Évek óta nem aratott akkora sikert Marvel-film a mozinézők körében, mint A galaxis őrzői harmadik része. A diadalhoz azonban nemcsak James Gunn zsenialitására volt szükség, hanem a rendező számára inspirációként szolgáló képregény magas minőségére is. Donny Cates A galaxis őrzői kötete ugyanis több hős számára is frenetikus karakterívet adott. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Lassan már minden Marvel-filmet úgy promóznak, mint „a legjobb képregényfilm a Bosszúállók: Végjáték óta”, A galaxis őrzői 3.rész viszont tényleg megérdemli ezt az ajnározást. Persze sokan vitatkoznak majd ezzel a kijelentéssel, és joggal merülhet fel a kérdés az olvasóban, hogy mi van a Pókember: Nincs hazaúttal?
Nos, a harmadik Póki-film egy csodálatos moziélmény, olyan pillanatokkal, amelyek már a bemutató pillanatában beírták magukat a mozifilmes történelembe, de James Gunn alkotása egyszerűen érettebb és bátrabb. Míg a Tom Holland és Zendaya fémjelezte trilógiazárásban érezhető, hogy maradt még kakaó, és bizonyára a következő fázisok fontos szereplője lesz Peter Parker, az Őrzők felett láthatóan eljárt az idő – csakúgy, mint Gunn és a Marvel románca között, tekintve hogy az idei évtől a rivális DC fejévé nevezték ki a rendezőt.
A közel egy évtizede tartó kaland lezárásához pedig egy melankolikus, drámai, mégis a hősőkhöz hűen vicces, és őszinte filmre volt szükség – ezt pedig meg is kaptuk.
Bár Mordály tragikus eredettörténete, valamint Űrlord alkoholizmusba hajló Gamorra-őrülete a képregényekben gyökerezik, rengeteg minden megváltoztattak, hogy beleilleszkedjenek az MCU kontinuitásába. A dráma súlya azonban a képregények kockáit pörgetve is ránehezedik az olvasó vállára, még ha – csak úgy, mint jómagam – nem is ismeri minden csínját-bínját a kozmikus Marvel-történeteknek.
HIRDETÉS
Inspiráció a mozis könnyfacsaráshoz
Kevés olyan szuperhős van a Marvel képregényes univerzumában, amellyel nem volt dolga az évek során Donny Catesnek. A 38 éves író pedig pontosan ismeri a karaktereit: Vasember és Amerika kapitány történetét is mozgatta már, de többek között neki köszönhetjük a nemrégiben bemutatkozó Kozmikus Szellemlovas karakterét, és a Thanos győz kötetet is.
Ez remek belépőjegy volt a kozmikus Marvel világába, amelynek 2020-ban pedig meg is lett az eredménye: egy masszív, két fejezetes, 320 oldalas A galaxis őrzői kötet, amit a Fumax a filmes trilógia záróakkordja előtt hozott el Magyarországra. Az időzítés pedig nem volt véletlen, a kötetre ugyanis Gunn is többször hivatkozott inspirációként – még ha a történet merőben más is.
A képregény szerint Thanos ugyan meghalt, de tudatát átültette egy másik lény fejébe. A Fekete rend és Hella, a halál istennője, valamint a galaxis legnagyobb hősei versenyfutásba kezdenek, hogy megtalálják a látszatra gyanútlan áldozatot, akiben az Őrült Titán ereje lakozik. Ekkor azonban megjelent az Egyetemes Igazság Egyháza, akik az ellenfeleik életerejét kiszívva toboroznak maguknak orbitális sereget. Itt kapcsolódnak be a kalandba a címszereplőink, akik között elsőre nem túl sok ismerős arc van: egyedül Űrlord és Groot maradt a régi formációból. Szép lassan azonban minden karakter felbukkan valamilyen formában. Gamorra Thanos tudatának potenciális lerakójaként, Mordály pedig egy bujdosó remeteként, aki már csak az utolsókat rúgja.
Bár a kaland nagyrészt az olyan csillagközi hősök összecsapására van kiélezve, mint Adam Warlock, a Pátriárka, Thanos, Hella vagy épp a Nova parancsnokság, a második fejezet már a kisebb hősökre, az emberi vagy esetünkben épp hogy állati áldozatokra fókuszál.
