Az irodalom eszközei végtelen lehetőséget kínálnak mindennapi dilemmáink, érzéseink kibontására. Alexander Weinsteinnak 13 ötlete volt, amelyet a sci-fi – de tágabb fogalommal élve, a spekulatív fikció – eszköztárával valósított meg. A végeredmény valahol Ted Chiang, Ken Liu és a Black Mirror keresztmetszetével írható le. Az Új világ gyermekei és más történetek kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Alexander Weinstein novelláskötete először 2016-ban jelent meg, és hatása mondhatni elsöprő volt: ugyanebben az évben beválasztották a New York Times 100 figyelemre méltó kötetei közé, az NPR, Google és az Electric Literature pedig a legjobb könyvek közé sorolta. Weinstein nemcsak csinálja az írást, hanem oktatja is: a Siena Heights Egyetem docense, ahol kreatív írást tanít 2008 óta, továbbá a szintén írásra szakosodott The Martha’s Vineyard Intézet igazgatója. Magyarul megjelent kötete, Az Új világ gyermekei történeteiből bőven van tanulnivaló és ellesnivaló, ami az írást illeti. Ilyen téren emlékezetesek gondolatkísérleti vagy stílusgyakorlatnak ható írásai, ahol szótár formában (Kivonatok Az Új Világ hivatalos értelmező szótárából) vagy ál-tanulmányként (Az elbukott forradalom rövid története) felvázol egy komplett jövőképet. Olvasóként azonban fontosabb az, hogy mit tanulhatunk magunkról Weinstein írásaiból.
Ezeket a novellákat már láttuk, de szeretjük
Weinstein kötetét tematikában Ted Chiang és Ken Liu köteteihez lehet hasonlítani, de sorozatnézőknek a Black Mirror is könnyen eszükbe juthat. Ahogyan az említett kortársaknál, úgy Az Új világ gyermekei is a közeljövőbe helyezve mutat görbe tükröt jelen társadalmi szokásainkról, viselkedésünkről. Hogyan idegenít el a technológia minket, vagy milyen extrém helyzeteket hozhat a klímaválság, és milyen kapcsolatunk lesz a vallásokkal a jövőben.
A szerzőnél nem ezek a spekulációk, lehetséges szcenáriók feltérképezése a lényeg, hanem azok az emberek, akik ezekben a helyzetekben tétlenkednek.
Ezt alapozza meg a kötetnyitó Búcsú Yangtól, melyből film is készült Colin Farrell főszereplésével, Kogonada rendezésében. A történetbeli család – környezetükkel ellentétben – nem saját klóngyereket, hanem egy Kínából örökbefogadott gyermeket nevelnek. Hogy származásának megfelelő kulturális neveltetést kapjon, vesznek mellé egy oktatórobotot, Yangot. Aki aztán egy napon nem csinál mást, csak az asztalba veri a fejét. A komikus incidensből végül egy keserédes mese kerekedik arról, hogy az ember még egy funkcionális géphez is milyen kötődéssel tud lenni, milyen érzelmeket, személyiséget képzel az adott kis családtag viselkedésébe. Melankolikus gyászfeldolgozó történet a gyász öt szakaszával, de főleg arra az érzésre koncentrálva, hogy minden egyértelmű jel ellenére is tagadjuk a tagadhatatlant.
HIRDETÉS
Hasonló érzésekből táplálkozik a Zuhanóív is. A sztori világában olyan erős a globális felmelegedés, hogy a hó megszűnik létezni. Ezt éljük át egy lassan feledésbe merülő extrém síelő szemszögéből. Egy súlyos baleset, majd beszakadt sportkarrier után nyalogatja sebeit a főhős, aki bár egyértelműen a kiégést és a céltalanságot éli meg a változó világban, Weinstein ezt nem keserédesen vagy érzelgősen közelíti meg. A szarkasztikus lemondás érződik ki a sorok közül, amely megpróbálja elfedni a valódi érzéseket és hiányt – talán többeknek életközelibb ez az élmény, mint bármely mély drámázás. A karakterív felépítése meglepő csavarral zárul – ahogyan egy jó novellától elvárható -, de mégis logikus, elégedett beteljesülés.
