Naomi Novik: Solomancia-kritika – A varázslóiskola, ahol a szörnyek valóban az ágy alatt lapulnak

A ​Solomancia első leckéje: A tanulás még soha nem volt ennyire halálos 

A Solomancia nevű mágusiskola szabályai rém egyszerűek: Ne mászkálj egyedül a folyosókon – még nappal sem -, különben tutira elkapnak és bekebeleznek a szörnyek! Ne barátkozz senkivel, mert az biztosan elárul! A negyedéves vizsgán ne maradj az utolsók közt, különben te leszel a szörnyek számára a fincsi fizetség azért, hogy a diákok négy éven át mágikus ellátásban részesültek a suliban. És egy hatalmas bendőszáj gyomrában végezheted, amely megemészt ugyan, de a tudatodat nem engedi meghalni, így örök szenvedésre leszel ítélve.

Ilyen, és hasonló finomságok jellemzik a Naomi Novik által (rém)álmodott iskolát, a Solomanciát, ahol az első kötetben, A végzet iskolájában  megismert El épp a harmadik tanévét tölti. 

És bár El erre nem hajlandó, az iskola mégis mindent megtesz azért, hogy hatalmas – és jól képzett – gonosz varázslót neveljen belőle.  

Ráadásul ott vannak a szörnyek – bár annyiféle szörny vadászik zsákmányra az iskola különböző helyiségeiben (amelyek egy szerszámosládából, vagy a menzán az ételből is előpattanhatnak), hogy egy idő után már nehéz követni, melyik melyik, és hogyan készül elpusztítani az embert. Emiatt időnként veszít is a történet az élvezeti értékéből, amikor az olvasó megpróbálja kitalálni, most épp melyik szörnyről van szó – és mi várható el tőle, hogyan aprítja fel az áldozatul kiszemelt tanulót -, de mindez olykor elég nehezen követhető. 

És nincs is sok idő arra, hogy jobban megismerje őket az olvasó, mivel a legváratlanabb helyekről előpattan Orion Lake, a helyi szörnyvadász – “civilben” szintén diák -, és a legváltozatosabb módokon aprítja fel a szörnyeket (miközben azért El után is epedezik). Szerencsére mind El, mind Orion a maga végtelenül idétlen módján szerelmes a másikba, így folyamatosan bénáznak és vitatkoznak, amivel kiválóan ellenpontozzák a regény sötétebb részeit. Így az olyan kedveskedő mondatok, mint az „Orion Lake, hozzád beszélek, te szánalmas, keletlen fánktészta, indulunk!” meglehetősen gyakran fordulnak elő a történetben – akkor is, amikor a lány már egyáltalán nem utálja az iskola hősét -, ezzel is könnyes röhögésre késztetve az olvasót.

A Solomanciába azért kerülnek be a diákok, hogy megmeneküljenek a varázslóvilágban ki-be járkáló szörnyektől, maliktól, bendőszájaktól és a többi rémségtől. Szomorúan groteszk tény, hogy bár maga a Solomancia is hemzseg a szörnyektől, ott még mindig több esélyük van a gyerekeknek a túlélésre, mint a kinti világban, főképp, ha a családjuk nem tagja egyetlen enklávénak sem. 

Az enklávék a világ legnagyobb városaiban létrejött varázslóközösségek, ahová csak az “elit” juthat be, bár itt nem annyira a tehetség, mint inkább a származás vagy a vagyon számít – ráadásul, ahogyan a harmadik könyvből kiderül, jó pár, az enklávéhoz tartozó mágus semmivel sem jobb a Potter-univerzumban megismert halálfalóknál. A szegényebb varázslóknak és a családjuknak csak akkor van esélyük bejutni egy-egy ilyen zárt és védett közösségbe, ha valami nagyon különleges – és az enklávé tagjai számára hasznos – tehetségük van. Mindenesetre ezek a zárt közösségek azok a helyek, ahol a varázslók gyermekei nagyobb biztonságban lehetnek a világot bejáró szörnyektől, már csak ezért is próbál  minden varázsló bejutni. 

A másik, a külvilágtól mindenképp védettebb hely a Solomancia, bár itt is nyüzsögnek a szörnyek, és a legkönnyebben a magányos diákokra csapnak le, akik egyedül ebédelnek és magányosan töltik az idejüket a könyvtárban. Sőt, akár egy magányos zuhanyzás is halálos lehet, ezért aztán itt mindenki arra törekszik, hogy még minimális magánélete se legyen. Így amint a diákok egy varázslattal bekerülnek az iskolába, azonnal szövetségeseket kell keresniük, és úgy megerősíteni ezeket  a kapcsolatokat, hogy azok négy évig kitartsanak – mivel a Solomanciában nincs nyári vagy téli szünet. A diákok csak a negyedik év végén, végzősként juthatnak ki, egyetlen, hatalmas futás során a szörnyektől zsúfolt vizsgateremben.

