Nő az ablakban, színvonal a pincében

Szinte minden évtizedben érkezik egy, Alfred Hitchcock klasszikusának, a Hátsó ablaknak az analógiájára épülő horror-thriller. Legtöbb esetben ezek kiválóan működnek és csak homage szintjén emlékeztetnek a Grace Kelly főszereplésével készült etalonra. A legtöbbször valamilyen fóbiával küszködő főszereplővel – aki szemtanúja lesz a szomszédban történt bűncselekménynek – foglalkozó thrillerek közül kiemelkedő példák A tökéletes másolat (Copycat – 1995), a Disturbia (2007) és a ‘84 nyarát (Summer of 84’ – 2018). 2021-ben pedig a Nő az ablakban próbálkozik meg a klasszikussá válással, miközben minden téren elvérzik.

Már az alapfelvetés is közhelyesnek hat. A gyerekpszichológus, aki egyébként alkoholista, gyógyszerfüggő, agorafóbiás, egy irreálisan hatalmas házában éjszakát a nappallal összemosva éli mindennapjait. Egyetlen szórakozása, hogy otthonából figyeli a szemközti bérház lakóit, akik sem redőnyt, sem függönyt nem használtak, de a hatalmas ablakaik előtt élik életüket. A két ház pedig oly közel van egymáshoz, hogy olvasószemüveg sem kell ahhoz, hogy jól kivehető legyen még a vasárnapi ebéd utolsó borsószeme is. Ilyen körülmények között ki ne élvezné a voyeurizmus adta lehetőséget és válna megszállottjává?

Annát (Amy Adams) sem lehet elítélni azért, mert két fekete-fehér film közötti bealváson kívül a kukkolás lesz a szenvedélye. Újonnan érkezett szomszédai, a Russellék pedig remek alanynak tűnnek a különböző összeesküvések gyártására. Rövid időn belül minden tag látogatást tesz Annánál, kezdve az autisztikus tüneteket produkáló, bántalmazott fiútól, a laza-Karen anyán át az agresszor apáig. Anna természetesen rögtön felhasználja az önsegítő könyvek szintjén mozgó szaktudását, amivel megállapítja, hogy valami nincs rendjén a családdal. Csupán azt nem tudja, mi a fő gond, ami épp elég ahhoz, hogy szisztematikusan elkezdje őket megfigyelni.

A felépíteni kívánt feszültségnek nyoma sincs, bármennyire érzékletesen dolgozott  a túlstilizált vizuális nyelven a többszörösen Oscar-jelölt Bruno Delbonnel, Danny Elfman zenéjével karöltve. Kettejük teljesítménye egyébként a film egyetlen értékelhető elemei.

A forgatókönyvre viszont nincs mentség. A. J. Finn bestsellerét az Augusztus Oklahomában színész-forgatókönyvírója, Tracy Letts adaptálta, aminek fényében csak arra tudok gondolni, hogy maga a forrásmű sem lehet színvonal tekintetében a padláson. Az adaptáció végeredmények minősége viszont a pincében van.

Kicsit olyan érzés végignézni a Nő az ablakbant, mintha egy csapat rendkívül tehetséges ember kocsmai beszélgetését látnánk, ahol mindenki bedob egy ötletet, ami önmagában működik, összegyúrva viszont totális káosz. Sem a rendező, sem a forgatókönyvíró nem tudta eldönteni, a történet mely aspektusára szeretné felfűzni a karaktereket és az eseményeket. A film első fele egyértelműen a Hátsó ablakot és a Disturbiát szeretné megidézni a kötelező, de erőtlenül tálalt thriller elemekkel, amelyek közt a rejtély érdektelen és túlhasznált. Éppen ezért a cselekmény első fordulata műfajt vált, hogy pszichológiai drámaként funkcionáljon a továbbiakban, ami tökéletesen működhetett volna, ha a thriller kontextusát a nézők félrevezetésére, gázlángban tartására használták volna, miközben egy meggyötört nő elméjében merülnek el. Ezután, a kevesebb néha több elvet kihajítva az ablakon a játékidő utolsó negyedórája átcsap szürreális, B-kategóriás horrorba. Amellett, hogy a fordulat felesleges, hiteltelen és színvonaltalanul tálalt, érthetetlen, hogy Amy Adams hogyan bólinthatott rá a forgatókönyv elolvasása után erre. Talán demonstrálni akarta, hogy egy rossz filmben is tud jól játszani vagy csak büntetni a nézőket, hogy karrierje nincs kellően elismerve.

A Nő az ablakban fel akar nőni Hitchockhoz, de a közelébe sem ér. Összeollózott ötletek katyvasza, amiben a műfajváltások indokolatlanok, a karakterek kidolgozatlanok, a fordulatok értelmetlenek. Vagy az adaptáció csúszott ennyire félre vagy maga a forrásmű áll gyenge lábakon. A cinematográfia és a zenei aláfestés viszont legalább értékelhető.