Múlt héten ért véget a Gyűrűk Ura előzménysorozata, A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűi. A sorozat már megjelenése előtt kapott hideget-meleget a Tolkien és fantasy rajongóktól. Az ígéretes első két rész után kiderült, hogy van még hova fejlődnie és nem, nem a sötétbőrű karakterek vagy rövid hajú tündék miatt lett hullámzó a színvonal. A gyönyörű látvány, hihetetlen részletességgel és igényesen megtervezett jelmezek és CGI mellett egy nagyon fontos elemre nem jutott elég figyelme a készítőknek: a történetre. Vigyázat, spoileres kritika következik!
Pilotkritikánk alapján bíztató jövőt jósoltunk A hatalom gyűrűi sorozat első évadának. Az első két rész izgalmasan, érdekesen mutatta be az egyes történetszálakat és vezette fel a konfliktusokat. A hihetetlen látványtól leesett az állunk, és a Gyűrűk Ura hangulatát is sikerült remekül megidézni. Alapvetően elmondható, hogy JD Payne és Patrick McKay tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, mindketten nagy Tolkien rajongók, és komplex tudással is rendelkeznek Középfölde univerzumáról.
A rajongói lét és a tökéletességre törekvés azonban kevés ahhoz, hogy egy szórakoztató és jó történetet vigyenek képernyőre. Az az érzésem, túl sokat akartak a sorozat készítői. Ennek a böjtje pedig hasonlít a númenoriak sorsához:
kapzsiságuk lett a végzetük és elöntötte őket a tenger. Illetve jelen esetben a túl sok vizuális effekt és még több narratív következetlenség.
No de vegyük sorra, mik történtek az évadnyitóhoz képest az egyes szereplők történetében, és azok megvalósítása hogyan sikerült!
Galadriel kalandjai
Galadriel karakterét sok támadás érte arra hivatkozva, hogy az ő karaktere egy rosszul megírt erős női szerep. Ahogy a tünde úrnőt alakító Morfydd Clark is megjegyezte, Galadriel ebben a történetben még jóval (pár ezer évvel) fiatalabb, és kevésbé bölcs. Makacs, lobbanékony és előbb beszél, mint gondolkodna. Elvakult bosszúvágya miatt senki és semmi nem érdekli, az emberekkel szemben már-már tiszteletlen, emiatt nem mindig tudjuk kedvelni. Ezek a tulajdonságok pedig nemcsak őt sodorják bajba, de a körülötte lévők sorsát is megpecsételi.
A történet előrehaladtával képes lesz reflektálni korábbi tetteire, és felelősséget vállalni értük. Teljesen nem szabadul meg a démonaitól, de képes lesz segítséget elfogadni, és megnyílni mások felé. Ennek a karakterfejlődésnek ad egy pofont A hatalom gyűrűi utolsó része. Büszke természetének egy újabb gyomros a tévedése felismerése, de a szégyen és düh megakadályozza őt abban, hogy tünde társaival őszinte legyen. Egyedül Elrond az, aki átlát rajta.
Galadriel útja ebben az évadban egy nehéz és komplex történet. Nemcsak a bátyját kell meggyászolnia és elengednie, de saját tökéletlenségével is szembesülnie kell. Ezek a nehézségek és pofára esések formálják (jobb esetben) az embert (illetve jelen esetben a tündét.) Galadriel végül a hatalom gyűrűi kovácsolásával akarja jóvá tenni baklövését, de nem érzünk igazán katarzist, mert gondosan elhallgatja azt a nem elhanyagolható tényt, hogy hagyta a gonoszt meglógni. Kíváncsi vagyok, a következő évadban milyen irányba megy tovább az ő története.
Morfydd Clark továbbra is remekül alakítja a tűzről pattant és mindenre elszánt tünde harcost, de sajnos ennél tovább nem terjed az érzelmi palettája. Ez pedig baj, hiszen az egyik főszereplőről beszélünk. A szomorú pillanatai kimerülnek abban, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán, igazi érzelmeket nem látunk tőle.
Nem egy háromdimenziós karakter lesz így Galadriel, hanem egy legtöbbször idegesítő Cate Blanchett hasonmás.
