Sorozat

Régi Sógun, nem vén Sógun – Sógun (1980) retrospektív kritika

sógun poszter

Miközben a Disney+-on épp hatalmasat megy az FX új Sógun adaptációja, úgy éreztük, hogy itt az idő visszatekinteni az 1980-as sorozatra. Ami nem csak kora egyik legambiciózusabb és merészebb TV-s produkciója volt, de mai szemmel is meglepően szórakoztató és izgalmas.

Az, hogy meddig tartott, vagy esetleg még mindig tart-e a televíziózás aranykora folyamatos vita tárgya. Ám az, hogy mikor indult már kevésbé. Azzal nagyjából mindenki egyetért, hogy a „modern sorozat” és a „Peak TV” korszaka a 2000-es évek elején vette kezdetét. Még konkrétabban pedig az HBO-val és a Maffiózókkal – de vannak, akik már a pár évvel korábbi Ozt is ide sorolják. Az ezredforduló hajnalán megszülető „presztízs sorozatok” több szempontból szakítottak a korábban jellemző TV-s esztétikai és dramaturgiai megoldásokkal. Ennek köszönhetően pedig elkezdett elmosódni a televízió és a mozi közötti határ. A sorozatok mind látványban (részben a szélesvásznú tv-k elterjedése miatt is), mind narratívában jóval nagyobb szabásúak lettek. A karaktereik árnyaltabbakká, sokoldalúbbá váltak. És persze ott van a felfokozott, kendőzetlen erőszak és szexualitás ábrázolás, ami korábban többnyire elképzelhetetlen volt.

Olyannyira, hogy a 2010-es évek streaming forradalmának alkotásaira sokszor már (maguk az alkotók is) „8-9-10” órás filmként hivatkoztak (az egy másik cikk témája lehetne, hogy mennyire rosszat tehet a sorozatoknak az epizód, mint narratív egység megszűnése.)  A fenti jellemzők pedig ma már olyannyira általánossá váltak, hogy a többség ritkán merészkedik vissza a múlt század „poros és öreges” tv-s tartalmai világába. 

Pedig az aranykor előtt is előfordultak olyan alkotások, amelyek feszegették az akkori TV-s kereteket.

Ezeknek egyik legékesebb példája az eredeti Sógun, ami a 70-es/80-as évek minisorozat hullámának valószínűleg legsikeresebb és legnagyobb kulturális hatással bíró darabja. Sőt a 120 millió nézőjével a mai napig a második legnézettebb – televízióban sugárzott – minisorozat (ezen a téren csak a pár évvel korábbi Gyökerek előzi be.)  

A sorozat alapjául James Clavell 1975-ben megjelent, azonos című műve szolgált. A sógun korának egyik legnagyobb bestseller sikere volt, csupán 1990-ig 15 millió példányban kelt el. A regény a harmadik (de kronológiailag az első), az író öt könyvet számláló ázsiai sagájában. Clavell, aki a második világháborúban majd három éven keresztül élvezhette a japán hadifogolytáborok vendégszeretetét, ezeken a regényeken keresztül akarta elmesélni az „angolszászok ázsiai történetét”. Az ázsiai saga regényei így nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, hanem más és más történeti korokban (többek között sengoku korszak, ópiumháborúk, 60-as évek) játszódva mesélnek Kelet-Ázsiában rekedt/szerencsét próbáló/utazó európaiak kalandjairól.  

sógun-1980

Ilyen A sógun is, ami tulajdonképpen William Adams életének fikciós feldolgozása. Adams volt az első angol kormányos, aki a XVI. század utolsó éveiben, a Magellán-szoroson – aminek létezését/elhelyezkedését addig az angolokkal hadban álló spanyolok hétpecsétes titokként őrizték – keresztül eljutott Japánba. Ott pedig a hadakozó fejedelmek közül győztesen kikerülő Tokugawa Sógun – aki sosem engedte hazatérni az angol tengerészt – közeli bizalmasa és a kevés európai származású szamuráj egyike vált belőle.

Clavell róla mintázta a Sógun főhősét, James Blackthorne kormányost, aki miután hajótörést szenved, az ambiciózus Toranaga nagyúr (Tokugawa megfelelője) oldalán kénytelen-kelletlen belekavarodik a japán belpolitikai harcokba. Beleszeret egy szamuráj feleségébe. És szembe kerül az akkoriban a távol keleti kereskedelmet és keresztény hittérítést monopol módra kisajátító portugálokkal.    

