olvastam, elviccelődtem Fodor Andrással, az egyik szerzővel arról, hogy kétségek között hagyja az olvasót, mert nem árulja el a szövegében, melyik ‘90-es évekbeli tévéműsorban mondogatta Vágó István, hogy „Hol járunk?”. Ez azért érdekes, mert Fodor a válaszában megemlítette, hogy a kézirat megírásakor Vágó még élt, ám amikor a könyv megjelent, már elhunyt. Ez az időeltolódás – melynek okaira fentebb utaltam – furcsa, mondhatni, weird módon nyomja rá a bélyegét a szöveg befogadására. Nemcsak arról van szó, hogy a kvízprofesszor, a magyar televíziózás egy komplett korszakának valóságos szimbóluma még élt Fodor András kéziratának születésekor, aztán már nem élt, mire az megjelent. Ez is érdekes egybeesés, de a tudomány malmainak őrlési sebességét ismerve nem éppen elképzelhetetlen. Az már annál inkább meghökkentő, hogy az egész világ gyökeresen felfordult körülöttünk. (Egyébként a Mindent vagy semmit a megfejtés.)
A popkultúra különböző területeinek vizsgálata azért hasznos, mert a popkultúra – egyebek mellett – tükrözi a közhangulatot, azokat a témákat, szorongásokat, amelyek sok embert foglalkoztatnak az adott időben.
Ezt a Tér-iszonyban is megfigyelhetjük. A legszemléletesebb példa erre Hódosy Annamária tanulmánya, amely a karantén jelentéstartalmát térképezi fel néhány járványfilm elemzésén keresztül. Egy fokkal kevésbé szembeötlő módon, de az ökogótikai fókusz miatt Rusvai Mónika kötetnyitó írása is ide sorolható, amely Naomi Novik Rengeteg című regényén keresztül foglalkozik az ember és a növények kapcsolatával. Ez utóbbi tanulmánynál ért egy nagyon furcsa élmény.
A tanulmány a szerző által a Roboraptornak is lelkesen ecsetelt kritikai növénytan megközelítésmódján alapul. A témaválasztás jól illeszkedik abba az irodalomtudományi, kultúratudományi trendbe, amely a természeti erőforrások kiaknázásával, kizsákmányolásával kapcsolatos veszélyeket, félelmeket, etikai kérdéseket dolgozza fel. Az, hogy a természetet, a növény- és állatvilágot kiaknázható eszköznek tekintjük-e, avagy önjogon értékes, védendő, az embernek nem alávetett entitásnak, kedvelt kérdés a fantasztikumban és a fantasztikummal foglalkozó szakirodalomban. Rusvai tanulmánya ezt a problémát tematizálja Novik regénye apropóján. Csak éppen amikor már olvashatjuk a könyvet, ez a kérdés zárójelbe kerül. Az általunk ismert világ jelenleg éppen darabjaira hullik, vagy legalábbis erősen afelé tartani látszik (csak hogy legyen egy visszafogottabb megfogalmazása is annak, ami miatt sokan aggódunk). Annak idején a weird irodalom felemelkedését és aktualitását azzal magyarázták, hogy a valóság mint valamiféle objektív dolog alapjaiban rendült meg, mert a szavak jelentése tetszés szerint kiforgatható. Ma ez a helyzet, ha lehet, még jobban eldurvult, és ilyen körülmények között szinte abszurdnak hat arról olvasni, mi is a helyzet azzal, ahogyan a fákat és az erdőket kezeljük, és hogy ezzel hogyan szembesít bennünket egy fantasyregény.
Mindez persze nem a szerzők hibája, és nem azért, mert a tanulmányok megírásakor senki nem láthatta előre, milyen fordulatot vesz a világunk, hanem mert a szerzők dolga nyilvánvalóan nem vezényszóra kommentálni a mindenkor aktuális eseményeit (kutatói szabadság, meg ilyenek). Ráadásul a tanulmányokban érintett problémák – a kezdő írás esetén a természettel való bánásmódunk – nem veszítenek aktuálisukból attól, hogy nincsenek a közfigyelem középpontjában. Ez normális körülmények között nem igényelne egy árva betűt sem, de most nem normálisak a körülmények. Olvasóként pedig némiképp furcsa volt úgy kézbe venni és olvasni a Tér-iszonyt, hogy rögtön a nyitó tanulmány valami olyasféle kontraszttal szembesített, hogy „visszasüllyedünk a XIX. századba, de amúgy vannak fák, mi meg antropocentrikusak vagyunk”.
Mindenesetre furcsa kontextus ide vagy oda,
a Tér-iszony egytől-egyig érdekes, olvasmányos tanulmányokat kínál.