A digitális nihil
Bár hat év távlatából még korai a “jól öregedett” írásokról beszélni, ám Weinsteinnél ez is megállja a helyét. Elég a Vándorlás című írásra gondolni, ahol mindenki a virutálistérbe költözött és ott éli határtalan életét, amelynek csak saját fantáziája szabhat gátat. Elképzelheted, hogy minden porcikádon emberi nemi szervek ülnek kéjesen, vagy egész nap zombikat irtasz, hogy a végén tied legyen a lány. Kényelmetlen, nagyon is groteszk képek között bújik meg az az ismerős érzés, amelyben volt része a világnak a koronavírus-világjárvány alatt: a digitális térbeli élményeink semennyire sem pótolhatják a fizikai valóságunkat.
A megfoghatatlan hiányt, amit a virtuális életünk okoz hosszú távon, Weinstein a legelemibb cselekvéseinkkel idézi vissza: fogás, játék, mozgás.
Hasonló gombokat nyomogat Nyíltan c. novella is, melyben a technológia teszi lehetővé az érzelmi elzárkózást másoktól. Az alapszituáció bár adná, a történet nem az elmagányosodáról, hanem a párkapcsolatok dinamizmusait tárja fel. A két főszereplő fokozatosan engedi be egymást digitálisan elzárt szintjeikbe. A bensőséges bizalom ígérete teljesen másról szól, mint azt a pár gondolja: hiába látsz bele a másik minden gondolatába, ha Te erre nem állsz készen.
A virtuális tér Weinsteinnél nem csak az intim érzések megéléséről szól. A címadó Új Világ gyermekei azt helyet járja be, ahol újrakezdheted magadat, vagy csak kipróbálhatsz olyat, amire eddig nem gondoltál, vagy már elvesztetted a valóságban. Aztán ezt is elveszik tőled, mert megtehetik, a fájdalmat pedig a valóságban kell feldolgoznod, ott nincs reset gomb. Pedig az emberek mindig azt szeretnék, ami boldogságot okoz nekik, nem okoz szomorúságot. Sokszor a valóság ellenére. Ezt térképezi fel a Térképészek novella, amely talán a kötet legszívszorítóbb története. Főszereplője egy emlékvetítő (egy olyan gép, amely képes előre felvett vagy kreált emlékeket sugározni) startup munkatársa, és látszólag élete legboldogabb időszakát éli: megtalálta élete szerelmét. A drogként ható mesterséges emlékek nem versenyezhetnek a valósággal – már ha sikerül rájönni, mi a valóság, és mi nem. A kötet egyik érzelmileg legmegrázóbb élménye, ahol az emberi identitás sarokkövei minden bizonyosságukat elvesztik.
Virtuális lét =/= spirituális
A kötetben visszatérő vallás a buddhizmus. Két írás – a Móksa és A piramis és a segg – emeli fókuszba ezt a vallást egymásnak inverzeként. Előbbi pár oldalban foglalja össze azt az emberi érzést, hogy mindent gyorsan és azonnal meg akarunk kapni, a beletett munkát megspórolva.
Weinstein meglepőt húzva a vallási megvilágosodást helyezi ennek a sürgető érzésnek a középpontjába úgy, hogy egy feltöltéssel elérhető drogtrippnek ábrázolja azt, abszurd módon.
A piramis és seggben viszont a buddhizmus a materiális világhoz tartozás utolsó bástyája, melyet terrorizmussal – igen, a buddhisták – védenek az örökéletet újra és újratöltő (a szöveg szerint: megtestesülés) emberiséggel szemben. Vallásfilozófiai mélységekig nem hatol a novella, sokkal több időt szentel a seggek válogatásának – ami humorfaktorként működik -, mégis képes az emberi vágyak gyarlóságáról megfogalmazni valamit.
Verdikt
Alexander Weinstein írásai gyorsan olvashatóak és viszonylag könnyen dekódolhatóak, ám annyi téma, és ezzel értelmezési réteg borul egymásra, hogy egyszerűségük ellenére is emlékezetesek maradnak. Melankólikus értekezések arról, mihez kezd magával az ember az általa létrehozott digitális nihilben. Vagy arról, hogy bármit is kínáljon a jövő, azért mégis csak a földhözragadt emberi érzések irányítanak és uralkodnak.