A nagyszabású – bő ezer oldalas – regényt 1980-ban filmesítette meg a Paramount stúdió egy 5 részes (egyénenként két-három óra hosszúságú) minisorozat keretében. A cselekmény alapvetően szorosan követi a könyv történetét. Persze – ahogy az a hosszából is sejthető – a sorozat sok helyen kénytelen volt egyszerűsíteni az elbeszélést. Noha ezért az eredetihez mérve egyszerűbbnek hat, önmagában nézve a legtöbb helyen nem érződik hiányosnak. Bár az adaptálás során elveszett az alapmű sokoldalúságának egy része, ám cserébe egy meglepően innovatív narratív eszközt használ.

sógun-damien thomas-toshiro mifune

A regénnyel ellentétben a sorozat kizárólag Blackthorne szemén keresztül mutatja be az eseményeket. Persze az alapműben is ő az elsődleges főszereplő, akin keresztül az olvasó betekintést nyerhet a számára is idegen/egzotikus kultúrába.

Ám Clavell regényének egyik nagy érdeme, hogy ezzel párhuzamosan a japán karakterek szemszögét is megismerjük. Így A sógun eredetije nem csak arról szól, hogyan csodálkozik rá egy európai ember Ázsiára, hanem arról is, hogy az ázsiaiak miként látják az angol barbárt.

A minisorozatban azonban a szigetlakók perspektívája a háttérbe szórul. Ám ez abból is fakad, hogy a sorozatalkotói azzal a mai szemmel is merész megoldással éltek, hogy míg Blackthorne és a többi európai karakter angolul beszéltek, addig a japánok az anyanyelvükön. Úgy, hogy a sorozatban az ő dialógusok feliratot sem kaptak. „Annyit kell értenünk, amennyit az idegen országban, kultúrában rekedt főhős megért” – ez volt az alkotók koncepciója. Működik.

Egyfelől egy ritkán látott hiteleséget kölcsönöz a sorozatnak – a Toranagát alakító Toshiro Mifune még arra is figyelt, hogy nyelvhasználatában korhű legyen és erre felhívta az írók figyelmét is. Másfelől pedig a szenzációs japán szereplő gárda miatt,akik szinte egytől egyig olyan jók, hogy akkor is értjük a lényeget, amikor egy szavukat sem értjük. Nekik köszönhető, hogy a sorozat így azokban a jelenetekben sem fullad unalomba, amikor csak japán karakterek vannak a színen – vagyis nincs jelen tolmács, aki Blackthorne vagy a néző felé lefordítsa az elhangzottakat.

Apró szépséghibája ennek a megközelítésnek, hogy az ilyen jelentekben vagy átkötésekben a sorozat néha a narráció eszközéhez nyúl. Ezt pedig legtöbbször nem túl elegánsan teszi. Hiába (eredetiben) Orson Welles (nálunk a nem kevésbé remek orgánumú Bozai József) a narrátor, ha rendre olyan információkat közöl, amit sokkal organikusabb módon a cselekménybe ágyazva is át lehetett volna adni. Ez a szájbarágós narráció sajnos egyike a sorozat rosszul öregedett megoldásainak. (A 2024-es feldolgozás szakít ezzel a megoldással, és feliratokat használ. Hiszen sajnos hiába a remek szinészek, és a vizuális történetmesélési fortélyok, mégis csak akkro lehet mélyebb/árnyaltabb karaktereket alkotni és történetet írni, ha a néző is érti, amit mondanak.)  

Toshiro-Mifune-Sógun

Ellenben mondjuk a képi világgal. Noha a 4:3-as képarány ma már idejét múlt, és az akciószekvenciák sem olyan bombasztikusak, mint a bő negyven évvel későbbi remake sorozatban. A látvány mégis jóval mozifilmesebb, nem csak a 80-as, de a 90-es évek legtöbb sorozatához mérve is. Ebben egyrészt szerepe van annak, hogy a sorozat nagy részét eredeti helyszíneken forgatták, másrészt pedig az irtó tehetséges operatőrnek. A magyar származású Andrew Laszlo kreatív, változatos, olykor szokatlan perspektívái és széles fókuszú beállításai elképesztő eleganciával ruházzák fel a sorozatot.

Maga a cselekmény is meglepően jó tempót diktál. Noha erőszak és szexualitás ábrázolásban értelemszerűen nem ér fel az idei feldolgozáshoz, több amerikai TV-s tabu-t azért ledöntött. Ez volt az első országos sugárzású amerikai sorozat, ahol lefejezést, ember élve megfőzését és vizelést mutattak (ez utóbbi korábban szóba sem került a sorozatokban.)   

