A középkori Japánról szinte mindenkinek van elképzelése, aki látta vagy olvasta A sógunt. Ráadásul, mivel az eseményeket ott a leginkább egy portugál hajó angol kormányosának szemszögéből láthattuk, meglehetősen sokkoló kép alakulhatott ki mindenkiben a katolikus egyházat képviselő jezsuitákról. De mi van, ha nem mind voltak elvakultak és könyörtelenek, ha a más hiten élő japánokról és európaiakról volt szó? David B. Gil történetében a nyomozónak kiválasztott, szintén jezsuita Ayala atya képes a belátásra, az összefüggések felderítésére, a kutatásra olyan borzalmas helyeken is, mint a japán bordélyok, de akár arra is, hogy barátságot kössön az őt testőrként kísérő, és teljesen más világnézetet képviselő fiatal szamurájjal. Ettől – is – lett legalább olyan árnyalt és izgalmas Gil regénye, a Nyolcmillió isten, mint A sógun.
HIRDETÉS
A „nyolcmillió isten” (…) a sintóban az eget és a földet benépesítő istenek összességére vonatkozik. Ebből kifolyólag a számot nem kell szó szerint érteni. A kifejezés arra szolgál, hogy megidézzen mindent, ami szent a világon.”
Egy nyomozás története
A történet szerint 1579-ben járunk, a jezsuiták évtizedek óta az egyetlenek, akik engedélyt kaptak a haduraktól, hogy terjesszék Krisztus hitét Japánban. Most azonban több jezsuita szerzetest is meggyilkolnak a távoli országban, így Ayalának vissza kell térnie Japánba, ahonnan egy fiatal japán lánnyal való különös kapcsolata miatt küldték el. A biztonsága érdekében mellé rendelnek egy fiatal – és tapasztalatlan – szamurájt, Kudó Kendzsirót, és ketten járják be az országot, hogy fényt derítsenek a rituális gyilkosságokra – azonban ennél sokkal többet és veszélyesebbet találnak. David B. Gil pedig a krimiszálat felhasználva mutatja be, milyen lehetett a XI. századi Japán.
A rózsa neve a japán középkorban
A krimiszál pedig talán épp annyira lényegtelen Gilnél, mint Umberto Eco lenyűgöző regényében, A rózsa nevében. Ott Eco arra használta fel a rejtélyt, hogy megmutassa, milyen volt (lehetett) a középkori szerzetesek élete, a kolostorok világa, a csodálatos és rejtett kódexek – és még sorolhatnánk.
Gilnél a nyomozás szintén csak egy hasznos – bár érdekes és izgalmas – szálnak tűnik ahhoz, hogy bemutathassa, milyen volt az a Japán, ahol még csak a jezsuita rend tudta megvetni a lábát és téríteni. És ahol buddhista és – látszólag – keresztény hadurak feszültek egymásnak, elpusztítva mindent, ami csak az útjukba került. Ráadásul a Nyolcmillió istenből megismerhetjük a buddhista szerzetesrendek olyan oldalát is, amelyről a legtöbben valószínűleg még sosem hallottak: a hitük védelmében keresztényeket/ártatlanokat gyilkoló, harcos szerzeteseket is.
A szereplők tekintetében is hasonló hármast alkotott meg Gil, mint Eco: Baskerville-i Vilmosnak, a nagytudású és humánus szerzetes/nyomozónak a Nyolcmillió istenben Martín Ayala felel meg (és a dolog külön pikantériája, hogy Ayala jezsuita, míg Econál Vilmos épp a jezsuiták miatt kerül életveszélybe).
A hármas második tagja a fiatal és tapasztalatlan segéd, aki az idősebb nyomozó mellett tanulhat a világról. Econál ez Melki Adso, a fiatal szerzetes, míg Gilnél Kendzsiró, a fiatal szamuráj, aki egy olyan elzárt kis faluból indul a hatalmas útra, hogy pont olyan tájékozatlan a dolgok állását tekintve, mint a fiatal Adso.
És persze nőnek is kell lennie ezekben a történetekben – bár inkább csak mellékszálként. Econál Adso szeret bele egy fiatal parasztlányba, akinek szinte csak ennyi szerep jut a történetben. Gil viszont sokkal fontosabb karaktert alkotott meg Junkóval, a japán kislánnyal, akit a fiatal Martín és a szerzetestársai fogadtak be és neveltek fel, és tették egy művelt, japánul és portugálul is kiválóan beszélő hölggyé – ami aztán valószínűleg a vesztét is okozta. És míg Adso a lány sorsának hatására kezd el kételkedni a saját hitében, addig Gilnél Ayala a leginkább azért vállalja el a nyomozói munkát – nem mintha egyébként szerzetesként sok választása lenne -, mert reméli, hogy Japánban rátalálhat a rég eltűnt lányra is.
