Képregény

A James Bond képregények olyan közel állnak a blockbuster élményhez, amennyire az papíron lehetséges

Bő három évtized után James Bond visszatért a magyar képregénypiacra. Noha a Warren Ellis által írt két kötet (Vargr és Eidolon) túlságosan nem reformálja vagy mélyíti a szuperkémről kialakult képet, önmagukban elsőrangú akcióképregények, a filmek rajongóinak pedig különösen remek kikapcsolódásként szolgálhatnak.  

The name’s Bond. James Bond – minden idők legismertebb bemutatkozása, ironikus módon egy olyan karakterhez tartozik, akit már rég nem kell senkinek bemutatni. 1962-es filmes debütálása óta pedig nem pusztán minden idők leghosszabb – azonos főszereplőre koncentráló – filmsorozata kötődik a nevéhez, de számos más médiumra is ellátogatott. Ian Fleming könyvei után is számos más regényben, bő két tucat videójátékban, és több képregény sorozatban védte már meg az imperialista érdekeket a komcsiktól és az épp rezidens megalomán őrültektől. Szorosan Pókember nyomában, Batmant és Garfieldot is beelőzve, a James Bond képregények a hazai újságosstandok egyik első nyugati kiadványai voltak.

A Semic Interprint (későbbi, ismertebb nevén Adoc-Semic) 1989-ben – a mozifilmek magyarországi premierjének évében – kezdte el kiadni a svéd anyacég saját James Bond sorozatát.

Ám hiába az elsőség és a mozis hátszél, a 007-es ügynök magyar képregényes karrierje tiszavirág életűnek bizonyult. Míg az eredeti sorozat bő negyven számot élt meg, a magyar kiadás alig hatot. A sikertelenséget valószínűleg az is okozta, hogy a 24 oldalas fekete-fehér történetek messze nem voltak annyira látványosak és izgalmasak, mint az ekkor berobbanó klasszikus szuperhős képregények. Alapvetően elég generikus, nyomokban Bond elemeket tartalmazó, jópofa, de nem túl emlékezetes képregények.

Eközben a 90-es években Amerikában a film-franchise adaptációk nagymestere a Dark Horse lett a James Bond képregények kiadója.  Ám itt sem lett olyan sikeres, mint a kiadó Star Wars vagy Alien sorozatai. Így a Fekete ló istálójában sem élt sokáig. Itt mindössze féltucat Bond minisorozat jelent meg. Kisebb hiátus után végül 2015-ben a Dynamite Entertainment kiadónak sikerült megszerezni a jogokat. A kiadó pedig nem mást szerződettet le a sorozat írójának, mint a többek között a kultikus Transmetropolitant (és a Netflix Drakula animéjét) jegyző Warren Ellist. Ő és Jason Masters rajzoló két hatrészes minisorozattal vezették be őfelsége titkosügynökét a képregényes 21. századba. Ezeket (VARGR és Eidolon) adta ki most nálunk a Vad Virágok Könyvműhely. (A két kötetet külön-külön is, illetve egyben egy gyűjtői kiadás keretében.) 

A Bond történetek írásának van egy furcsa paradoxonja.

Hiszen egyfelől nagyon egyszerűnek tűnik: adva van egy jól ismert, és bevált recept. Ismert sémák, és a néző/olvasó által elvárt elemek. Sok akció, egzotikus helyszínek, jó csajok, karizmatikus gonosz és a további Bond (zenés főcím, kütyük, autó- vagy akár sí-üldözés, nagy leszámolás). Ha ezek megvannak, ráadásul egy feszes sztoriban tálalva, akkor olyan nagy baj már nem lehet. Másfelől azonban bő félévszázad és (csak a filmeket számolva) negyedszáz Bond történet után azért kell valami más is. Valami plusz, ami emlékezetesebbé, kiemelkedővé teszi. Különösen úgy, hogy akármennyire is szeretjük ezt a franchiset, mint puszta szórakozás, kétségtelen, hogy számos elemén – amiket rendre jogos kritika is ér – jócskán eljárt az idő.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Épp ezért is izgalmas, hogy épp az a Warren Ellis írja a nyugati világrend és az angol birodalmi törekvések legelszántabb ügynökét, akinek legismertebb műve egy erősen rendszer- és USA-kritikus cyberpunk képregény. Ám ebből nem sok érződik. Ellis nem igazán újítja meg, alakítja át vagy reformálja meg a Bond karaktert és a történetének a lényegeit. Olyan apró modernizációs hatásoktól eltekintve, mint hogy inkluzívabb a szereplőgárda vagy a női karakterek sem csak szép bio-díszletek (Moneypenny egyértelműen a Craig filmek Naomie Harris karakterét idézi), a két kötet alapvetően megmarad a klasszikus Bond történetek felépítésénél és szellemiségénél. Azt viszont nagyon jól csinálja.  

Ellis ugyanis láthatóan jól ismeri, baromira érti és remekül is tudja használni ezt a receptet.

A forgatókönyvek felépítése, a kezdő „cold opentől”, a főgonosz elmeséli a tervet a „csapdába ejtett” Bond jeleneten át a végső leszámolásig szinte egy az egyben olyan, mintha egy filmet néznénk. Ellis nagyszerű tempóban, sodró lendülettel írja sztorit. Egyetlen kisebb hátránya a nem túl erős főgonosz karakter – legalábbis, ami a VARGR kötetet illeti. Az itteni őrült gonosz ugyanis a tipikus, azért gonosz, mert gonosz figura. Csak. Embereket akar kiirtani, mert az poén (és már gyerekként is szerette). Persze nem kell minden antagonistának meg nem értett, tragikus hősnek lennie. De az igazán jó gonoszoknak – a Bond filmekben – azért van egy kicsavart logikája, ami alapján ő csak „segíteni” akar.