Mordály ugyanis itt is, csakúgy mint az új filmben, kiemelt szerephez jut. Ez pedig nem véletlen.
Persze Peter Quill, Gamorra, és Drax múltja is tragédiák sorát rejti, a Marvel Mordályon keresztül találta meg a kiskaput a minden jó ember szívében ott lakozó állatvédőhöz. Ehhez pedig csak arra volt szükség, hogy fogjanak egy valós világbeli problémát, és gondolják azt úgy tovább, hogy fantazmagóriának tűnjön.
Míg a filmben ezt az állatkísérletek képében találták meg, Mordály sorsa Donny Cates képregényében valahogy még magával ragadóbb. Először ugyanis háborús veteránok terápiás állataként vetik be a kis mosómedvét, ahol bár negatív közeg lengi körbe, örül hogy segíthet. Később azonban a szülőbolygóján, a Félvilágon a robotok úgy megváltoztatják a DNS-ét, hogy az a kegyetlen gyilkológép lesz belőle, akit mi megismertünk. Ám ez a mesterséges test idővel feladja a szolgálatot. A vezetővé érett mosómedve pedig méltóságát féltve inkább hátrahagyja az Őrzőket, csak hogy egyedül halhasson meg. Mi ez, ha nem tragikus?
Dávid Góliát ellen
A terebélyes kötetben Mordály mellett gondosan kifejtik Adam Warlock felemelkedésének Bibliába illő történetét. Ahogy a galaxis legerőszakosabb hittérítőinek folyamatos előrenyomorulásának hogyanjára és rejtélyes vezetőjének kilétére is fény derül. Mindezt aközben, hogy a Thanos visszatérése jelentette fenyegetés folyamatosan ott lebeg a hősök feje fölött. Ezek a történetszálak bár jól meg lettek írva, a Marvel klisészerű főgonoszábrázolását használják. Ami viszont pozitívra billenti a mérleget, hogy az alkotók érzelmi töltetet is adtak a gonoszok egy-két tettének, amelyek a végső összecsapás során mennek végbe.
A Geoff Shaw és Cory Smith szemkápráztató grafikáival megtűzdelt kötet viszont éppen abban emelkedik ki a többi közül, hogy miközben a bolygóevő Galactus a világ lassú pusztulásáról beszél, a kozmikus főgenyák pedig komplett idősíkok elpusztításán ügyködnek, addig A galaxis apró kis őrzői szép csendben ellopják a showt.
Bár a csapat ikonikus hajója elveszett, és a brigád is szétszóródott, néhány stabil pont így is van. Peter egyszavas odaszólásai például halálosan szórakoztatóak, a Gamorrával közös kockák pedig rendkívül erős érzelmi töltettel bírnak. Groothoz is rengeteget hozzáad, hogy nemcsak Vin Diesel repetatív dünnyögését kell hallgatnunk, hanem végre megérthetjük az időközben punkká avanzsált szuperfa gondolatait. Mordály története pedig, ahogy azt már írtam, magáért beszél.
A műnek azonban van egy, az én szememben igencsak jelentős hibája. Cates kötetének számos pontján tapasztalhatjuk azt, hogy az ellenfelek erőviszonyai libikóka módjára váltakoznak, sokszor olyan sebességgel, hogy az már lekövethetetlen. Problémát jelentett számomra továbbá az is, hogy a hősök a történet hossza és a gonoszok volumene ellenére nem tapasztalnak meg valódi veszteségeket a harcok során. Nincsenek igazán elhulló főszereplők, drámai búcsúk. Ez már a filmben is szúrta a szemem, hiszen egy jól időzített, relevanciával bíró hősi halál rengeteget adhatna a kötethez is – erre azonban nem érdemes várni.
Verdikt
Ezen apró hibák ellenére A galaxis őrzői egy közel kihagyhatatlan olvasmány, ahol a folyamatosan váltakozó legénység, és a főbb karakterek gonosz- és hősstátusz közötti ingadozása egy kiszámíthatatlan, lebilincselő történetet eredményez. Lunczer Gábor fordítónak pedig külön jár a taps, ugyanis Mordály monológjait, illetve Groot obszcén megnyilvánulásait is maximálisan autentikusan sikerült becses anyanyelvünkre átültetni.