A sorozat a nyugatos perspektívája ellenére azt sem lehet mondani, hogy a Sógun egy tipikus „fehér megmentő” történet lenne.

Sőt a Richard Chamberlain által játszott Blackthorne sokszor inkább passzív megfigyelője az eseményeknek. És talán ez a széria legnagyobb hiányossága. Hogy miközben a sorozat második felében a főhős egyre inkább háttérbe kerül, addig a (nyelvi korlátok miatt) a háttérben folyó politikai harcokban és azok motivációiban sem mélyedünk el. Noha a sorozat közel 10 órája bőven tartogat érdekes fordulatokat, szórakoztató összecsapásokat és izgalmas konfliktusokat, a finálé egészen antiklimatikus.

A sokáig lebegtetett hajós összecsapás Blackthorne és a portugálok között elmarad. Így sajnos a csodálatosan patkányképű, a főhőst mélyen gyűlölő portugál kapitány végzete sem olyan kielégítő, mint lehetne. Noha a történet végig azt sejteti, hogy az angol hajósnak kulcsszerepe lesz Toranaga Sógunná emelkedésében, ez nem történik meg. Ami önmagában még nem baj, hiszen a látszat ellenére a Sógun sokkal inkább Toranaga, mintsem Blackthorne története. Ami fájóbb, hogy mindent eldöntő csatát a sorozat egy gyors montázzsal tudja le. (Sajnos ez a hiba, amúgy a könyvből ered, ami szintén elmismásolja a finálét. Reméljük az idei sorozat – sok más frissítés/hangsúly áthelyezés mellett – ezt a csorbát is kijavítja.)

Richard Chamberlain-Yôko Shimada-Sógun

Clavell évekig kutatta a témát, és bár ez valahol érződik, mai szemmel azért bőven van pontatlanság benne.  Japánban épp ezért nem is volt olyan sikeres, mert úgy érezték, hogy túlságosan leegyszerűsíti a történelmüket.

Való igaz, hogy a könyv és a filmfeldolgozás is bővelkedik az olyan hatásvadász elemekben, amelyeknek ugyan lehet valóságalapja, összességében mégis szenzációhajhász túlzásnak érződhet.

Olyanok, mint amikor szinte közvetlenül Blackthorne Japánba érkezése után  a helyi katonai vezető csak azért lefejez egy falusit, mert az nem hajolt meg az idegennek. Vagy, hogy a sorozat szerint a japánoknak akkoriban “nem volt szavuk a szerelemre”.  Az ilyen, a kulturát föslegesen egzotizáló/misztifikáló, vagy leegyszerűsítő húzások valóban problematikus lehetnek.  (Mint a japán nők túlszexualizálása. Igaz, ez a sorozatban kevésbé érződik, mint a könyvben, aminek elején szinte egész Japán csodájára jár Blackthorne termetes péniszének.) Ám minden ilyen, mai szemmel “nem-PC” húzása ellenére a sorozat a megjelenése idején kifejezetten progresszívnek számított. (Arról nem is beszélve, hogy Clavellnek nyilván nem voltak olyan lehetőségei a kutatómunkára, mint a mai sorozat készítőinek.)

Az olyan történelmi/kulturális pontatlanságok – mint, hogy a szereplők zöme nem megfelelő kimonót hord, vagy helytelen szófordulatokat használnak – pedig csak a japán szakértőknek tűnnek fel. Érdemben pedig nem rontják a történetet. (Sőt az egyszerűsítésének olykor dramaturgiai funkciója is lehet. Például a sorozatban az azonos urat szolgáló szamurájok azonos színű kimonót hordanak. Ez ugyan történelmileg nem hiteles, de finoman segíti a cselekmény értelmezését.)

Mindezek ellenére a legnagyobb érdeme a sorozatnak, hogy hemzseg a sokszínű és árnyalt karakterekben.

Különösen, ami a japán karakterek ábrázolását illeti. A II. világháború utáni Hollywood ugyanis nem igazán járt élen az ázsiai reprezentáció terén, főleg, ami az árnyalt pozitív szerepeket illeti. Mifune olyan karizmával testesíti meg Toranagát, hogy szinte szétfeszíti a képernyőt. A játéka nem csak tekintélyt parancsoló, de érzékelteti, hogy olyan tervei vannak, amibe minket még nem avathat be. A széria másik fénypontja a Toranaga egyik fő sameszát alakító Furanki Sakai. A korábban főleg komikusként ismert Sakai teátrális túlzások nélkül formálja meg a szadista nagyurat, aki a sorozat végére az egyik legizgalmasabb karakterívet járja be. A szeppuku jelenete a messze a széria egyik legemlékezetesebb pillanata, hiszen Sakai a játékával képes már-már tiszteletet ébreszteni bennünk az egyik leghitványabb karakter iránt. De hasonló mondható el Marikoról, a főhős szerelméről. A sorozat egyetlen érdemi női karakterét játszó Yoko Shimadának meglepően izgalmas a szerepe, hiszen sokkal inkább alakítója a sorsának és az eseményeknek, mint maga Blackthorne.

