Újra itt van az antihősök antihőse, a Kozmikus Szellemlovas

A TRN666-os kódjelű Földről származó, a Thanos győzben felbukkant Kozmikus Szellemlovas az egyik legkülöncebb friss karaktere a Marvel-univerzumnak. Nem semmi fúzió alapján jött létre: hősünk Frank Castle-ként, azaz a Megtorlóként kezdte földi pályafutását, majd amikor az őrült titán a Földön tombolt, őt is eltakarította az útból. Castle a pokolban tért magához, ott azonban bosszúra szomjazva alkut kötött az ördöggel, így megkapta a Lovas erejét. Csakhogy mire visszatért a világába, már minden és mindenki elpusztult. Magányosan motorozgatott a kihalt Földön, míg meg nem érkezett Galactus, aki a Földért cserébe Ezüst Utazó-szerű képességet, kozmikus erőt adott neki. A Kozmikus Szellemlovas végül – hogy még csavarosabb legyen a története – lepaktált Thanossal, és ellenfele helyett szolgája lett.

A Kozmikus Szellemlovas tehát a Marvel talán legdurvább arcait gyúrja össze magában, amit egy kis Deadpool-féle nagydumás, fekete humorú habitussal szór meg.

A karakter olyan népszerű lett, hogy saját minisorozatot kapott, ami egyben a Thanos győz folytatása is (aggodalomra azonban semmi ok: úgy is élvezhető a mű, ha nem olvastad az előzményt). Számos példa létezik arra, hogy egy mellékszerepben feltűnt alak később ikonikussá vált: gondoljunk csak magára a Megtorlóra, aki még a ’70-es években, a comics-ok sötétebbé válása idején tűnt fel, hogy összekülönbözzön Pókemberrel, majd pedig saját sorozatot kapott. De hogy a rivális kiadót, a DC-t se feledjük: az Alan Moore által kitalált démonvadász, a szintén nem egyszerű eset John Constantine egy Mocsárlény-füzetben kezdte pályafutását, hogy aztán a Hellblazerben legendává váljon.

A leghíresebb képregényes démonvadász belehamuzott a rák-történetek cukormázába

A Kozmikus Szellemlovas valószínűleg nem lesz olyan nagyágyú, mint a fenti két karakter, de szép karriert futhat be, A bébi Thanosnak meg kell halnia ugyanis egy meglehetősen szórakoztató olvasmány.

A történet ott kezdődik, ahol az előzményben a Lovas számára abbamaradt: miután az Ezüst Utazó csapásának köszönhetően másodjára is meghalt, Castle a Valhallába jut. Mivel ott nem találja helyét, Odin visszaadja neki képességeit, a Lovas pedig visszautazik az időben, hogy megölje a még csecsemő Thanost. Ám végül a gyilkosság helyett inkább a nevelést választja: a jó példa erejével próbálja elkerülni, hogy a titán felnőve tömeggyilkossá váljon. Csakhogy akad egy kis bökkenő: számos hős érkezik a jövőből, hogy meglépjék azt, amire Castle nem volt képes. A Lovas azonban nem verhet szét mindenkit, hiszen a kis Thanos még a végén eltanulja tőle a gyilkolászást. Ez a helyzet pedig jó pár kellemetlen, de még több vicces szituációval jár…

Nem a Bosszúállók, hanem az eleve elrendelés Thanos legnagyobb ellensége

A Thanos győz egy éjsötét, mélyen filozofikus mű volt, amelyben a lila óriás szembesült végzetével, mi meg az arra adott válaszával. Donny Cates a folytatásnak is szánt metafizikus tartalmat, amiben azonban nem Thanos (vajon létezik olyan univerzum, ahol a titán nem pusztít el mindent, vagy eleve gyilkosnak született?), hanem Castle sorsa a fontos. Vajon egy ilyen rögös életúttal, amelyben megannyi szörnyeteget szolgált, rosszabbnál rosszabb alkukat kötött, számos életet kioltott, van számára megváltás? Megpihenhet vagy ismét elkárhozik? És számít ez egyáltalán valamit?  A képregény ezen aspektusa azonban néha kissé elsikkad abban az őrülten laza, interdimenzionális sci-fi kalandban, ami a szemünk elé tárul.

Újabb véresen komoly olvasmányra tehát ne számítsunk, a kötet azonban így is élvezetes. Pergő, dinamikus stílusa már az első oldalakon beránt: bravúros, ahogy a szerző pár kocka segítségével képes elmesélni Castle teljes előtörténetét. Aztán a Lovas lenyúlja a bébit, majd egy kocsmában kezd el vele vedelni, és csak azért rendel még egy kört, mert tudja, hogy nem kell kifizetnie, hiszen megérkezik a bolygófaló Galactus, akivel a hős újra barátságot köt. Majd befutnak a jövőből A galaxis őrzői, akikkel a főhős olyan csetepatét zavar le, hogy a fal adja a másikat – a vizualitás, a cselekmény és a poénok szintjén is ez a képregény legötletesebb része.

Apropó vizualitás: a Thanos győz komor, apokaliptikus figuráival ellentétben a folytatás világa enyhén karikaturisztikus vonásokkal bír, ami kiválóan illik a matériához. Mivel a képregény java csatajelenetekből áll, fontos volt, hogy minden követhető legyen, Dylan Burnett pedig remekül oldotta meg a feladatát. Hiába van egyes paneleken rengeteg szereplő és történés, a kockák soha nem válnak kaotikussá. Dicséretet érdemel a színező, Antonio Fabela is, aki pontosan annyira tolta meg a tutti-frutti színvilágot, hogy az még ne váljon zavaróvá.

A Fumax legújabb kiadványa tehát egy szellemes és látványos, de az elődhöz képest kevésbé fajsúlyos, csak közepesen izgalmas képregény – az utolsó oldalakon viszont alaposan felcsigázza az olvasót.

A kötet utolsó oldalain ugyanis már nem a Kozmikus Szellemlovas miniszériáját olvashatjuk, hanem a szintén a Thanos győzből kiinduló Thanos hagyatéka főtörténetét, amiben láthatjuk, mit művelt Thanos, miután szembefordult a sorsával. Ez az apró sztori pedig olyan durva cliffhangerrel zárul, hogy vétek lenne nem kiadni a folytatást. De ha bejött az alternatív Frank Castle debütálása a Thanos győzben, és úgy gondolod, a pokol tüzén égve jól jön a humorérzék, akkor az is nagy hiba lenne, ha kihagynád ezt a kötetet.