A négy év alatt persze nemcsak menekülni kell a fura, henger alakú épületben, hanem tanulni is – és a Solomancia ebben nagyon jó, mert minden diáknak azt a tananyagot adja, amire a kinti életben majd a leginkább szüksége lesz – kivéve Elt. Úgy tűnik, ha a diákok nem is, de az iskola tud a lány jövőjét illető jóslatról, ezért folyamatosan olyan tudásanyagot szállít neki, ami igen hasznos lehet egy sötét varázslónak. Ha például El egy szörny elintézése után egy egyszerű takarítóvarázslatot kér a Solomanciától, az biztosan egy olyan varázsigét vagy varázskönyvet küld neki, aminek a segítségével a fél univerzumot is elsöpörhetné – és végül is ez is a nagytakarítás egyik lehetséges formája. Így El és Orion folyamatos civódása mellett az is kiváló humorforrás a regényekben, amikor El az iskolával veszekszik, hogy ne bombázza állandóan rémséges pusztító varázsigékkel, mikor ő csak egy foltot akar kiszedni a pólójából. 

Szokták a Novik által kitalált világgal kapcsolatban a Harry Potter regényeket emlegetni – bár melyik varázsos iskolával kapcsolatban nem? -, itt azonban nincs Dumbledore vagy McGalagony, aki – látszólag – kihúzna a pácból, vagy elűzné a szörnyeket. Évfolyamelsőnek se jó lenni, mert az csak közelebb visz valami rémes halálnemhez. A házit viszont mindig meg kell csinálni és időben le kell adni, akkor is, ha az embert épp félig kibelezte egy kisebb szörny, és próbál gyógyulni, különben akár meg is bukhat az ember – szóval a Solomancia tényleg egy rémes hely. 

A ​Solomancia második leckéje: Az érettségi vizsgát nem mindenki éli túl

És a helyzet nem sokat javul a második részben, Az utolsó tanítványban sem, amely egy rémesen fura – és kétségbeejtő – üzenettel kezdődik, és rögtön pocsékba is vágja El utolsó tanévét. A Solomanciába új elsősök érkeznek, miközben Galadriel és a barátai az utolsó évükre készülnek. És persze a sikeres záróvizsgára – abban reménykedve, hogy a vizsga során nem végzik egyetlen szörny gyomrában sem, és végre kijutnak a nagybetűs Életbe.

Galadriel sok dologgal elfoglalhatná magát az utolsó tanévben, miközben a vizsgára készül. Készülhetne például a gonosz világuralomra, amikor majd végre sötétbe borítja az egész világot. Vagy csatlakozhatna a New York-i enklávéhoz, életre szóló és biztos helyet szerezve magának a legmenőbb mágusok között. Végignézhetné, ahogyan az iskola szörnyei rátámadnak az elsősökre, ezzel is biztosítva, hogy a jóllakott szörnyek az év végén minél kevesebbet faljanak fel a kijutásra törekvő végzősök közül – neki azonban esze ágában sincs ezt hagyni. Mindezek helyett fura nyelveket tanul, fel-alá lohol az épületben, hogy többször is megmentse ütődött szerelmét, és olyan elsősöket istápol, akik más tanévekben már az első félév elején valamelyik helyi szörny gyomrában végezték volna. Szóval ennyit a világuralomról…

És mivel El számára kitágult a Solomancia világa, így az olvasók számára is, és ez kifejezetten jót tett a történetnek. Többet tudhatunk meg a külvilágban zajló folyamatokról is, a varázslóvilág felépítéséről – ami cseppet sem varázslatos, mivel szinte kizárólag csak a haszonszerzésről és a politikáról szól. Emellett megismerhetjük az iskolai klikkeket is, és meglepő tényeket tudhatunk meg a Solomanciáról. Arról például, hogy nemcsak a diákoknak van szükségük az iskolára, hanem a Solomanciának is a tanulókra, mert az edzésekkel, tanulással – sőt, a meneküléssel – termelt mágikus energia (ebben a világban “mana”) nélkül a varázslattal létrehozott épület egyszerűen összeomlana és megszűnne létezni. 

És ugyanez jellemzi El mikroközösségét is. Bár az első két évét magányosan, rettegve töltötte, mindig a legpocsékabb helyekre szorulva a tantermekben vagy az ebédlőben, az Orionnal való kapcsolata abba a fura helyzetbe juttatja, hogy egy idő után már szinte minden diák a társaságát és –  olykor, kivételesen – a barátságát keresi. És így, El szűrőjén át ismerhetjük meg a többi diákot, azokat is, akik valóban barátkozni akarnak a lánnyal, és a szövetségeseivé válnak, ahogyan azokat is, akik a legszívesebben végeznének vele, nehogy végképp elfordítsa tőlük Oriont.

És ha El töri a fejét azon, mi miért történik körötte, szűkebben az iskolában, tágabban a kinti varázslóvilágban, ugyanúgy kell töprengenie az olvasónak is, tehát Novik egy pillanatra sem hagy senkit elpunnyadni.

Emiatt viszont nem ismerhetjük meg igazán Orion személyiségét, és csak annyit tudunk meg a múltjáról és a jelleméről, amennyit El tud meg róla, ami összességében meglehetősen kevés. Mégis végig élvezhetjük azt a fejlődési ívet, amit akár El, akár Orion jár be – sőt, tulajdonképpen a Solomancia szinte minden végzős tanulója -, míg eljutnak odáig, hogy felismerjék, nem biztos, hogy a legjobb kijutási mód az iskolából az, ha szépen bedarálják a többi diákot.