Ayala, a „mester”
Amiben Ayala és Baskerville-i Vilmos hasonlítanak, az leginkább a műveltségük. Míg Vilmos a humanista tudás tárháza, addig Ayala egy olyan típusú szerzetest testesít meg, ami egyedülálló a jezsuiták között. Első ittléte során nemcsak a japán nyelvet tanulta meg kitűnően – szóban, de írásban is –, hanem a japánok tiszteleten alapuló kultúráját is, olyan alaposan, hogy azzal még a japánok többségét is megdöbbenti.
Azonban sok szempontból nagyon szűklátókörű is, épp ezért a második útja Japánban kiváló fejlődési lehetőségnek bizonyul.
Miközben a gyilkos után nyomoz, és bejárja a hadurak udvarait, a missziókat, buddhista kolostorokat és eldugott keresztény falvakat, szembesülnie kell a Japánban lévő missziós papok képmutatásával. A leginkább azzal, hogy a rend itteni tagjainak többsége az egyházat akarja gazdagítani a térítő munkával, és nem a lelkeket megmenteni. Szembesül azzal is, hogy az egyház helyi képviselői csak a gazdagokat védik, főképp a kereszténnyé vált hadurakat, akiknek el lehet adni a fekete hajók által Nyugatról elhozott árukat. Be kell látnia azt is, hogy az által elítélt és pogánynak tartott buddhista papok egy része mennyire más ahhoz képest, mint amit hallott róluk.
És mivel képes a fejlődésre, a történet végére kitalálható, milyen döntést hoz meg, akkor is, ha ezt a szerző nem meséli el konkrétan – bár később azért utal rá az olvasónak.
Eco humánus szerzetese pedig Gilnél mintha két karakterre elosztva jelenne meg: Ayalában kezdetben csak a műveltsége van meg, bár a történet végére sokkal könyörületesebbé és vallási szempontból is sokkal türelmesebbé válik. Aki azonban igazán képviseli a humánus oldalt, az Enszó atya, aki eltűnik a világ elől, hogy a valóban veszélyben lévő japán keresztényeket szolgálja. A vitái Ayalával hozzájárulnak ahhoz, hogy a nyomozó pap is felismerje, mi – lenne – a dolga az egyházának a világban.
– A misszió nem törődik azokkal a keresztényekkel, akik megszenvedik, hogy megőrizzék a hitüket, és a szamuráj nagyurakhoz törleszkedik, akik csak arra használjak Krisztus szavát, hogy a portugálokkal kereskedjenek, és a boncok hatalmát gyengítsék. (…) Az én küldetésem más, lehet, hogy kevésbé erényes Róma felől nézve, de nagy szükség van rá.”
Kendzsiró, a „tanítvány”
Kendzsiró is olyan tapasztalatlan, mint Econál Adso, azonban nem olyan védtelen. Többször is az életét kockáztatja Martín védelmében, de ez fordítva is igaz, így válik kényszerű együttlétük lassan barátsággá.
Amiben a két fiatal a leginkább hasonlít, az a kulturális sokk, amely éri őket, amikor kiszabadulnak zárt világukból.
Adsónak a könyvtárak és a kódexek világa, valamint az egyház hihetetlen képmutatása tágította ki a látókörét, míg Kendzsirónak szinte minden, amit Martín mellett megtapasztalt. Egy olyan szamurájcsalád sarjaként, akik vidéken gazdálkodnak, alig számít többnek a parasztoknál, és csak az apja tanításaiból ismeri a szamurájok és a háborúk világát. Így amikor maga is bekerül ebbe a világba, kezdetben nehezen áll helyt benne, mégis rengeteget fejlődik – bizonyos szempontból többet, is, mint idősebb társa.
De míg Vilmos és Adso között nem volt igazán ellentét, addig Ayala és fiatal társa többször is egymásnak feszül a hit kérdései miatt. Ráadásul ebben a témában a japán szamuráj sokkal humánusabbnak mutatkozik a szeretet nevében térítő, mégis szűklátókörű és sokszor kifejezetten kegyetlen jezsuitánál.
– Ha az önök istene csak azoknak ad üdvösséget, akik őt imádják, lehet, hogy mégsem olyan igazságos (…). Ha így áll a helyzet, kétség sem fér hozzá, hogy jobb, ha saját magáért üdvözül az ember.”
És a nő(k)
Amiről mindenképpen Gil mesél többet, az a nők kiszolgáltatott helyzete egy feudális és patriarchális társadalomban.