Ám az európai karaktereknek, és az őket játszó színészeknek sem kell szégyenkezni. John Rhys-Davies telitalálat a főhős felé óvatosan barátsággal viszonyuló portugál kormányos szerepére. Ahogyan a sorozat többségében főleg negatív karakternek lefestett portugál papokat alakító Damien Thomas és Alan Badel is remekelnek. Folyamatosan elbizonytalanítva a nézőt, hogy talán nem olyan gonoszok, mint amilyennek kinéznek. Az egész gárda telitalálat, olyannyira, hogy a főszereplő Richard Chamberlain itt-ott kissé elhalványul. Ám ez nem színész hibája, hiszen, amikor kell, akkor nagyon jó. Kellően karizmatikus, indulatos vagy megnyerő. Csak az a baj, hogy a karaktere a második félidőben jó részt az események értetlen nézésére és romantikus frázisok fárasztó ismétlésére van kárhoztatva.

Jó lehet, hogy ebben benne van az is, hogy a könyvhöz képesti rövid terjedelem miatt sok karakter motivációja/íve kissé elnagyolt lett. De az is, amiről a sorozat szól: a különböző világnézetek, kultúrák ütközéséről. Arról, hogy még ha egymás szemében barbároknak is tűnünk, lehet, hogy sokkal többet tudnánk egymástól tanulni, mint gondoljuk. (Jópofa húzás, hogy bár – az angol perspektíván keresztül – kiemeli a japánok erőszakoságát, közben az európai tengerészeket olyan mosdatlan, részeges bagázsként prezentálja, hogy még innen nézve is a szigetország lakói tűnnek civilizáltabbnak.) 

Európai keresztények állnak szembe a japánokkal. Angolszászok a katolikusokkal. És olykor japán keresztények a saját múltjukkal, kultúrájukkal. Clavell és Jerry London rendező pedig mindegyikről igyekszik a lehetőségeihez mérten árnyalt, sokoldalú képet festeni. Bár a fősztori elemei olykor elnagyoltak, a sorozat hemzseg a kulturák ütközéséből adódó remek témafelvetésekkel. Mint Mariko és Blackthorne beszélgetései a halálról és szokásokról. Vagy éppen a szamurájból szerzetesnek álló, majd onnan kitagadott Urano rövid története. 

Az 1980-as Sógun sorozat presztízs TV volt, a presztízs TV megszületése előtt.

A kulturális hatása vitathatatlan. Ez – a regénnyel karöltve – volt az első olyan produkció, ami a nyugati féltekén széleskörben ismertté tette a japán történelem és kultúra hagyományait. Olyan fogalmakat hozott be köztudatba, amelyek ma már nálunk is szerves részét képezik a popkultúrának. Az elmondások alapján a sorozat első sugárzásakor a mozik és az esti szórakozóhelyek forgalma észrevehetően csökkent. (Tekintve, hogy a VHS széleskörű elterjedése előtt mindenki otthon nézte a TV-t, hogy le ne maradjon). Ezzel párhuzamosan pedig fellendült a kereslet a japán éttermek és kulturális termékek iránt. Szamuráj, szeppuku, daimjó és sógun. Ma már nem kell japán szakosnak lenni ahhoz, hogy értsük ezeket a fogalmakat. Clavell műve tömegekkel – kis túlzással élve egy féltekével – ismertette meg ezeket. Még, ha nem is minden részletében pontosan. Ám sokkal érzékenyebben és árnyaltabban, mint ahogy a korábbi amerikai produkciók ábrázolták a japánokat. (Amikor nem legyőzendő ellenségként, akkor otromba karikatúraként jelentek meg.)

Ám nem csak a popkulturális jelentősége miatt érdemes a figyelmünkre. Hanem azért is, mert a hibái vagy éppen néhány elavultabb elemei ellenére is egy lebilincselő, szórakoztató és még mai szemmel is meglepően jól működő televíziós eposz.

7 /10 Anjin-raptor

Sógun (1980)

Shōgun

kultúrsokk dráma
5 epizód
1 évad
Premier: 1980.09.15.
Showrunner: Jerry London
Csatorna: NBC

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.
×