Guy Ritchie A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső után újabb sikerfilmjéből készített sorozatváltozatot. Ezúttal Az úriemberek című 2019-es gengszterkomédiáját alkotta újra kisképernyőre a Netflixnek, a mozis változattól lényegesen eltérő alapkoncepcióval. Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az úriemberek film alaptörténete az, hogy egy drogbáró – aki pénzszűkében lévő brit arisztokraták birtokain termeszti a kannabiszt – megszabadulnia a birodalmától, de mivel arra több alvilági figurának is fáj a foga, a tervezett eladás körül bonyodalmak támadnak. Ugyanez megjelenik a sorozatban is, de ezúttal csak második történetszálként: a széria fő sztorija ugyanis az egyik Lord örökösére fókuszál, aki azt szeretné elérni, hogy a gengszterek távozzanak a telkéről. A nézőpontváltást pedig arra használta Ritchie, hogy egy egészen új történetet meséljen el, így a végeredmény sokkal több, mint a moziváltozat más karakterekkel való újrajátszása.
Az úriemberek sorozat kifejezetten kreatívan hasznosítja újra a film elemeit, olyan módon összekeverve azokat, hogy kellőképpen eltérjen az eredetitől, ne érződjön ismétlésnek.
Visszaköszönnek karaktertípusok, fordulatok és konkrét jelenetek is, de valamilyen módon többé-kevésbé mind átértelmeződik, új jelentést vagy hangsúlyt kap. Például a filmhez hasonlóan a szériában is készül az egyik karakterről megalázó videó büntetésként, ugyanakkor ebben a verzióban az eset kimenetele egészen más. Egy másik ilyen példa a mérgezős jelenet, amelyet úgy ismételtek meg, hogy ezúttal egészen más funkciót kapott, mint a mozis változatban. A két verzió közötti párhuzamok tehát leginkább csak elmés utalásokként, a filmet ismerőkkel való összekacsintásokként működnek – méghozzá kifejezetten jól.
HIRDETÉS
A keretes szerkezetet ezúttal elhagyta Ritchie, így nem egy karakter elbeszéléséből ismerjük meg az események nagy részét, ugyanakkor
maga a történet hasonlóan épül fel, mint Az úriemberek mozifilmé: lassú építkezéssel indul, majd egy ponton megjelennek benne a fordulatok, és attól kezdve felpörög.
A különbség részben abban áll, hogy a médium lehetőségeit kihasználva a sorozatváltozatban vannak rövid kitérők, mellékszálak is. Ezek ugyan szervesen illeszkednek a nagy történetbe, de közben megvan a maguk kerek története, és ettől egyértelműen epizódszerűek. Így az egész évadot átívelő, összefüggő sztori ellenére is van egy széria-jellege Az úriembereknek. Ennél is jobban megkülönbözteti azonban a két változatot, hogy
a filmtől eltérően Az úriemberek sorozat alapvetően a főhős „tűzkeresztségének”, az alvilágba való alámerülésének története.
A Theo James által alakított Eddie Horniman szeretne véget vetni a családja és a drogmaffia közötti kapcsolatnak, a gengszterek azonban nem akarják csak úgy elengedni. Éppen ezért különböző szívességeket teljesít nekik, remélve, hogy ezek révén megszabadulhat a terhes társaságtól – de persze így csak még jobban belemerül ebbe a közegbe. Ráadásul a teljesen kiszámíthatatlan és hasznavehetetlen bátyja hajlamos éppen akkor csinálni valami nagy hülyeséget, amivel belerondít a terveibe. Sajnos azt, hogy milyen hatással van hősünkre mindaz, amit átél, meg amit végig kell csinálnia, nem sikerül igazán jól érzékeltetni az évad során, így a legvégső választása nem tűnik kifejezetten indokoltnak.
Az úriemberek sztorijának viszont inkább az a gondja, hogy a végére talán a kelleténél többet csavartak rajta.
Persze már a mozifilmben is éppen az volt a pláne, hogy a vége felé bizonyos fordulatok felrúgták a nézőben addigra kialakult koncepciót, és az események átértelmezésére késztették. Csakhogy abban az esetben a történet csavarjai viszonylag gyors egymásutánban következtek, és ez a pörgés tette igazán hatásossá és erőssé őket. A sorozatban egészen más a tempó, kevésbé sűrűn követik egymást a fordulatok, és pont emiatt jobban fel is tűnik, hogy elég sokszor csavartak a történeten. Mivel pedig a széria fő feszültségforrása éppen az, hogy ki fog hátba szúrni kit – a főhős a gengsztereket, vagy fordítva –, a fordulatok kapcsán kissé az lehet a néző érzése, hogy pusztán az erre való válaszadást próbálják kissé erőlködve késleltetni.
A cselekményfelépítés szépséghibáiért viszont bőven kárpótol Az úriemberek sorozat, méghozzá azzal, hogy teljesen szabadjára engedik benne a Guy Ritchie-féle őrületet.
Megszokhattuk már az író-rendezőtől, hogy különc, zakkant karaktereket vonultat fel, azonban ebben a szériában talán még magán is túltesz, annyira szélsőségesen elborult figurák szerepelnek benne. Van itt mindenféle fura fazon a gengszter-egyháztól kezdve a Hitler-imádó arisztokratán át a postagalambbal üzengető drogbáróig. Úgyhogy a sorozat nem egyszerűen megidézi Ritchie régebbi gengszterfilmjeiben látottakat, hanem még rátesz egy lapáttal. De éppen csak addig feszegeti a határokat, hogy ne lépjen át abba a zónába, amikortól már inkább stílusparódiaként hat az egész, és így abszolút működik a dolog.
Persze abban, hogy ezek a szokatlan karakterek valahogy mégsem puszta karikatúrának tűnnek, jelentős szerepe van Az úriemberek nagyszerű színészgárdának, amelyet még jobban is sikerült összeválogatni, mint a film esetében.
Theo James remekül játssza az elszánt, ámde kellemetlen helyzete miatt őrlődő kívülállót, és tökéletes párost alkot Kaya Scodelarióval, aki a gengszterfőnök rideg és irgalmatlan lányát alakítja. Giancarlo Esposito lubickol a kőgazdag szarkeverő szerepében, Ray Winstone pedig hozza a tőle megszokott „kemény nagykutya” figurát. Daniel Ings brillírozik a főszereplő haszontalan fivéreként, és még külön érdemes kiemelni Vinnie Jonest, akinek kifejezetten jól állt, hogy ezúttal a szokásostól eltérő szerepet osztottak rá. De a főbb karaktereken túl is, minden mellék- és epizódszereplő esetében jól sikerült a casting.
Az érdekes figurák és az általuk okozott bizarr szituációk töretlen szórakozást nyújtanak az egész évadon át.
