James Cameron Avatár című filmje sokaknak filmtörténelmi pillanat, másoknak elcsépelt elnyomott-mítosz, az azonban eltagadhatatlan, hogy hatalmas a kulturális jelentősége. A második mozifilm után idén egy képregény is megjelent a franchise részeként, amiben sokkal több van, mint elsőre tűnne. Avatar: Tsu’tey útja kritika.
Egyáltalán nem túlzás kijelenteni, hogy James Cameron megváltoztatta a mozis történelmet a 2009-ben bemutatott Avatár című filmjével. A film ha narratív szempontból nem is, technikailag abszolút úttörőnek számított, ugyanis korábban elképzelni is nehéz volt olyan filmet, amelynek majd egészét vizuális effektekkel keltik életre. Ezt pedig páratlan siker koronázta meg: Jake Sully és Na’vik története mindmáig a legnagyobb összbevételt generáló film a világon – ezt pedig még a másfél évtizede futó, elképesztő népszerűségnek örvendő Marvel-franchise sem tudta megdönteni egyik alkotásával sem.
Az első Avatár-film bemutatója után eltelt években természetesen rengetegen fejtegették az alkotás hibáit, amelyek, legyünk őszinték, sok esetben teljesen jogosak is voltak. A Na’vik történetét sokan hasonlították az indiánokéhoz, és egyéb, leigázott kultúrákéhoz, a film narratíváját tekintve pedig legtöbbször nem is tudott egy fehér messiás történet kliséje fölé kerekedni, amelyben a kívülről jövő fehér menti meg a bennszülötteket, ahelyett, hogy saját belső felkelést szerveznének. Ez leginkább Cameron akcióközpontú, nem túl mély megközelítésének volt az eredménye, amely véleményem szerint a 2022-ben bemutatott folytatással, A víz útjával némileg árnyalódott.
A korosodó rendező itt már jobban belement a népek kultúrájába, az apai felelősség és a klímaváltozás kérdéseibe, azonban a didaktikus cselekmény itt sem engedte, hogy a film az elvárások fölé emelkedhessen.
Nem sokkal később azonban szembe találtam magam egy Avatar-képregénnyel, ami kíváncsivá tett: mit lehet kihozni papíralapon egy olyan franchise-ból, ami kezdettől fogva a hollywoodi álomgyár digitális korszakváltásának zászlóshajójaként tetszelgett? Nos, az eredmény meglepett, az első filmben Jake Sully ellenlábasaként bemutatott Tsu’tey főszereplésével készült kötet ugyanis újraértelmeztette velem az első filmben látottakat.
Jake Sully nem hős
Akárhogy is nézzük, az első film mondandója az, hogy a Na’viknak egy külső megmentőre volt szükségük a túléléshez. Ez pedig nem vet túl jó fényt a történetre, ugyanis lényegében egy árulásnak kellett történnie ahhoz, hogy az igazság diadalmaskodjon. Ha azonban perspektívát váltunk, és néhány fontos mozzanatot hozzáadunk a filmen látottakhoz, sokkal több értelme lesz a cselekménynek.
A képregény Jake Sully ellenlábasát, Tsu’teyt helyezi a középpontba, aki a vadászok kiképzőjeként arra neveli a fiatalokat, hogyan válhatnak – mind társadalmi, mind hadi – vezetővé, ha a helyzet úgy kívánja. Mindeközben azonban láthatóan gyászolja elhunyt szerelmét, aki történetesen Neytiri testvére. A képregény ezen részei elmélyednek a Na’vi faj és a mindenható Eywa közti kapcsolatban, bemutatják a kék lények túlvilági állapotát, végül pedig arról is lerántják a leplet, miért ilyen fontosak itt a hagyományok:
mert bár az idősek halottak, a túlvilágról is képesek továbbadni a tudásukat, reflektálni a friss történésekre.
Ekkor azonban megjelenik egy álomjáró, aki köztudottan csak kölcsönzi a Na’vi testet, Jake Sully személyében, aki nem sokkal később egyszerre ragadja el a kötet főhősétől az annak gyászában osztozó, és ezáltal hozzá közel kerülő Neytirit, majd hamarosan a katonai vezetői pozícióját is, mondván ő a “kiválasztott”. Ez egy olyan történetsor, amibe ha mélyebben belegondolunk, arra kényszerülünk, hogy újragondoljuk a rendező által ránk erőltetett dogmát, mégpedig azt, hogy Jake Sully a történet hőse.
Márpedig pusztán azért, mert ráeszmélt hogy az emberek nem megmenteni, hanem kizsákmányolni akarják Pandorát, és szembe fordult velük, még nem osztogatnak díjakat. Sully ezzel szemben nemcsak az elismerést, hanem a vezetést is magának kívánja, ahogy természetesen Neytirit is. Mindezt annak ellenére, hogy nem ismeri a faj kultúráját, semmi vezetői tapasztalata sincs, ráadásul jogosan hihetik azt róla, hogy csupán egy beépített ügynök a másik oldalról.
Ezzel szemben Tsu’tey felül tud emelkedni azon, hogy elszerették a társát, és nagy nehezen bár, de hajlandó lemondani vezetői jogosítványáról, egyben méltóságáról, végül pedig életéről is, pusztán azért, hogy a Na’vik tovább élhessenek. Anélkül, hogy túl sokat lőnék le a kötetből – ami egyébként olyan, mint az első film DVD-jének extrái -, a képregény utolsó képkockái tragikus hős mellett lírai szeretőt is csináltak belőle, ami tökéletes lezárást ad a karakternek.
Meglepő, de tényleg jó
A kötet olvasása előtt nem voltam nagy rajongója az Avatár-szériának, igaz mindkét filmet moziban láttam a bemutató után nem sokkal. A film technikai bravúrjai, és az összhangulat mindig is tetszett, de a történet sosem tudott igazán lenyűgözni. Ugyanakkor a képregény kifejezetten érdeklődővé tett a filmszéria és úgy amblokk a Na’vi kultúra iránt, amikhez nagy segítség a kötet végén megtalálható miniszótár is.
A Jan Duursema és Dan Parsons által rajzolt kötet szemkápráztató részletességű, és a színhasználat is kiváló, ahogy az elvárható a modern, digitálisan rajzolt kötetektől.
Az egyetlen negatívum az, hogy a szereplők lekövetését nagyban megnehezítette, hogy a legtöbb mellékkarakter szinte ugyanúgy néz ki, ezen a fronton kicsit több részletesség elfért volna.
Azt egyelőre nem tudni, milyen egyéb történetek elevenedhetnek meg még képregényes formában Pandora világából, és hogy ezek mikor érhetnek el hozzánk, az azonban biztos, hogy amennyiben fenntartják az Avatar: Tsu’tey útja színvonalát, az olvasó nem igazán fog csalódni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
