Weird: The Al Yankovic Story / 2022
Film

Weird: The Al Yankovic Story, avagy amikor a készítő veled együtt röhög saját magán

Az, hogy ki mit tart viccesnek, erősen szubjektív kategória – még egy egyszerű szellentés megítélése is mennyiben függ attól, ki reflektál arra kibocsátó, illetve befogadói oldalról. Aztán állítólag nem elhanyagolható a nemi hovatartozás, vagy az életkor kérdése sem. Hát még a helyszín! Egy szeles skót tengerparton szabadon zenghet a hátsók harsonája, ám egy zárt liftben például senki sem nevet együtt a szólistával, főleg, ha az elakad néhány órára a sokadik emelet környékén. Weird Al Yankovic élete és műve mások kifigurázására épül, nem csoda hát, ha annak feldolgozása is egy agyament paródia lett. Weird Al Yankovic Story kritika.

A filmművészet szintjére emelve a diskurzust aztán olyan eklatáns példáival találkozni a humor közönségmegosztó tulajdonságának, mint A híres Ron Burgundy legendája, ami külön kategóriát vívott ki magának: az úgynevezett Anchorman-funnyt. Ha az Anchorman-jelenség mélyére próbálok ásni, akkor a nevettetés szándékának magvait abban a töménytelen mennyiségű baromságban vélem felfedezni, amit (javarészt, de nem kizárólag) Will Ferrell aranyköpések formájában szállít az amúgy védjegyévé vált harsogó tufláksággal. Akinél ez a stílus nem talál be, annak a rekeszizmai helyett a homloka fájdul bele a sok értetlen ráncolásba, a statisztikai haranggörbe közepét elfoglaló befogadó sokaság, az intelligens laikusok pedig az enyhén összerántó röhögőgörcs és a merev értetlenkedés közt fognak ingázni, mint valami humán harmonika.

Nagyjából ugyanezt a reakciót váltja ki nálam Weird Al Yankovic munkássága is, amin néha remekül szórakozom, máskor meg azt furcsállom, hogyan lehet ezt lassan öt évtizede tolni.

Aki esetleg nem ismerné a Yankovic-műveket, álljon itt egy rövid bemutató. Ő egy olyan énekes-dalszerző, akinek karrierje mások dalainak kreatív újraértelmezésére épül. A szerkesztőségben gyorsan össze is dobtuk, ki mit ismer Weird Altól – így került a listára Michael Jackson után szabadon az Eat it, a nemrég elhunyt Cooliót megidéző Amish Paradise, vagy éppen a Smells like Nirvana, aminek klipjében a „tini szellem” helyett kecskéket és juhokat szagolhatott, már aki részt vett a forgatáson. A pop királyának halálát követően reflektált valaki az élet kiszámíthatatlanságára amiatt, hogy bár előbbi eltávozott, Al még mindig aktívan írja átiratait. 2022-re jutott csak el azonban odáig, hogy „életrajzi” film készüljön munkásságából, amiből többek közt megtudhatjuk, hogyan vette be Kolumbia dzsungelét platinalemezekkel felfegyverkezve, hogy kiszabadítsa akkori csaját, Madonna Cicconét (Evan Rachel Wood, meg az ő rágógumijai) a drogbáró Pablo Escobar fogságából.

Weird: The Al Yankovic Story / 2022
Weird: The Al Yankovic Story / 2022

Pedig az indulás amolyan amerikai világsztárosan sablonos: Baz Luhrmann Elvisének nyitójelentéhez hasonlatosan a szerektől padlót fogó Yankovic a halál karmai közt nyomja meg a szünet-gombot, hogy az érces hangú narrátor (Diedrich Bader) segítségével az elbeszélés kerekét visszapörgesse az elnyomó családi fészekbe. A kis Alfred a paplan alatt, suttyomban hallgatja zsebrádióján későbbi pártfogója, Dr. Demento (Rainn Wilson) műsorát. Később, az étkezőasztal mellett a fél kezét üzemi balesetben elvesztő papa (Toby Huss) igyekszik idő előtt eltiporni fia bimbózó zenei ambícióit („Megmozgatok pár szálat, és szerzek neked is munkát a gyárban!”, ígéri művégtagját lengetve). Hogy pontosan mi is készül a sorokon, később visszatérő poénná válik).

Anyuka (Julianne Nicholson) azért titokban csak vesz egy tangóharmonikát fiának, ha már a férje dühében félholtra püföli a szerencsétlen vándorügynököt. A szobájában évekig csendesen(!) gyakorló Al egy polka-buliba keveredve briliáns előadásával a társaság központjává válik, mígnem az illegális partit fel nem oszlatja a kiérkező rendőrség. Az akollal történő szakítás ezután elkerülhetetlen, a címszereplőt innentől javarészt alakító Daniel Radcliffe magára húzza a hawaii-inget, a Balázs Pali-parókát, a pornóbajuszt, na meg a perverz nagybácsi-szemüveget, a néző agya körül pedig az Eric Appel – Al Yankovic szerzőpáros feltekeri a kenyérpirító hőfokát.

