Sorozat

Mononoke ajánló – A japán Vaják orvosságos ládával és pszichológiai terrorral érkezik

Edo-kori Japán, szellemek és szörnyek, sötét folkhorror hangulat, vad színvilág, és egy emlékezetes főhős – a Mononoke végtelenül egyszerű formulája, és mégis megragadóan egyedi stílusa könnyen eléri, hogy teljesen belebolonduljon az ember.

Az animék éppen olyan sokfélék, és sok különböző korosztályt szólítanak meg, mint az élőszereplős, nyugati filmek és sorozatok. Mostanra talán bátran mondhatjuk, itthon is kezdjük kinőni a rajzfilmeket a mesékkel azonosító attitűdöt, és készen állunk arra is, hogy egészen szürreális, egyedi hangulatvilágot és sötétebb témákat kapjunk. A Mononoke erre kiváló példa – animék között is egyedi, szinte már a francia Laloux-egészestésekre hajazóan színes, és érdekesen hátborzongató.

A történet szerint az Edo-kori Japánban fiatal férfi járja az utcákat. A hátán orvosságos doboz, rókaszerű arcára örökös mosolyt festettek, és sosem árulja el a nevét – ő egyszerűen a Vajákos, aki időről időre szállást kér egy házban. Az érkezése mindig felkavarja az ott élők életét. Csontvázak dőlnek ki a szekrényből, régi bűnökre, elfojtott fájdalomra derül fény, végül pedig rádöbbenünk, hogy a férfi valójában pontosan ezért jött: elfogni a sötét lelket, a Mononokét, akit egykor a lakók tönkretettek.

A Mononoke nagyon egyszerű epizodikus szerkezetű, és a klasszikus szörnyvadász formulára épül.

Előzménye volt az Ayakashi: Samurai Horror Tales c. animesorozat, ami hozzá hasonlóan egyedi, és kicsit furcsa hangulatvilággal bír, de az ismerete nem szükséges a folytatás élvezetéhez. Az Ayakashi három folktörténetet mesél el, más animációval és szereplőgárdával, amelyek közül csak az utolsóban ismerjük meg a Vajákost, aki még kicsit fiatalabb, tapasztalatlanabb ördögűzőként mutatkozik be.  A Mononokére már ő az egyetlen visszatérő, stabil elem. Mindig más ügyet göngyölít fel, és a karakterfejlődése jól követhető, de rajta kívül csak néhány kisebb utalás, felidézett kapcsolat, ami összefűzi a független történeteket. Ami viszont már történetileg is kiemeli a hasonló sorozatok sorából, az az, hogy mindegyik epizód remekül megírt, japán folk elemekkel tarkított pszichothriller. Különleges, absztrakt rajzolás és rengeteg szimbólum mellett a néző úgy tud borzongani, hogy öt slasher horror sem érne közelébe az élménynek. A karakterek mindegyike emberi, részletesen kidolgozott, komplex motivációkkal rendelkező figura, akiket negyven vagy hatvan perc alatt is megismerünk annyira, hogy érzelmeket váltson ki a sorsuk. Van, akit mélyen szánunk, van, akinek szurkolunk, van, aki viszolygást vált ki, és olyan is, aki egyszerűen az emberi gyarlóságot és fertőt testesíti meg, és egészen empatizálhatunk az általa megkeserített lélekkel és bosszújával. Hiába nem egészestés filmekről van szó, mégis olyan pszichológiai pontosságot és érzelmi komplexitást kapunk, mintha sokkal tovább ülnénk a képernyő előtt.

Maga a Vajákos rendkívül szórakoztató főhős. Titokzatos figura, sosem ismerjük a pontos motivációit, vagy gondolatait, de rengeteg cinikus humort és hátborzongató megjegyzést hoz magával. Egyértelmű, hogy otthonosan mozog a szellemek világában, hatalmas az ereje, és sokszor pár lépéssel a néző előtt jár a szálak összekötésében, de mégis van benne valami emberi. Ahogy megleckézteti a kegyetlen alakokat, együttérzést mutat az áldozatokkal, és néha visszafogottan áttöri a negyedik falat is, hogy egy-egy kérdést a nézőnek is feltegyen – nehéz nem megkedvelni. A karakter kilétét bár sosem fedik fel, de kicsit utánanézve sejthető, hogy egy híres japán történelmi/mitológiai karakterről, Abe no Seimei Onmyojiról (japán ördögűző) mintázták – a karakter az utóbbi években rendkívül felkapottá vált, japán és kínai videójáték és filmadaptációkban is feltűnt. 

Mindenképp meg kell még említeni Sakurai Takahiro szinkronmunkáját, aki az egyik legkarakteresebb hangjátékot tette le az asztalra, amit az utóbbi években animében hallottam. Halk nevetések, jellegzetesen lassú szünetekkel tarkított beszéd, egy finom, cinikus él, és mindenki azonnal tudja, ez bizony a Mononoke Vajákosa. 

A Mononokéről nem lehet beszélni az animáció említése nélkül – noha a sorozat csak tizenkét epizód, de nem igazán alkalmas egy gyors ledarálásra, mert a látványvilága sokszor kicsit fárasztó a szemnek. Élénk, kaotikus színek, absztrakt formák, szokatlan animációs megoldások jellemzik, sokszor olyan mintha egy lázálomba csöppennénk. A figurák nem is igazán emlékeztetnek klasszikus animekarakterekre – inkább a korábban említett Laloux-egészestések (Az idő urai, A vad bolygó, Gandahar) kicsit retró, néhol elnagyolt, néhol egészen részletes, és sokszor szürreális, de nagyon egyedi látványvilágát idézik.

A szokatlan ábrázolás miatt sokszor eltávolodik tőlünk a brutalitás, amit a képernyőn látunk, egyfajta morbid művésziességgel jelenik meg a vér, a halál, a szexualitás is, de az összképben tökéletesen működik.

A részek elején nyíló ajtók, a kabuki darabokat idéző japán hangszerek a soundtrackben pedig kicsit azt a hatást keltik, mintha nem is animesorozatot, hanem valójában egy színdarabot néznénk.

Kiknek ajánlom? Annak, akik nem riadnak meg a különlegesebb sorozatoktól, és nyitottak mind a japán kultúra és szellemvilág megismerésére. Azoknak, akiket nem zavar a vadabb látványvilág, és szívesen gondolkodnak az emberi sötétségen, az Edo-kortól az első világháború utáni évekig utazva. És végül mindenkinek, akinek jól esne némi borzongás és pszichológia tizenkét részben.

Hosszú évek után pedig végre érkezik a folytatás – 2024-ben várhatóan kapunk egy egészestés animefilmet is, ahol ismét követhetjük a Vajákos kalandjait.

10 /10 kitsuneraptor

Mononoke

horror, rejtély, anime
12 epizód
Premier: 2007 július 12.
Csatorna: Netflix

editor
Nagyjából 2015-ben kezdtem el blogot írni, elsősorban science fiction témákban. Később nyitottabbá váltam a keleti kultúrákra, érdekelni kezdtek az animék, és az ázsiai filmművészet is. Jelenleg ezekkel is sokat foglalkozom kritikusabb, elemzőbb szemmel.