Korunk meghatározó politikai és társadalmi témája a környezetvédelem. Ez a tény azért kifejezetten elkeserítő, mert kritikus kérdése volt az elmúlt pár évtizednek is, de számottevő változás azóta sem történt – sőt, évekre vagyunk attól, hogy bolygónk változásai visszafordíthatatlanok legyenek. A klímaváltozásnak azonban már közvetlenül érezhető hatása van nemcsak a természetre, hanem az élővilágra, valamint ránk, emberekre is, ami sajnos egyre kézzelfoghatóbbá válik. Most 2021-et írunk, és a kapitalizmus és jelenlegi életvitelünk miatt elképesztően messze vagyunk attól, hogy pozitív irányba billentsük ezt a végzet felé dőlő mérleget, pedig Frank Herbert már 1965-ben rájött ennek a fontosságára: ő maga úgy fogalmazott, hogy egy „környezettudatossági kézikönyvnek” szánja A Dűne című meghatározó mesterművét, aminek címe a „’végzet’ zajának visszhangja” hivatott lenni. Elvégre a sivár, száraz homokbuckákkal borított sivatag egyszer a teljes Föld valósága lehet. A Dűne figyelmen kívül hagyott ökológiai figyelmeztetései.
A Dűne különlegessége, hogy központi világát, Arrakis bolygóját komplex módon mutatja be: ez a hely egyszerre egy kopár sivatag és egy összetett, élettel teli bioszféra. Itt az életformák adaptálódtak a létezéshez, az embernek azonban egyre nehezebb. Míg Paul és a többi karakter a narratíva kulcsfigurái, a mondanivalót és Herbert szándékait szemlélve kizárólag egy „főszereplője” van a műnek: az Arrakis. A könyv függeléke kizárólag a helyi ökológiát írja le egy fiktív szakértő, Pardot Kynes karrierjén keresztül, továbbá térképet és térképészeti jegyzeteket is találhatunk: alkotója egyértelműen azt szerette volna olvasóitól, ha megértik és átlátják a bolygót. A sivatagi helyszínnek pedig remek ellenpólusa Caladan, Paul szülőbolygója, ahol dús növényzet és hatalmas óceánok találhatók. Bár a történet szerint az emberiség már rég elhagyta a Földet – ami ismét egy ökológiai aggodalom megnyilvánulása –, és gyarmatosított bolygórendszereken él, Arrakis és Caladan ellentéte a Föld várható „életpályáját” szemléltetik látványos módon.
Az Arrakis legfontosabb jellemzője – legalábbis imperialista szempontból – a „fűszer” vagy „melanzs” nevezetű anyag jelenléte, aminek elfogyasztásával az emberek tovább élhetnek, életerősebbekké, energikusabbakká és éberebbekké válnak. Nem csoda tehát, hogy ez a sivatagos pusztaság elsőre mihasznának tűnik az imperialista és kapitalista hatalmak számára, akik akkor figyelnek fel csak rá, amikor a profit lencséjén megcsillan a „fűszer”. Innentől kezdve a birodalom és a helyi őslakosok, a fremenek életét visszafordíthatatlanul megrendítő eseménysorozatok veszik kezdetét, az olvasók pedig politikai intrikáknak, brutális háborúknak, árulásoknak és komplex karakterfejlődéseknek lehetnek tanúi.
A sivatagi közeg, a mély vallási hiedelemmel bíró helyiek és az őket megszálló militarista birodalom miatt könnyű lehet egyenlőségjelet tenni a „fűszer” és a kőolaj közé, de Herbert fiktív kábítószerének különlegessége, hogy gyakorlatilag bármit szimbolizálhat, ami nem megújuló és hiánycikke létezésünknek. Ahogy A szolgálólány meséjében a termékenység, úgy A Dűnében a „fűszer” tölti be ezt a szerepet. Ha pedig megnézzük az anyag hatását: hosszabb élet, energia és erő, akkor könnyedén gondolhatunk Bolygónk „vérére”, a vízre. Természetesen a víz Arrakis legfontosabb erőforrása: a helyi fremeneknél valakit leköpni a legnagyobb tisztelet jele, a halottakat pedig dehidratálják, a leszívott folyadék pedig a szűrés után újból fogyasztható lesz a közösség számára. Az emberiség képtelen víz nélkül élni, míg az Arrakis élővilága adaptált: az ikonikus homokférgeknek gyakorlatilag már árt ez a folyadék, míg az aprócska kisegerek minimális nedvességgel is képesek létezni. Az emberiségnek komplex szerkezetekre van szüksége ahhoz, hogy létezni tudjanak itt, ami szintén rávilágít fajunk törékenységére – és arra, hogy ezt az egyre szűkülő, élhető teret is a közvetlen haszonszerzés érdekében képesek vagyunk örökkön örökké roncsolni.