Délföldi dögunalom
Arondir és a kicsiny emberi falu történetével az a baj, hogy egy olyan szereplőt se tudnánk mondani, akivel igazán tudtunk volna rokonszenvezni. Arondirt bírjuk persze, mert tünde, aki hisz az emberekben, jószívű és mellesleg remek harcos. Na de ezeken kívül mit tudunk még róla? Semmit. Szerelmi szála kapcsán szintén az a baj, hogy nem tudjuk meg, miért is szeretik egymást Bronwynnal. Inkább barátoknak képzelném el őket. Adar és az általa vezetett ork csapatban már több volt az érdekesség. Az orkok eredettörténetét is bemutatta A hatalom gyűrűi, ám e mellett babonáikat és motivációikat is megismerhettük.
Az, ahogy halott társukat gyászolják, vagy Adart követve elszántan, összehangoltan dolgoznak, mind okosan bemutatott részletek voltak, így a másik fél nézőpontját is megismerhettük.
Az emberek és orkok nagy összecsapása a hatodik részben látványos lett, de pont amiatt, hogy nem tudtunk igazán egyik karakterrel sem azonosulni, feszültség nélküli maradt. Arondir lelkesítő beszéde inkább volt lelombozó, mint motiváló.
Halbranddal szintén az volt a baj, hogy nem kapott elég játékidőt. Egy rész alatt egy megtört és keserű férfiból újra reményekkel teli harcos lesz. Amint meglátják a délföldiek az erszényét, már éltetni is kezdik, mint a királyt, akiről a próféciák szóltak. Ezzel megint csak az a gond, hogy nem készítették elő ezt a fordulatot az írók. A hatalom gyűrűi évadzárójában pedig egy újabb fordulattal szembesülünk, amit szintén hirtelen vezettek elő -noha sejthettük, hogy ő az egyik esélyes a gonosz szerepére. Az őt játszó Charlie Vickersben viszont van potenciál, de sajnos nem kapott sok esélyt, hogy ezt megmutassa.
Egy tünde és törp barátsága
Az ifjú fél-tünde, Elrond története magasan a legjobb A hatalom gyűrűi sorozat történetszálai közt. Elrond és Dúrin barátságát és a tündék és törpök közti ellentéteket jól felvázolta az első két rész. A történet előrehaladtával kiderül, hogy Gil-galad nem minden hátsó szándék nélkül küldi Elrondot Celebrmimbor műhelyébe. A népe iránti hűség és Dúrinhoz fűződő barátsága dilemma elé állítja az ifjú Elrondot, ahogyan Dúrin is emiatt kerül összetűzésbe apjával, a királlyal.
Ezeket a konfliktusokat remekül ábrázolja a történet, érzelmesek és jól működik a feszültség a karakterek között.
A törpök világa nemcsak a látványban érdekes és gyönyörű, de például Disa hercegnő könyörgése, vagy a törpök szokásainak, hagyományainak bemutatása is mind hozzájárultak a fantasztikus világépítéshez.
Robert Aramayo remek választás volt az ifjú Elrond szerepére. Alakítása az egyik legszínvonalasabb a sorozatban, e mellett szerethető a karaktere, és végig tudunk drukkolni neki. Hatalmas a kontraszt közte és Morfydd Clark között, főleg, ha egy jelenetben szerepelnek. Owain Arthur Dúrinként szintén szórakoztató, felesége, Disa szerepében feltűnő Sophia Nomvete-t pedig nem lehet nem szeretni. Határozott, erős, de férjét igazi társként támogatja.
Númenor, az emberi civilizáció csúcsa
Númenor, a sziget-királyság nemcsak szemet gyönyörködtető, de egy izgalmas és új világ, amelyet eddig még nem láthattunk. Tolkien Atlantisz birodalmáról mintázta az emberek lakta, igen fejlett sziget-királyságot, akik – bár a tündéktől kapták otthonukat – egyre inkább eltávolodnak a tünde hagyományoktól. Megpróbálnak elszakadni múltjuktól, és saját erejükből naggyá lenni. A Fehér Fa azonban szüntelenül emlékezteti őket arra, hogy a bölcs valák figyelik s megítélik őket.