A XI. századi Japánban a szegény családok gyakran adták el a „fölösleges” lányokat, hogy ne kelljen még őket is etetni. Így lettek a lányokból prostituáltak vagy rabszolgapiacon árulták őket. Ezen kívül a portugálok is megvették őket, aztán Nyugatra hajóztak velük, és távol a hazájuktól és a kultúrájuktól adták el a lányokat – akiknek kitörési lehetőségük szinte egyáltalán nem volt.
A Nyolcmillió istenben Gil mégis mutat erre néhány példát.
Megmutatja azt, hogy a prostituáltnak eladott lányok közül volt, aki össze tudott gyűjteni annyi pénzt, hogy ő maga is bordélyt nyisson, ahol lelkifurdalás nélkül ítélte ugyanarra a sorsra a lányokat, mint ami neki is kijutott. Ennek a legélesebb ellentétét azok a kis, keresztény közösségek jelentették, ahol a nőknek ugyanannyi jog jutott, mint a férfiaknak. Ezen kívül voltak olyan csoportok is, amelyek nem ismerték el a hadurak és a sógunátus hatalmát, és önmagukat kormányzó, eldugott közösségekben próbáltak túlélni. Erre a regényben az Iga nevű település a legjobb példa, ahol orgyilkosokat és kémeket neveltek a gyerekekből, és ahol a nők ugyanúgy mesterkémmé válhattak, ahogyan a férfiak.
A regény egyik fontos női szereplője, Nozomi nő létére tudott ilyen mesterkémmé, és egy keresztény hadúr fontos eszközévé válni. Rajta kívül ott van még Reikó, a történet egyik legérdekesebb és legrejtélyesebb figurája, aki keresztény létére portugál hajókat foszt ki, és ha arra van szükség, akkor gyilkol is. Az ő szála egyébként az egyik, amit meg lehet fejteni a rejtélyek közül, de ez semmit sem von le az érdekességéből.
A szálak összefonódása
Mert szálból és rejtélyből van bőven, és ember legyen a talpán, aki mindet kibogozza.
Ayalához kapcsolódik rögtön kettő is – a gyilkosságok felderítése és az eltűnt Junkó utáni nyomozás. Kendzsirónak nincsen külön szála, viszont alaposan belegabalyodik mindegyikbe, amelyekkel az útjuk során találkoznak. Ráadásul amint Ayala értesül arról, hogy a halottnak hitt Enszó atya talán mégsem halott, a kutatásuk újabb feladattal bővül. Mindezek miatt a két különös nyomozó annyifelé tesz kitérőket, hogy időnként meglehetősen nehéz követni az útjukat. Erre kiváló megoldás lehetne egy térkép, amely a megosztott Japánt és Ayaláék útját ábrázolja. Külföldi kiadásoknál láttam ilyet a belső borítón, így a magyarból – megvallom – hiányoltam.
A történetben fontos szerepet kap még Igarasi, egy visszavonult mesterkém, aki kényszerből indul Ayala után, hogy végezzen vele, és mindvégig nem lehet tudni, hogyan fog végül dönteni. Az ő szálát bonyolítja a fiával kapcsolatos rejtély, majd a társulása Nozomival, és a kettejük küldetése.
És ott van Junkó rejtélyes sorsa, ahogyan Reikóé is, akiről sokáig nem lehet tudni, miért üzletel a portugálokkal, és kit véd olyan elszántan. Hozzá kapcsolódik egy titkos keresztény falu megtalálásának – vagy éppen az elrejtésének – a feladata, ahogyan a kérdés is, mit rejtegetnek abban az eldugott faluban – pláne ki fogja megtalálni.
És hogy egyetlen szereplőnek se legyen egyszerű dolga, közben még egy hadurak közötti háborúba is belesodródnak, így még abban sem lehet biztos az olvasó, hogy a végén mindannyian túlélik.
Mindenesetre aki túléli, az valódi felismerésekkel és barátságokkal gazdagodik – ahogyan Kendzsiró mondja Ayalának:
– Ayala-szenszei (…), azt mondják, hogy az igazi barátság olyan, mint egy szélfútta virág: váratlanul száll felénk és ugyanúgy kell távoznia is. Sajnálom, hogy a szél csak egy pillanatra sodort össze minket, de biztosíthatom felőle, hogy életem utolsó napjáig emlékezni fogok erre az utazásra.”
A könyv külön erénye az elején található, igen részletes szómagyarázat, ahogyan a történelmi és a kitalált szereplők jegyzéke is – bár ez lehetne bővebb. Ugyanilyen hasznos és értékes a szerző jegyzete a könyv végén, amelyben elmeséli, hogyan alakult a valóban élt szereplők sorsa és a keresztény egyházak helyzete Japánban.
Mindezeket összevetve: a Nyolcmillió isten krimiként és történelmi regényként is megállja a helyét, miközben egyszerre szórakoztat, meghat és tanít rengeteget az emberségről. Már csak ezért is érdemes elolvasni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
