James Clavell A sógun c. regénye, és annak első 1980-ban készült adaptációja a mai napig kultikus: okkal, mert talán az első olyan történet volt, ami nyugatiaknak is betekintést jelentett Japán világába. De biztos, hogy James Clavell jól csinálta? És ha nem, a 2024-es remake kijavítja a hibáit? Pilotkritika az első két rész alapján.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
James Clavell A sógun c. regénye 1975-ben íródott. Elképesztő sikert aratott, nemzetközi piacra került, 1990-re 15 millió példány kelt el belőle, és természetesen meg is filmesítették, Richard Chamberlain és Mifune Toshiro főszereplésével. A sorozattal együtt a történet Magyarországra is eljutott, szinkront kapott, és itt is kultuszsorozattá emelkedett – nem véletlenül készültek még paródiák is belőle, mint az ikonikus „Tornagatyaszaga” jelenet a Markos-Nádas kabaréban.
A történet alapjául William Adams angol hajós élete szolgál, aki 1600-ban, az első angolként érte el Japán partjait. Itt a későbbi sógun, Tokugawa Ieyasu bizalmasa lett, idővel pedig megházasodott és szamuráj címet is kapott. A története egyébként több feldolgozást is megért, népszerűbb modern adaptációja például a Nioh c. videójáték.
A Sógun sorozatban William Adams szerepébe John Blackthorne navigátor kerül, aki szintén angol (és később japán neve, a navigátort jelentő Anjin is ugyanaz, mint ihletőjének). A sógun pozíciójáért küzdő tartományúr Ieyasu helyett a Yoshi Toranaga névre hallgat, és általában elmondható, a legtöbb név átíródik, de a politikai viszonyok nagyjából ugyanazok maradnak. Blackthorne a kapitánya halála után vetődik partra az ekkor még portugál fennhatóság alatt álló szigeteken. Nem beszéli a nyelvet, nem ismeri a kultúrát, minden idegen számára, de Toranaga, a legbefolyásosabb tartományurak egyike felfigyel rá. Mivel tudása, és a zavar, amit a jelenléte kelt, praktikusnak bizonyul, Blackthorne egyre mélyebbre keveredik a férfi politikai játszmáiban.
HIRDETÉS
Fontos megemlíteni, hogy James Clavell regénye nagyon messze áll a pontostól. Rengeteg benne a kulturális baki, nem jól mutatja be a nyelvet, a szokásokat, rengeteg törvényt hibásan ír le, a földrajzi ismeretei is hagynak maguk után kívánnivalót. A Sógun lehet, hogy szórakoztató bemutatása a szigetország történelmének, de ha valaki hiteles információkat akar, akkor inkább ne innen próbáljon tájékozódni. A kép, amit lefest, egy torz, nyugati szemlélet, amibe valószínűleg nagy mértékben belejátszanak az író személyes traumái is, például a második világháború alatt átélt japán hadifogság. Ez a pontatlanság természetesen az eredeti sorozatban is megvolt, és az új változat sem tud mindent kijavítani. Sok hibásan bemutatott szokás a cselekmény meghatározó pontjainak alapjául szolgált, vagyis, ha mindet kihúznák, az egész történetet újra kéne írni, ezt pedig a régi változat rajongói miatt sem tehették meg.
De a 2024-es Sógun azért próbálkozik – és szép munkát végez.
A változtatások kicsik, de sokat jelentenek.
A japán nyelv szép, érthető, nincsenek benne túl nagy bakik. A jelmezek igényesebbek, korhűbbek. Természetesen maradtak hibák, a kurtizánok például határozottan nem néznek ki kurtizánnak, és a nők kivétel nélkül Heian- és Sengoku-kori hajviseletben sétálnak, nem igazán látjuk az Edo-kori divat kezdeteit, de még így is hatalmas a javítás. A Sógun sorozatnak jól áll a kicsit borongósabb, szürkébb atmoszféra is, a Zen kertet idéző opening pedig igazán kreatív.