A hatalom gyűrűi jól mutatja be ezt a kettősséget. Númenor királya a tündékhez húzott, népe fellázadt volna ellene, így lánya, Míriel vette át helyét régensként. Míriel szeretné megőrizni királysága békéjét, a palantírban látott sötét jövőkép viszont ólomként nehezedik rá. Eleinte karót nyelt és makacs, mint Galadriel, ám szerencsére az epizódok előrehaladtával megláthatjuk benne az apjáért aggódó lányt és a felelős uralkodót is. A númenoriak hadjárata kalandos szál, de azért vicces, hogy egy kis falu lakosságát gyilkolászó orkok ellen vetik be a teljes lovasságot.
Númenor politikai megosztottságára és az intrikákra több időt is szánhattak volna a készítők. Pharazón karaktere is súlytalan maradt így, legtöbbször egy-két percre látjuk, ahogy épp terveit szövi, de ebből nem látunk aztán semmit. Remélem, a következő évadban nagyobb hangsúlyt kap.
Elendil és családja behozatala a sztoriba ellenben egy jó döntés volt. Elendilről, a majdani királyról nagyon keveset írt maga Tolkien is, így itt szintén az írókra volt bízva a karakter kibontása.
Akik egy komplex és szerethető szereplőt formáltak a nyúlfarknyi információ alapján, amit Lloyd Owen színészi játéka koronáz meg.
Egyrészről egy uralkodójához hű és fegyelmezett katona, másfelől egy nemrég megözvegyült apa, aki két gyermeke útját igyekszik egyengetni. Próbál kimaradni a politikai játszmákból, de a númenoriakkal ellentétben tiszteli a tündéket, és próbál segíteni Galadrielnek. Tiszteletet parancsoló vezető, akit elnézve érthető, miért követik majd őt az emberek. Galadriellel közös jeleneteit mindig élvezet volt nézni, főleg, ahogy türelmével és humorával elnyeli a fiatal tünde bizalmát.
Isildur (Maxim Baldry) esetében egyedül azt nem értem, miért volt szükség arra, hogy végignézzük, ahogy ráomlik a háztető és mindenki halottnak higgye. Nem izgulunk érte, hiszen tudjuk, hogy a Gyűrű lesz a végzete és nem egy gerenda, így a „halála” feszültség nélküli. Kíváncsi vagyok, az ő történetével mihez kezdenek majd az írók. Testvére, Eärion (Ema Horvath) esetében pedig az a gond, hogy bár megismerjük, nagyon kevés játékidőt kap. A lány története kapcsán érződik a „majd a második évadban kiderül” ígéret. A palantír jelenetben legalább azt megmutathatták volna, mit lát.
Nori és az Idegen
Ez az a sztori, amit akár öt részben is el lehetett volna mesélni. A gyaplábúak A hatalom gyűrűiben amolyan comic relief szerepet is betöltöttek, de sok epizódban egyszerűen túl sokat időztünk velük. A hobbitok elődei végig szerethetőek voltak, összetartásuk megható. Poppy dala szép volt, jól megidézte a Tolkien-univerzum hangulatát.
Daniel Waymen úgy hozott erős alakítást, hogy az idő nagy részében egy vagy két szót, ha szól.
Csendesen őrlődik azon, ki is ő, pusztításra vagy teremtésre hivatott-e. Az őt utolérő misztikus női trió viszont inkább komikus, mint félelmetes volt. Nehezen lehetett komolyan venni ezeket a fura figurákat, az elnyújtott affektáló beszédükkel. Nori és az titokzatos varázsló kalandjait izgatottan várom A hatalom gyűrűi következő évadban, az utolsó részre bontották ki igazán a rejtélyeket és a feszültséget.
Verdikt
A hatalom gyűrűi története sajnos nem tökéletes. Hullámzó a színvonal, néhol érdektelenségbe fullad, a történetvezetés sok helyen suta, és olyannyira elnyújtott, mint egy rétestészta. Bizonyos részeknél viszont összekapja magát a sztori, és akkor viszont nagyon üt. A finálé, a három gyűrű kovácsolása, Szauron leleplezése mind remek és izgalmas jelenetek voltak. Na és a lezárás és stáblista alatt szóló zene, amitől libabőrösök leszünk. Mert A hatalom gyűrűi sorozatban ott a potenciál, hogy egy jobb, okosabb, izgalmasabb sorozattá váljon. Reméljük, a 2. évadra sikerülni fog neki.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.