Egy Eminemes rapleszámolást megszégyenítő dalos harmonikacsatát követően az első nyilvános WAY-fellépésre egy útszéli motorkocsmában kerül sor, ahol a színész olyan arckifejezéssel tátogja Yankovic hangjára, hogy „Baby, I love rocky road / So weren’t you gonna buy half a gallon, baby”, mintha az élete múlna rajta – ami a harmonikaszóra ringatózó közönséget elnézve akár reális is lehetett volna, ha ebben a kamubiográfiában bármi az lenne.

A film aligha legfájdalmasabb poénja chopper-party után, hogy Dr. Dementoból válik Daniel Radcliffe de-mentora. Igen.

A Weird konstans szamárfület mutat a „csillagelhullós” dramedyknek, miközben vonalvezetése megegyezik azokéval – leszámítva a dzsungelharcos szegmenst. Na, az új… A vastagon rozsdásodó szerkezetet kitöltő szórakoztató faktor Yankovic dalaihoz hasonlóan a világon senkit sem szeretne megbántani, és a fingadozós mélységektől is távol tartja magát (ellentétben egyes, igénytelen filmkritikusoktól).  A konzervatív sablon mókabonbonokkal történő feltöltésével olyankor merül fel probléma, amikor a keret diktálta kiszámíthatóság (hős kitör, hős felfut, hős megbotlik, hőst külső személy talpra segíti stb.) felmondandó leckévé laposodik, amin néha kuncogunk.

Bár itt ez a probléma nem feltétlenül merül fel (szubjektív megítélés, ugye) nálam mégis az ötletek miafranctartalma ütött azoknak zsigeri erejével szemben. Na azért meg-megesett, hogy a debilitás diszkrét báját átszakította egy-egy felnyihogás, de alapvetően a Weird (furcsa, bizarr) cím tökéletesen írja le az összképet, ami ugyanúgy áthangszerelt változata egy teljes stílusirányzatnak, mint ahogy Yankovic dalai kapitalizálnak a pop műfaján. Bár a This is Spinal Tap (A turné) inkább az én műfajom, és ennek talán úgy tudnám érzékeltetni az okát, hogy mondjuk míg az egyik barátod rád kacsint, amikor elsüt egy fajsúlyos viccet, a másik inkább szellemes, viszont olyankor feléd fordul, vállba vereget, és belekiabálja az arcodba, hogy „Érted?”. Azért a helyzet korántsem annyira szörnyű, szorult azért az alkotókba bőven stílusérzék, viszont a másik oldalról meg bevállalhattak volna csücskösebb fricskákat is. Igaz, e sorok írója ahhoz a nem túl illusztris körhöz tartozik, aki szabályosan lezuhant a moziszékről, miközben Borat gumiöklöt lengetve, meztelenül végigkergette Baywatchra maszturbáló ügynökét a szállodán – ízlések, tudom.

Weird: The Al Yankovic Story / 2022
Weird: The Al Yankovic Story / 2022

Ez a temperával célzottan felfröcskölt életút jóval finomabb eszközökkel operál ennél: teszem azt egy LSD-utazás után Al csak eredeti számokat hajlandó írni, mint amilyen a Michael Jackson által utólag pofátlanul Beat itként kiparodizált Eat it, ha-ha. Vagy éppen az Amish Paradise élő bemutatóján feltűnő Coolio (isten nyugosztalja), aki eltölkélten mentáljegyzetel az első sorból. Egy idő után fárasztóvá válik – nem, ez túlzás, inkább csak már nem tud ugyanolyan vicces lenni –, ahogy a Madonna oldalán lefelé csúszó művész minden díjat elnyer, hiszen már előre ismerjük a csattanót: ezektől a sikerektől azért távol állt a fura csávó, de oké, irónia-irónia, eljátsszuk, mintha mégis, ne bökdösd már az oldalam. A kétharmad úton bekövetkező kötelező megbicsaklás már nem tud elég beteg állatságot vinni a formulába, helyette egyre inkább jutalmazzák a készítők azokat, akik legalább egy öt-tízszámos best of-ot meghallgattak a „sztártól”. Merthogy az élvezeti érték maximalizásához nagyjából ennyi elég is – aki ennél többet tesz bele, az vagy túlteljesít, vagy easter eggekre vadászik.

Ötletesek bizonyos, most nem elspoilerezett megoldások, de vagy elfáradtam a végére, vagy az égbekiáltó hülyeséget valóban elnyomta a matinéjelleg.

Viszont ha olvashatunk a sorok között, Al Yankovicnál kevés önironikusabb fickó él és alkot közöttünk, akinek apropóján rég nem látott blődséget gyurmázott össze a kreténipar. Korántsem telitalálat, de azért bőven el lehet rajta szórakozni, néhány kellemes perc szerzésénél többet pedig a komikus talán soha életében nem akart. Ha így nézzük, a Weird: The Al Yankovic Storynál pontosabb életrajzi feldolgozás még sosem született.

7 /10 eredeti fércműves raptor

Weird: The Al Yankovic Story

vígjáték, életrajzi
Játékidő: 108 perc
Rendező: Eric Appel
Csatorna: The Roku Channel

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image