E téren megint csak nem kell tovább keresgélni az első tanulmánynál: Rusvai Mónika a fikciójában is megszokott letisztult, világos stílusban vezette végig az idegennek tűnő erdő és az emberi világ kapcsolatát, hatalmi viszonyait. És ez elmondható az összes többi tanulmányról is. A szerzők vagy egyetemi emberek, vagy kapcsolatban állnak az egyetemi világgal, a tudományos élettel, ehhez képest a Tér-iszonyban összegyűjtött írások éppen abban az egyensúlyi állapotban helyezkednek el, ahol a szakmai megalapozottság és a közérthetőség egyformán adott. Nem tudni, hogy a szerzők, illetve a szerkesztő részéről kifejezetten cél volt-e ez az egyensúly, de ilyen szempontból kifejezetten harmonikusra sikerült a kötet.
A Tér-iszony tanulmányai változatos társadalmi problémákat érintenek.
Sohár Anikó Ankh-Morpokról írt tanulmánya a Terry Pratchett-i Korongvilág legemblematikusabb városának hatalmi rétegződésébe nyújt elemző igényű betekintést, egyúttal egy roppant humanisztikus Pratchett-képet is közvetít. Benczik Vera egy film (Kiéhezettek) és két novella (Sara Genge: Shoes to Run; Paolo Bacigalupi: People of Sand and Slag) közös sajátosságaként mutatja be azt a perspektívát, amelyen keresztül a néző-olvasó azzal szembesül, milyen az, amikor az ember és az egész ismerős emberi világ a múlt relikviájává halványul. Szujer Orsolya a kertvárosi gótika elemeit tárja fel A Vízióban, azaz annak az irodalmi-filmes hagyománynak a megjelenését vizsgálja benne, amely szerint az 1950-es években emelt, idillikus kertvárosok a homogenizálódás és a szerepkényszer miatt valójában a rettegés színterei. A szerkesztő, Limpár Ildikó záró elemzése jóformán klasszikusnak tekinthető megközelítést alkalmaz, amikor bemutatja Az éhezők viadala és a Westworld embertelen látványosságainak működésmódját, s azokat a kapitalizmus kortüneteként értékeli.
Néhány tanulmány túllép az angolszász kultúra jól ismert keretein.
Kifejezetten érdekes volt arról olvasni Domokos Áron tanulmányában, hogy az „alternatív nácis” történetekben világelsőséggel büszkélkedhetünk. Gáspár László regénye, a Mi, I. Adolf már 1945-ben, a második világháború lezárásának évében megjelent, és a tanulmány szerzőjének összefoglalója alapján egészen átgondolt és dermesztő képet nyújt arról, hogyan festene a világ, ha a Harmadik Birodalom nem esett volna el 1945-ben, és Hitler folytathatta volna terjeszkedését. Domokos elmondása szerint a regény stilisztikailag hagy maga után kívánnivalót, de amit olvasóként megtudunk róla, az egy sokoldalú spekuláció egy nácik uralta világról.
Szintén az angolszász világon kívülre kalandozik Fodor András, aki a skandináv weird irodalom liminális tereit, azaz két különböző állapot közötti, képlékeny, formátlan világait elemzi a finn Leena Krohn (Hotel Sapiens) és Johanna Sinisalo (A Nap magja), valamint a svéd Karin Tidbeck (Amatka, Rénszarvas-hegy) művein keresztül. Az ezekben a művekben elképzelt helyek a weird zsánerre jellemző idegenséget, változást mutatnak, és átalakulásuk (átalakulóban levésük) a hatalmi pozíciókból fakadó nézőpontkülönbségeket is tükröznek.
A Tér-iszony tehát tematikailag változatos, amihez képest szinte különösnek tűnhet, mennyire rövid: az egész könyv, bevezetővel és tartalomjegyzékkel együtt a 200 oldalt sem éri el. Ezzel a rövidséggel a világon semmi baj nincs, sőt, a visszafogott terjedelem összhangban van a befogadhatóság mértékével: a Tér-iszony alapvetően egy olvasmányos, igényes tanulmánygyűjtemény a kortárs popkultúra elképzelt világairól.
Verdikt
A Tér-iszony a legfrissebb etapja annak a kezdeményezésnek, hogy a bölcsészettudomány hazai képviselői a popkultúra lehetséges értelmezéseiről képet adjanak az érdeklődőknek. Ennek a funkciónak maradéktalanul megfelel, mert a rövidsége ellenére is tartalmas elemzéseket nyújt. A nyolcas értékelés kizárólag annak szól, hogy egy tudományos jellegű írást nehéz pontozni; egy ilyen könyv ritkán nyújt letaglózó erejű esztétikus élményt vagy forradalmian új ismereteket, „egyszerűen” csak egy tömör és informatív látlelet a kortárs popkultúra térábrázolásáról, az elképzelt, idegen, szörnyűséges helyek működési mechanizmusairól.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