A karakterek árnyaltabbak lettek. Cosmo Jarvis sokkal érzékenyebben játszik, mint Chamberlain: igen, Anjin itt sem egy szimpatikus karakter, itt is sokszor önző, nagyszájú, ellenszenves férfi, aki nem igazán tiszteli a kultúrát, amitől most már az élete függ. De a maga idegesítő módján van benne valami szerethető. Mikor megmenti Rodrigues-t, a portugál hajóst, vagy mikor fellelkesíti a legénységét, újra és újra látszik, hogy azért nem teljesen veszett ügy, érdemes szurkolni a túléléséért. A színésznek ráadásul sokkal jobb a kémiája az összes karakterrel – a már említett Rodrigues a régi változatnak is fénypontja volt (ott a Gimliként ismert John Rhys-Davies alakította – a 2024-es Sógunban Nestor Carbonell személyesíti meg), itt pedig sokkal dinamikusabb, sokkal viccesebb az összes párbeszédük. Toranaga, a címszereplő, jelentősen több időt kap a képernyőn. Végre nem csak el kell hinnünk, hogy jó politikus, aki mindent kézben tart, hanem látjuk is a következtetéseit, a játszmáit. Sanada Hiroyuki látványosan élvezi a szerepet, egészen apró rezdülései is sokatmondóak, és különösen szórakoztató nézni a tanácskozásokat, vagy fogadásokat; a leendő sógunról sokszor lehetetlen megmondani, éppen igazat mond, vagy blöfföl.
A főbb szereplők között még említést érdemel Anna Sawai Marikója, mert a két változat között ennél a karakternél ég és föld a különbség. A régi Sógun halkszavú, elesetten csipogó nemeslánya helyett végre el lehet hinni róla, hogy szamurájfeleség, ráadásul nehéz helyzetben. Nem borul azonnal Anjin lábai elé, van tartása, büszke és okos – nyilvánvaló, hogy Toranaga is okkal számít rá és bízik benne. Némi humor is jutott neki, ami szórakoztatóbbá teszi az interakcióit a főszereplővel, és sokkal bonyolultabbnak mutatják a kapcsolatát a családjával, például a férjével, Buntaróval is. Mariko immár nem csak passzív áldozat, hanem korhűbb szerepkörben jelenik meg.
A zavaróbb elemek közé tartozik a sokszor felesleges brutalitás. Igen, persze, Japánban a szamurájoknak joga volt levágni az őket megsértő közrendűeket. Ugyanakkor ezzel a joggal nagyon ritkán éltek, mert felesleges pazarlása lett volna az emberéletnek – sok tartományúr keményen büntette az embereit, ha ilyet tettek. Igen, persze, a szeppuku gondolata számunkra végtelenül idegennek hathat, de Japánban nem minden ferde nézésre osztogatták. Egy megtisztelő ítélet volt, súlyos bűnök esetén, amivel az adott harcos megtisztíthatta a családja nevét, megvédhette a becsületüket, és ezáltal az örökösei megőrizhették a pozíciót. A szeppuku helyett meggyilkolni valaki gyerekét – ami a sorozatban előfordul – nem kegyelem és az értelmetlen halál elkerülése, hanem egy vérvonal elpazarlása.
A Sógun első két epizódján azért minden javítás és ügyes változtatás ellenére érződik, hogy bizony nyugati szellemben készült, nyugati szemmel fogalmaz meg kritikát a japán történelemről és népszokásokról, és ez azért árt a hitelességének.
Érdemes-e adni egy esélyt az új Sógunnak? Mindenképp, akkor is, ha az ember James Clavell rajongó, és akkor is, ha nem. Rájátszik a nosztalgiára, igyekszik megszólítani a régi nézőket, nem akarja teljesen kidobni a könyv cselekményét azért, hogy valami újat alkosson. De látszik, hogy az első adaptáció óta eltelt negyven év, és Japán kultúrája, történelme sokkal közelebb került a nyugati nézőkhöz is – ez pedig azt jelentette, hogy ahol csak lehet próbáltak javítani rajta, és megfelelni a jóval magasabb elvárásoknak. Illetve meg kell jegyezni, minden hibával együtt az új Sógun egyszerűen szórakoztató: a két pilot epizód után a néző vágyik rá, hogy megtudja, mi lesz a folytatás.
