Ha Mads Mikkelsen dühbe jön, akkor beindul a pofonofon

Mi, emberek szeretjük azt gondolni, hogy a velünk történő események kontrollja nagyrészt a kezünkben van. Ez megnyugtat minket, még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában ez csak egy illúzió. Mert elég egy rossz lépés, egy ízetlen bolti szendvics vagy egy pillangó szárnycsapása, és máris egy olyan terv részeivé válunk, amelynek részleteiről, sőt kitervelőjéről sincs tudomásunk. És mivel nem értjük, ezért kényszert érzünk, hogy magyarázatot találjunk rá. Ha egy szerettünk elvesztésének okai után kutatunk számos választ találhatunk, ami komfortot nyújthat a legnehezebb időkben. Amit a Pieces of a Woman csöndben és rezignáltságban talált meg, azt A régi város a tajtékzó dühöngésben, az Eredet pedig a képzeletbe való zárkózásban.

A szükséges válaszok híján pedig bűnösöket keresünk, akiken úgy érezzük, visszaállíthatjuk az elveszett egyensúlyt, azzal, hogy kegyetlen bosszút állunk rajtuk, akárcsak a Törvénytisztelő polgár vagy az Ígéretes fiatal nő című művekben.
Az igazság bajnokai nem szűkíti a fókuszt egyikre vagy másikra. A véres bosszúfilm és a lélektani dráma nemcsak, hogy megférnek egymással, de a kettőt némi skandináv fekete humorral áthidalva olyan alkotást kapunk, amely újabb érvnek tekinthető az európai filmek mellett, még hollywoodi vetélytársaival szemben is. 

Mathilde (Andrea Heick Gadeberg) és édesanyja úgy döntenek, egy napra megszöknek a kötelezettségek elől, és iskola helyett a városba indulnak. A vonaton egy kedves férfi átadja a helyet az anyának, pár perccel később azonban a jármű baleset következtében kisiklik, az édesanya pedig meghal.

Mathilde apja, Markus (Mads Mikkelsen) a szörnyű hír hallatán hazatér a katonai szolgálatból és tinédzser lányával együtt igyekeznek túlélni a fájdalmas mindennapokat. Ezt azonban az is nehezíti, hogy merőben más nézőpontból tekintenek tragédiára; míg a lány okokat, magyarázatot kutat és igyekszik spirituális úton feldolgozni a történteket, addig Markus a materializmus végességében reménykedik, és válaszok helyett bűnösöket keres. Ebben segítségére van a férfi, aki átadta az anyának a helyét (Nikolaj Lie Kaas), aki állítja, hogy mindez nem baleset következménye, hanem szándékos és előre eltervezett események sorozata. Ő és barátai egy szedett-vedett, enyhén eszelős, de jószívű bagázst alkotva igyekeznek igazságot szolgáltatni, és közben észrevétlenül átsegítik a két főszereplőt a gyász fázisain.

Az igazság bajnokai olyan szélsőségeket állít egymással szembe, mint a véletlen jelensége és az előre elrendeltetettség, az realizmus és a spiritualitás, a tudomány és az istenhit. Efféle ellentéteket feldolgozni nagy kockázat, Anders Thomas Jensen filmje viszont sikeresen ugorja meg a túlkapás és didaktikusság akadályait. Ennek egyik kulcsa, hogy hamisítatlan skandináv filmről van szó, amely nem akar nagyot meríteni, a kisszerűségen és az alaposabb lélekábrázoláson keresztül világít rá ezekre az ellentétekre. Karakterei ezen szélsőségeket képviselve is emberiek és árnyaltak maradnak. Ami apát és lányát illeti, a produkció egyik már említett kulcseleme az esetleges mellényúlásokat segíti elkerülni, vagy humort szállítani – néhány kivétellel – jó időben és megfelelő mennyiségben. Elsősorban karakterekből fakadó humorral él Emmenthaler (Nicolas Bro) túlsúlyos, problémás zseni és Lennart (Lars Brygmann) őrült tudós figurájának segítségével.