Az Eidolon kötetben feltűnő S.P.E.C.T.R.E árnyékügynök már egy fokkal érdekesebb, noha elcsépelt motiváció miatt fenyegetik az MI6, Anglia és a világ biztonságát. Vele a legnagyobb baj, hogy a talán kissé túlságosan hasonlít az Aranyszem Sean Bean által játszott kiábrándult ügynökére. Sajnos mind a két kötetre elmondható, hogy a főgonoszok túlságosan kevés teret és időt kapnak. (Az első kötet két „spéci” verőemberének érdekes/tragikus kapcsolata is kissé kiaknázatlan marad emiatt.)  A többi karakter ábrázolása sem igazán tér el a filmekben szereplő párdarabjaiktól. (Vagy pozitívabban megfogalmazva: abszolút hűek a mítoszhoz.) Ez a „Bond lányok” esetében lehet kissé csalódás. Hiszen, míg a VARGR-ban remek gegnek érződik, hogy csak egy nő mászik rá Bondra, az is azért, hogy megölje (illetve Bond panaszkodik Money Penny incselkedésére), addig az Eidolonban visszatérünk a papírformához. A hat füzetes sztoriban két, profi ügynöknő is – küldetés közben – összejön a főhőssel, pár perccel azután, hogy megismerte.

Ami magát Bondot illeti: ő tulajdonképpen telitalálat.

Bár a képregények eredetileg a Craig korszak kellős közepén (2017-18) jelentek meg, a lapokról nem az ő fizimiskája köszön vissza. De nem is valamelyik korábbi színésszé. Ellis gyakorlatilag egy esszenciális Bond figurát alkotott meg, nemcsak az eddigi filmes inkarnációk válogatott tulajdonságaiból, de Fleminghez is visszanyúlva. Az általa írt 007-es épp olyan sármos és megnyerő, mint Brosnan, akcióban azonban éppen olyan keményen verekszik, mint Craig és olyan elszánt, kíméletlen gyilkos, mint Connery és Dalton. Egy-egy pillanatra még Flemming eredeti karakterének depressziója is felvillanni látszik. Noha az egyik mellékszereplő egy ponton Bondra vonatkoztatva megjegyzi, hogy „mintha a szeme nem mosolyogna a szájával”. Kár, hogy Ellis ennél jobban nem mélyed el a karakternek ebben az aspektusában, és a klasszikus/korai filmekhez hasonlóan inkább meghagyja őt akcióhős szupersztárnak. Amiben viszont inkább Fleming elképzelése felé húz, az a kütyü-használat. A Q osztály természetesen tiszteletét teszi a filmben, ám a „kütyük” helyett inkább csak spéci fegyverekben és járművekben utaznak. Így Bond is inkább a képességeire, találékonyságára és szerencséjére támaszkodik. Ez pedig a JAmes Bond képregények feszültségét is növeli. Még úgy is, hogy nyilván tudjuk, hogy nyerni fog.

2022-ben időszerű lehetne Bond átértelmezése.

Emberi karakter lényegében épp úgy, mint abban, hogy mit – és kiknek – képvisel. Lehetne beszélni Bond megterhelt, kiüresedett lelkiállapotától kezdve, a Brit „birodalom” nagyhatalmi külpolitikának kritikájáig még sok-sok mindenről. (Gondoljunk akár arra, hogy a „fake news” korábban milyen releváns és erős lenne egy olyan főgonosz, mint akit a Holnap markában-ban láttunk.).  A képregényben pedig főleg több lehetőség – és kisebb kockázat lenne – kísérletezni, mint egy mozifilmben. Ám a Dynamite kiadványaiban nem igazán találunk ilyen elemeket. Ez pedig tulajdonképpen nem is feltétlenül válik a hátrányára, hiszen érezhetően nem is ezért készült. Ahogy a Bond filmek mindig is a színtiszta eszképista szórakoztatás igényével készültek, úgy ezek a képregények is. Ebben a minőségükben pedig szinte hibátlanok.

Ám ez nem pusztán Ellis érdeme. Legalább ennyit, ha nem többet tesz hozzá az összképhez Jason Masters rajzoló. 

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A James Bond képregények neki köszönhetően válnak igazán mozifilmszerű élménnyé.

Az akciók és a panelkezelés elképesztően dinamikus. A mozgásoknak szinte látható lendülete van. Ráadásul olykor egészen kreatív vizuális gegeket és ötleteket használ (mint a csonttörő verekedéseknél a Mortal Kombat játékokat idéző „röntgen kamera). Csak David Arnold zenéje hiányzik az összecsapásokból, de azt a képeket látva agyunk úgyis azonnal kipótolja. A színek (Guy Mayor) olykor vibrálóan élénkek. A néha használt stilizált hátterek és „kispötyös árnyékolás” pedig egy kellemesen retro-popart érzetet kölcsönöznek az egésznek, ami tökéletesen illeszkedik a karakter 50-es/60-as évekbeli eredetéhez.

Mindennek köszönhetően Ellis és Masterson álatl készített James Bond képregények olyannyira képesek megközelíteni egy blockbuster érzetét, amennyire az nyomtatott papíron lehetséges.   

8 /10 őfelsége raptorügynöke

James Bond 1-2. kötet

James Bond (217) #1-12

Szerző: Warren Ellis
Műfaj: akció, kaland, kém
Kiadás: Vad Virágok Könyvműhely, 2022
Rajzoló: Jason Masters
Fordító: Kovács János és Szabó András
Oldalszám: 304

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image