J. D. Barker lassan önmagában is a bűnügyi zsánerek egyik leginkább körülrajongott szerzőjének számít. De társszerzőként is gyakran jelenik meg, ami azt jelzi, hogy mások munkájába is szívesen száll be. Vagy éppen azt, hogy mások is szívesen társulnak vele. Mindenesetre legújabb James Pattersonnal elkövetett kollaborációja egy felettébb szórakoztató olvasmányélményt nyújt. Feltéve, hogy a befogadó ugyanúgy szereti a katasztrófafilmek és techno-thrillerek zsánertipikus fogásait, mint az alkotók. A szerzői hangnem viszont ezúttal háttérben ragad.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Számos világvége szcenárió született már könyvek lapjain, és a mozivásznon is. J. D. Barker és James Patterson új közös regénye így olyan érzést kelt, mintha egy vállaltan az eredetiséget sutba dobó katasztrófaregény kívánna lenni. A legtipikusabb műfaji darabok ismert elemeiből építkezik. De a koncepció és az írók stílusa elég érdekes ahhoz, hogy végig fenntartsa az érdeklődést.
A magyar olvasók J. D. Barkert leginkább A negyedik majom trilógia írójaként ismerhetik, vagy a Drakula mitológia egyik újraértelmezőjeként. Bár Barker itthon is számos önálló regénnyel jelent már meg, életműve mégis sokaknak a krimivel, misztikummal és változatos műfajú kollaborációkkal egyenlő. Az USA olvasásilistáit vezető James Pattersonnal elkövetett második regénye, A zaj azonban a két szerző eddig ismeretlen, új oldalát képes megvillantani. Ám sajnos az is érződik, hogy a komfortzájukból kilépve, a sikerszerzők nem tudnak másra hagyatkozni, csak a jól ismert zsánertoposzokra. De a saját korlátain belül A zaj még így is egy jól működő regény.
A zaj a katasztrófafilmek kliséjével indul.
A hegyvidéken, természetközelben élő gyermekkorú testvérpár egy számukra is felfoghatatlan erővel szembesül. Egy páratlanul erőteljes hang kipusztítja, vagy elragadja a közelben élőket. Szüleik, szomszédaik, és még a csirkék is a jelenség áldozataivá válnak. A tizenhat éves Tennant, és a nyolcéves Sophie viszont eltérő fizikai állapotban várja a fejleményeket. Tennant látszólag minden tünetet nélkülöz, Sophie azonban hiába élte túl a zajt, magas lázzal küzd. A helyszínre sietve elrángatott tudóscsapat persze az esemény jellegéről mit sem tudva vág bele a kutatásba. Mi okozta a térségben bekövetkező hangzavart és furcsa kipusztulást? Várható-e még hasonló jelenség a környéken? Miért reagáltak másként a tesók a hangra? Meg egyáltalán, mi köze van az egésznek a hadsereghez? Vagy esetleg valamilyen szakrális természetfeletti jelenség húzódik meg a háttérben? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel, miközben végül arra is fény derül, mi okozza A zajt.
HIRDETÉS
A zaj Barker és Patterson egy sokkal zsánertipikusabb hozzáállását villantja meg. A szóban forgó regényben ugyanis nagyítóval kell keresni akárcsak a szerzőkre jellemző, vagy az általánosságban értelmezett eredetiséget. Amivel persze egészen addig nincs is semmi probléma, amíg a regény tempója visz magával.
A zaj pedig Barker és Patterson stílusérzékét követve nagyon is képes magával ragadni az olvasóját.
A rövidke szakaszokból felépülő szöveg rendkívül eredményesen ragadja meg a figyelmet, és húzza, vonszolja magával a befogadót. A vonszolás szó használata pedig nem véletlen: A zaj ugyanis középtájon képes belefutni az önismétlés csapdájába. De szerecsére az olvasmányélmény nem sérül jelentősen. Amikor már látszólag minden lapját felfedte a cselekmény, és minden előre látható fordulat kiismerhető, akkor a szerzők elkezdik túlbiztosítani magukat.
Ami csak azért kár, mert a könyv első harmadában jól élnek a sci-fivel vegyes misztikum fokozásával, amitől valóban érdekes lesz a központi rejtély háttere. Meg azért is, mert a könyvbe ágyazva viszont ott vannak elhintve a műfaj tematikus mélységei is.
A tudomány és kisember, a hatalom és tudós viszonya, vagy éppen a posztigazság korszak kríziskommunikációjának felháborító rétegei. Az egészen horrorközeli jelenetekkel tarkított techno-thriller így akár tartalomban is lehetne több, és aktuálisabb, mint egy szimpla zsánerdarab.
Ráadásul a téma kapcsán sokakban felidézőthet a Kubában dolgozó amerikai diplomatákat sújtó Havanna-szindróma is. A megmagyarázhatatlan forrásból érkező, különös tünetegyüttest produkáló betegség esetében ugyanis szintén felmerült hangalapú fegyverek bevetése, ahogy a regényben is. Lássuk be, ez az elmélet pedig tökéletesen alkalmas összeesküvés-elméletek és sci-fi/thriller regények kiindulópontjának. Akárhogy is, A zaj sok mindent megvillant a kapcsolódó témákból, de a karakterek papírmasé jellege miatt keveset tud igazán mélyen megmutatni.
A zaj ugyanakkor elköveti azt a hibát is, amit a katasztrófafilmek sem tudnak kikerülni. Mégpedig azt, hogy Barker és Patterson képtelenek távoltartani magukat azoktól a strukturális sablonoktól, amik minden, de tényleg minden hasonló filmet jellemeznek. A dramaturgia ezáltal túlságosan is formulaszerű és kiszámítható. Mintha csak az egész könyv egy elvetett, majd újrahasznosított filmforgatókönyv regénnyé formálása lenne. Viszont a rejtély és a szerzők stílusa még így is bőven van annyira gördülékeny és magával ragadó, hogy a lapokra szegezze az olvasó figyelmét.
Mert hiába a klisék, vagy az eredetiséget mellőző fordulatok, esetleg az izgalmas karakterek hiánya, A zaj cselekményének sodrása van annyira lebilincselő, hogy kielégítse a stílus rajongóit.
A techno-thriller fanok tehát kapnak egy minden elemében ismerős, de éppen ezért is tökéletesen szórakoztató komfortzóna regényt. Michael Crichton és Blake Crouch, valamint a világvége forgatókönyvek kedvelői semmiképp se hagyják ki! A többieknek viszont maximum egy könnyed belépőt jelenthet a zsánerbe. Izgalmas belebegtetett többlettartalmakkal, de mindenféle valódi mélység nélkül.