A Solomancia harmadik leckéje: A világ megmentésére semmiféle varázslóiskola nem tud felkészíteni

A záró részben, az Arany enklávékban Novik aztán végképp berúgja a motort, és egy olyan, a Solomancián kívüli varázslóvilágot tár elénk, ahonnan az olvasó inkább sikítva menekülne vissza az iskolába, akár a bendőszájak közé is. Az enklávék világa meglehetősen brutális hely, és Ellel együtt borzadhat el bárki, amikor megtudja, milyen módszerrel szerzik meg a  mágusok maguknak és az enklávéknak a védelmet a bendőszájak ellen. És még ott a jóslat is, ami a második rész igencsak sötét befejezése után lassan beteljesülni látszódik…

El és Orion terve az volt, hogy az iskolából kijutva olyan új enklávékat hoznak létre, ahol pont a mások feláldozhatósága nem lehet szempont, és a lány keserű tapasztalata az lesz, rajtuk kívül szinte egyetlen mágusnak sem számít ez.

Mivel a diákok többsége kijutott a Solomanciából, Elnek új, de nagyon is fontos feladata akad, ezért nagyjából az egész világot körbeutazza. Így aztán Walesből, az otthonából indulva eljut New Yorkon és Londonon át egészen Mumbaiig és Pekingig – és persze vele együtt az olvasó is. Bejutva a legelzártabb enklávékba is, megtapasztalja, milyen végtelenül különbözőek  a mágusközösségek. És nemcsak a felépítésükben, de a mundánokról – a varázstalan emberekről -, a kisebb, kevésbé szerencsés enklávékról és az ott élő varázslókról alkotott véleményükben, ahogyan az ezek feláldozhatóságáról vallott nézetekben is.    

Azonban az a csavar, hogy a diákok immár a Solomancián kívül, a való világban próbálnak boldogulni, túlélni és megtartani az iskolában létrehozott szövetségeket, valahol a történet és a cselekmény feszességének rovására is megy, hiszen az első rész legnagyobb erősségét a bezártság, az állandó veszély és a diákok túlélési próbálkozásainak a bemutatása jelentette.

Novik is több helyen is azt nyilatkozta, igazából csak két részesre tervezte a sorozatot, azonban végül meggondolta magát, mert úgy érezte, bőven van még mondanivalója az általa kitalált iskoláról és világról. 

Túl sok magyarázat, kevesebb cselekmény és párbeszéd, és – sajnos – kevesebb őrült El és Orion pillanat jellemzi a záró kötetet, ennek ellenére érdemes elolvasni. Mert bár a vég kissé keserédes, és a jóslat a maga igencsak furmányos módján azért csak beteljesedik: El és a varázslók új generációja bizonyítja, néha teljesen el kell pusztítani a régit, ha azzal egy sokkal jobb világot teremthetünk magunknak és az utódainknak. 

Egy interjúban olvasható rá a magyarázat: a történet alapja egy régi, erdélyi legenda volt a Solomanciáról, azaz egy titkos, fekete mágiát tanító iskoláról, ahol a diákok éveket töltöttek a sötétben, tanárok nélkül, és az utolsó éves vizsgánál az utolsóként távozó lelke volt a fizetség az oktatásért. Novik nagyjából tízéves korában olvasott a legendáról, és felhasználta még más, mágikus bentlakásos iskolák elemeit is, amikor felépítette a történetet. 

A Solomanciában még bőven van kiaknázatlan lehetőség, hiszen a lezárás után is maradtak nyitott kérdések, jók és rosszak egyaránt. Az, hogy Novik – és így az olvasó is – visszatér-e még ebbe a különös világba, ugyanilyen nyitott kérdés. De addig is, míg ez kiderül, újra lehet olvasni a sorozatot, hiszen minden egyes olvasáskor lehet benne új információkat találni. Azoknak is, akik szeretik a fura iskolákban játszódó történeteket, vagy akiket az hoz lázba, ha egy író a saját mágikus világát beleszövi a hétköznapi valóságunkba, és ez ráadásul kiválóan működik is együtt. Nagyon is értékelhető benne a fura szerelmi kapcsolat a két ütődött főhőssel, pláne az, hogy Novik nem használta fel a YA-regényekben manapság unalomig ismert klisét, amikor a lány egyszerre két fiúba is szerelmes, és a fele sztorit az ezzel kapcsolatos szenvedés és nyavalygás teszi ki. 

De érdemes a belső borítón található illusztrációkat is tanulmányozni, amelyek a Solomancia felépítését mutatják be, és a szemfülesek még azt is felfedezhetik, a történet előrehaladtával hogyan változnak az iskolát ábrázoló rajzok is. Vagy lehet keresni hasonlóan jó ifjúsági könyvsorozatokat, amelyek szintén különös világokban játszódnak. És szerencsére lehet is találni: ilyen a Tükörvilág-sorozat vagy a Nevermoore-sztorik. Azokba is érdemes belenézni.