Mads Mikkelsen kinyírja magát, ha nem hívod John Lennonnak, de ez csak Az utolsó viking őrületének kezdete. Ami ezentúl van, az sokkal sötétebb, véresebb, de legalább érző szív dobog mögötte. Kritika.
HIRDETÉS
Anders Thomas Jensen (Ádám almái, Az igazság bajnokai) a dán sötét humorú filmek ünnepelt rendezője ezúttal egy testvérpár – nagyon enyhén szólva – abszurd kapcsolatának mélyére próbál ásni. Anker (Nikolaj Lie Kaas) 15 év börtön után hazatér, amit alig vár. Nem azért, mert kedvenc zsemléjével várja öccse, Manfred (Mads Mikkelsen) és nővére, Freya (Sofie Graböl), hanem hogy Manfred megmondja, hova rejtette 15 évvel ezelőtt azt az ellopott 40 millió koronát, aminek az ellopásáért Ankert börtönbe zárták. Csakhogy falakba ütközik testvérénél. Az őrület falaiba.
Manfred épp John Lennonnak képzeli magát a Beatlesből, és ha valaki máshogy meri szólítani, öngyilkossági kísérletbe vágja magát.
Anker, hogy kiszedjen valamit öccséből, belemegy a játékba, megpróbálja elfogadni Manfred/John valóságát. De azért nem válogat az eszközök finomsága között: fogja, és elviszi régi családi otthonukba, hátha ott hajlandó elárulni valamit.
Jensen a lehetetlen helyzetből hasonlóan lehetetlen műfaji takarót sző. A történet alaptézisét – miszerint ha a világ nem idomul hozzánk, idomítsuk azt mi magunkhoz – egy véres, fordított logikájú animációs film nyitja, majd ez átcsap egy heist filmbe, és aztán jön a családegyesítés, nyakon öntve a rendezőre jellemző fekete humorral és abszurd helyzetekkel. Mindez így felsorolva is egy őrült hullámvasútnak hangzik, ám az egyensúlyt többé-kevésbé tudja tartani. Ahogyan ráhangolódunk erre a furcsa narratívára, a maga bizarr módján még logikusnak is tűnik az egymás után következő fordulatok sora. A cselekmény ritmikusságát és kiszámíthatatlanságát is ezek az észrevétlenül, szinte a sunyin érkező éles váltások adják. Ezt tetézi meg Az utolsó viking már-már zavarba ejtő brutalitása. A fejek szétverése, a végtagok lenyisszantása vagy az artériák átvágása is nagyon a film sajátja, de annyit nem használja túl a film, hogy túl sok legyen.
Egyszerűen oda csap, ahova köll – se többször, se kevesebbszer.
Ha az abszurd rétegek alól nem bukkanna ki egy mélyebb mondanivaló vagy valami tragikum, nem is egy Jensen-történetről beszélnénk. Az előző filmjeihez viszonyítva Az utolsó viking ezen a téren inkább a meglepőre megy, semmint a tényleges mélység felé. A már említett tételmondat mentén ötletesen szövi a két testvér közötti konfliktust és annak feloldását, miközben azért nem felejt el mondani valamit a világunkról sem. Ez utóbbiban a Manfred/Johnhoz hasonló figurák (a különböző pszichiátriáról odacsődített „Beatles-tagok”) vagy csak pusztán a saját fontosságukat elhazudó kisstílű alakok mutatnak némi magyarázatot, miszerint a tényleges igazság helyett sokkal egyszerűbb saját valóságot gyártani. Jensen nem ezen az úton közelít a két testvérhez – hiába hintette el azt a kezdeti mesével –, hanem egy egyszerűbb, biztonsági játéknak érződő traumafeldolgozással oldja meg a kettejük közötti konfliktust. Ez utóbbi nem új téma a munkásságában, ezért az oda vezető út sem érződik újszerűnek. Az általa megjelölt jól megírt keretek között húz meglepőt, de ennél többet nem ad a nézőnek, karaktereinek pedig nem ad feloldozást a maguk vétkei alól. Csak egy célt valósít meg: a két testvér közelkerülését.
Az utolsó viking talán ezen a ponton veszít némileg abból az egyensúlyból, amit nagyjából jól tart játékideje alatt: a testvérek közös útja. Bár Mads Mikkelsen és Nikolaj Lie Kaas nem először játszanak együtt, de itt nagyon távolinak érződnek egymástól, és a film végére sem csiszolódnak úgy össze, hogy elhiggyük a testvéri viszonyt (szemben a flashbackjelenetekben megjelenő gyerekkori énjüket játszó gyerekszínészekkel). A körülöttük zajló őrület, profi játékuk ellenére, sokszor pont róluk veszi el a fókusz, még akkor is, amikor egymással foglalkoznak.
Az ide vezető út szerencsére humorral teli, ha vevők vagyunk arra a szókimondó, nagyon nem polkorrekt, fekete, skandináv humorra, ami nagyon is jellemzője a Jensen-filmeknek. Emlékezetes mellékszereplőket vonultat fel, kezdve a magát egyszerre Ringo Starrnak, George Harrisonnak és árjának képzelő, de a holokausztot megállítani akaró zenésztől, az Ikea cégtörténelmét életbölcsességekké alakító orvosfigurán keresztül egészen az Anker-Manfred egykori otthonát Airbnb-ként üzemeltető fura házaspárig. Ahogyan feljebb utaltam rá, ezek a szereplők így vagy úgy, de saját valóságot hazudnak maguknak, amelyek ütközése abszolút őrületet és szórakozást hoz a vászonra. Viszont megmutatkozik bennük az a tragikusság is, hogy hiába minden valósághajlítás, a boldogságot így sem találják meg – vagy legalábbis nem úgy, ahogyan képzelik.
Verdikt
Az utolsó viking önmagában egy nagyon jól összefércelt Jensen-film, ami minden ráhalmozott jelentésréteg és műfaji jegyek terhe mellett is képes működni, és átadni valamit a mindezek mögött rejlő lélekből. Nem a rendező legjobbja, hiszen a témáiban mintha itt kicsit önismételne, és inkább az írói fordulatok kimunkálására fordított nagyobb figyelmet. Ám így is egy olyan alkotás, amit kötelező megnézni, ha eddig is rajongtunk a dán filmekért.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
