Anyagilag nem engedhetjük meg magunknak a világvégét

Régen nem voltak ilyen meleg nyarak, télen meg rendesen esett a hó

– sűrűn hallott mondatok ezek napjainkban, főleg idén nyáron, amikor a hőség egyre elviselhetetlenebbé válik, nemcsak itthon, de globálisan is. Alaszkában idén már annyi erdő égett le, mint amennyi az egész erdőtűzszezon alatt szokott, sok helyütt olvadnak az aszfaltutak, és úgy egyszerűen nehezebb lett meglenni a városokban, ahol mindent a beton ural. Álljunk is tehát a klímaváltozásról szóló diskurzus bármely oldalán, kár lenne tagadni, hogy a bolygónk melegszik, és ez a közvetlen környezetünkre is kihat. Az erről szóló szélsőséges diskurzus, a Greta Thurnberg- és Jair Bolsonaro-féle végletekben való gondolkodás pedig nem mozdítja előre az ügyet. Ilyenkor szolgálhat sokaknak örömhírként, hogy bizony vannak még – akár több évtizedes – könyvek is, amelyek fikció, vagy valóság mentén, de keresik a megoldást korunk legégetőbb problémájára.

A tavaly mozifilmes újragondoláson átesett Dűne eklatáns példája ennek, ugyanis Frank Herbert 1965-ös regénye rendesen megelőzte a korát a kérdés tematizációja terén. Bár az éghajlatváltozással kapcsolatos fikció (cli-fi) műfaja csak a 2010-es években vált népszerűvé olyan írók miatt, mint J. G. Ballard, vagy Kim Stanley Robinson – Herbert jelentőssel hatással volt a későbbi írókra. Ám míg Herbert egy új rendszert álmodott meg disztopikus világunk romjain, A jövő minisztériumának szerzője, Kim Stanley Robinson földhöz ragadtan, napjaink tragédiát belekalkulálva, tudományos pontossággal veti fel a kérdést: mi teszünk, ha a bolygónk benyújtja a számlát?

A világ megosztott, de van remény

A rendkívül rövid fejezetekbe strukturált, több mint 600 oldalas regény egy kegyetlenül valósághű képpel kezd. 2050 környékén a két és fél magyarországnyi méretű indiai államot, Uttar Pradesht kegyetlen hőhullám sújtja. A forróság éjszaka sem csillapodik, és amikor a víz-, illetve áramellátás is feladja a szolgálatot, az emberek pánikba esnek. Túlélésük reményében az állóvizek felé veszik az irányt, fosztogatni kezdenek, de a forróság győz. A túlélők között azonban ott van az amerikai Frank May is, aki félig meddig a sztori főhőse lesz. Történetén keresztül megismerjük a kataklizma okozta PTSD-vel küzdő átlagember, és a forróság elől menekülő milliók félelmeit, kilátásait.

Az ázsiai országban végül 20 millió ember esik a hőhullám áldozatául. India ezután a világ elmaradottabb országainak nevében középső ujjat mutat a Nyugatnak, amely cserbenhagyta őket. Realista kritikával élve a könyv lényegében azt mondja, beszélhetnek a gazdagok országok fenntartható energiáról, és zöld fordulatról, de akinek nem engedi ezt meg a pénztárcája, azokat mintha észre sem vennék. Az egyre inkább kibontakozó krízis hatására már a jóléti államok vezetői is szépen-lassan elkezdik megérteni, nem nézhetnek többet félre, valamit tenni kell.

Fájóan őszinte képet fest világunkról első néhány fejezete, amelyekben a szegénységgel küzdő ország tragédiájára való megoldást a svájci Alpok klimatizált üléstermeiben próbálják megtalálni. Szerencsére azonban ebben a jövőben sikerül olyan szakembereknek is pozíciót adni, akik nem csak hangzatos panelek mentén, hanem tettlegesség szintjén is meg akarják oldani, hogy legyen még hely, ahol felnőhetnek gyermekeink. Mindezt azonban nem túlzott optimizmussal tálalja a könyv, hanem a realitás talaján maradva, politikai viták és szakmai háttérbeszélgetések alapján derül ki az olvasó számára, mi jelenthet megoldást.