A film alapállítása, hogy minden esemény egy korábbi eseménysorozat következménye, ily módon megjósolható. A koincidencia, mint olyan tehát nem létezik, az esetet a szükséges információk hiánya miatt éljük meg dekódolhatatlanként. Ebben az elméletben kerül leszúrásra a kiindulópont, amely aztán a cselekmény során folyamatosan próbára tétetik, a történet pedig egészen fair módon teret enged nem csak az esetenkénti bebizonyosodásának, de akár az elbukásának is. Ennek nyomán a karakterfejlődés nem is feltétlen lineárisan megy végbe, ami jól szolgálja a film hitelességét. Mathilda a gyászfeldolgozás során egy elszigetelődött Z-generációs tinivé válik, aki egyszerre húz az alapállítás igaza, és az ezt amúgy többnyire kizáró istenhit felé. Markus pedig egy igazi keménykötésű katona, aki semmilyen gyengeségnek vagy érzelgősségnek nem nyújt teret, az érzelmileg elérhetetlen apa archetípusát formálja meg. (Kettejük világlátásának különbségei, valamint a film tudományt a vallással ütköztető jellege miatt A szem tükrében című amerikai film juthat eszünkbe, amely azonban végkifejletében kecsegtetett egyfajta megoldókulccsa. Erről a dán darab viszont többnyire töredelmesen bevallja, hogy nem létezik, még akkor sem, ha az úgy eladhatóbb.)

Míg a lány igyekszik megélni, az apja kifejezetten elutasítja a gyászt, de idővel rákényszerül arra, hogy ránézzen a problémára az említett nézőpontból, melytől lassan és fájdalmasan ő is átbukdácsol a fázisokon.

Az alkotás egyidejűleg képes akciófilmként és nemcsak drámaként, de a fentiek tekintetében dramedyként is működni. Bár a cselekmény alapja a lélektani dráma, a műfajok fontosság és játékidő tekintetében is közel egyenrangúan vannak jelen, sőt utóbbi kettő sikeresen dolgozik is egymás alá. A poénok (bár adott pontokon túlzóak) mégsem bagatellizálják a tragikus helyzetet, sőt néhol még mélyítik is annak megélését. De, aki akciófilmre vágyik az sem csalódik, a film azon része végig fenntartja az érdeklődést, és nem veszít a fókuszból az érzelmesebb jeleneteknél sem. Mikkelsen ugyanolyan hiteles halálosztóként az akciójelenetekben, amilyen a drámaiakban. Szűkszavú, elfojtásokkal küzdő karaktere, csakúgy mint a Még egy kört mindenkinek című filmjében, itt sem akadályként, sokkal inkább katalizátorként szolgál kidolgozott és érzékeletes alakításához. Az Oscar-díjas filmmel nem csak ebben emlékeztetnek egymásra: azon túl, hogy mindkettő végtelenül dán és furcsán szerethető még az üzenet is hasonló.

Az igazság bajnokai rámutat arra, hogy a múltban való kutakodás (az említett magyarázatok, ok-okozati összefüggések megszállott fürkészése) és a jövőben való fixálódás  (amit a bosszú folytonos tervezgetése és véghezvitele jelentene) sem vezet hosszútávon megoldásra. Ez a dráma, csakúgy, mint a Még egy kört mindenkinek, arra a következtetésre jut, hogy a szenvedésből kivezető út a jelenben, a megmaradt emberi értékek felkutatásában és az élet kiélvezésében rejlik.

Mindent összevetve tehát Az igazság bajnokai egy olyan film, amely egyszerre szolgál ki szórakoztatási és épülési igényeket, nem ragaszkodik túlzottan a konvenciókhoz, épp ezért – és mert a halált is humorral tudja tálalni – egy meglepően szerethető alkotás.