Realista sci-fi, vagy inkább kézikönyv a túléléshez?

A kötetben nem a Föld elhagyása, vagy a poszthumanuzmus víziója ihleti meg a döntéshozókat, hanem a legkézenfekvőbb ötlet: tegyünk pénzügyileg érdekeltté minden szereplőt abban, hogy ne pusztítsuk tovább a bolygónkat. „Anyagilag nem engedhetjük meg magunknak, hogy vége legyen a világnak!” – hangzik el a kijelentés egy ülésteremben, ami tökéletesen rámutat, hogy bár a döntési jogkörrel rendelkezők még a végveszélyhez közeledve is financiális szempontból közelítik meg a kérdést, de végtére is a megoldás keresése mellett döntenek.

Ugyanis a hőség ekkorra már olyannyira fojtogató, hogy az emisszió már a háttérhatalmak és a részvényesek számára sem fenntartható. A világunkat mozgató pénzügyi rendszert a karbonpénz létrehozása változtatja meg, amelyet egy olyan digitális fizetőeszköz, amit a szénmegkötés bizonyított mértéke alapján osztanának szét az egyes országok között. A megoldásban tehát jelentős szerepet kap a technológia, Robinson víziója nem csak az emberi értékek megváltoztatásában bízik.

A jövő minisztériuma szerencsére nem is csak a hőhullámok epicentrumából és a fényűző paloták, tárgyalótermek szemszögéből meséli el, mit tesz a felmelegedés az emberiséggel, hanem a hétköznapi emberek irányából is. Globális tüntetéshullám kezdődik, amelyek sok helyütt agresszióba hajlanak. A nagy technológiai cégek hatalmába beleunva az emberek visszaszerzik az adataikhoz való jogot – a Facebook, Twitter és más közösségi oldalak kritikájaként pedig olyan platformot építenek, ahol nemcsak az ellenőrzött igazságoknak, de a szélsőséges gondolkodásnak is helye van. Ez viszont legemberibb tulajdonságukról is lehullajtja a leplet: sokan a hibásokat keresik, melynek eredményeként ökoterrizmusba hajló merényleteket indítanak a környezetszennyező elit tagjai ellen.

Ez a rengeteg apró részlet pedig a nagy terjedelem ellenére sem enged igazán teret annak, hogy egy szokványos regényként, főhősöket végigkövetve éljük át a cselekményt. Ugyan Mary és Frank által a krízis ellen küzdő és a krízis által meggyötört fél előrehaladását is végigkövetjük, nem ők fognak minket elsődlegesen a könyvhöz ragasztani, hanem a kérdés, hogy mi az, amit a félig fikciós történetből át tudunk emelni napjaink valós világába. Ebből pedig rengeteget feldob a könyv. A legijesztőbb az egészben, hogy a modern sci-fikben mindig van egy legalább antropomorf főgonosz, akit – ha csak egy hangyabokányit is –, de meg tudunk érteni. Itt viszont az Anyatermészet áll szemben az emberiséggel, ami az egész történetet kiszámíthatatlanná teszi.

Verdikt

Robinson írásának értékelése nagyban függ attól, hogyan veszi a kezébe az ember. Amennyiben egy irodalmi léptékben értelmezhető politikai krimit vár tőle, csalódni fog, ugyanis a sok rövid fejezet és a sokszor túlzottan tárgyilagos, szakmai fogalmazásmód nem nyújt akkora olvasói élményt. Intellektuális értelemben viszont rendkívül sokat ad a könyv, és érezhető, hogy nem egy közhelyekkel és túlzásokkal teli fércmunkáról beszélünk, hanem egy olyan tudományosan alátámasztott – nem véletlen, ugyanis Robinson felesége kémikus – túlélési kézikönyvről, amely ha szerencsénk van, utat mutathat a változás felé. Ha pedig még ennél is nagyobb a szerencsénk, akkor a leckéket a könyvben taglalt tragédiák nélkül is valósággá tudjuk tenni. Még ha ebben sokan már nem is bíznak igazán.