Herbert első ihlete az oregoni dűnék voltak, egy körülbelül 64 kilóméteres szekció szélfútta homokkal, akár a 150 méter magasságot is elérő homokdűnékkel. A régió partszakaszát több millió éven át erodáló szél és eső alakította így ki, teret biztosítva egy egyedi ökoszisztémának. Herbert 1957-ben látogatott ide, amikor az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériuma az ott termő füvekkel próbálta megállítani a dűnék mozgását, ami Herbertet olyannyira lenyűgözte, hogy ügynökének azt írta: „képesek teljes városokat, tavakat, folyókat és autópályákat felemészteni”. A „Megállították a mozgó homokot” című cikkét végül csak évtizedekkel később publikálták, de az itt végzett kutatómunka miatt kezdték érdekelni a sivatagok, illetve a tágabb értelemben vett ökológia. Nagyon fontos tényező, hogy szerinte a sivatagi közegek történelmünk során több nagy, messiásalakokra építő vallásnak adtak helyet. Ebből is láthatjuk, hogy az ökológia és a társadalmi tényezők elidegeníthetetlen részei egymásnak, és a Föld biológiai változása messzemenő hatásokkal lehet gondolkodásunk minden egyes aspektusára. Ami igaz a technológia fejlődésére is.
Ahogy az emberiség a történelem kezdete óta a víz köré szerveződött: a hellének és a rómaiak a Mediterrán-tenger köré – utóbbi még a Tevere folyóra is –, Egyiptom a Nílusra, az ókori Sumér Birodalom pedig a Tigris és az Eufrátesz folyók közti térségről elnevezett Mezopotámiában bontakozhatott ki. A víz áramlása a létet határozta meg: a mezőgazdaságot, a kereskedelmet és a közlekedést. Mezopotámia azért is fontos, mert később azon a térségen alakult ki Irak, ahol a kőolajkitermelés jelentős része zajlik. Ahogy a múlt birodalmainak a vízre épített, úgy a modern, kapitalista ipar a kőolajra. A legfőbb különbség azonban az, hogy az ókori nagyhatalmak a víz körül bontakoztak ki, a modernek a XX. században – például az Egyesült Államok, Britannia és Franciaország – birodalmuk alapvető üzemanyagát másoktól vették el úgy, hogy a helyiek a jövedelemből egyáltalán nem osztozhattak. Ahogy A Dűne világában a fremeneket is csak kihasználják és dolgoztatják a birodalmi katonák, úgy saját valóságunkban az iraki nép elszenvedője volt ennek a fajta gyarmatosításnak. A „nyugati” szféra tetteinek pedig messzemenő következményei lettek: egyrészt az ottani tevékenységek miatt született meg a terrorizmus modern formája, másrészt a kizárólag az olajra építő közel-keleti gazdaságok képtelenek voltak diverzifikálni és ki vannak szolgáltatva az olajárak ingásának. A 70-es évek olajkrízise megzavarta a régiók exportját, komoly gazdasági következményeket okozva: ráadásul az olajhiány miatt a nyersanyagtól kevésbé függő technológiát hoztak létre Amerikában és Japánban, ami további gazdasági károkat okozott a térségben. Fontos megértenünk, hogy az ilyen jellegű kizsákmányolásnak olyan messzemenő következményei vannak, amik egyszerűen beláthatatlanok.
Herbert maga természetesen nem volt immunis a kor konzervatív ideológiájára, és a regény cselekménye elég drasztikus megoldást kínál a környezetvédelemért egy olyan világban, ahol az erőforrások nem megújulóak, és a hatalom azé, akik birtokolják ezeket. Azonban ennek a fikciónak a cselekménye, hiába próbálja a nagyérdemű minden politikai árnyalata kisajátítani, másodrendű a központi, ökológiai üzenet mellett, ami átjárja. A fehér felsőbbrendűséget hirdető szélsőjobb a „fehér messiást” és a népirtás elkerülhetetlen jövőjét látja benne, a nagyvállalatok vezetőit bizonyára a gazdag vállalkozók iránti elköteleződés vonzza, a libertariánus szemlélők számukra kedvező kormányzatot fedeznek fel, és így tovább. Függetlenül attól, hogy Herbert milyen ideológiai állást foglalt akkor – például homofóbiája ismert és érezhető –, vagy foglalna most, regényének lelke a következő: ezért a bolygóért már mi vagyunk a felelősnek, így a pusztulásáért is. Az, hogy miként oldjuk meg ezt a problémát, az a jelen kérdése, és a mi felelősségünk, hogy úgy tegyük ezt meg, hogy azzal a polgári jogok és a méltóság nem sérül, ugyanis A Dűne jövőképében ez elkerülhetetlen.
Könnyű lenne egyébként leegyszerűsíteni A Dűne komplex vallási, politikai és ökológiai kommentárját, még akkor is, ha Arrakis és Irak közé egyenlőségjelet tennénk – nem hiába hasonlít nagyon kiejtésre a kettő egymásra angolul. Emellett pedig több apró – valós vagy vélt – utalás fedezhető fel a mi valóságunkra. Mindemellett azonban a „fűszer” nem csupán olaj és nem csupán víz, de azokhoz hasonlóan „áramolnia kell”: ellenkező esetben a birodalom nem marad fenn. A különbség, hogy a víztől való függés biológiai adottságunkból fakad, az olajtól való annál kevésbé. Herbert jövője pedig annyira nincs is távol, ami tekintve, hogy a világ legnépszerűbb tudományos fikciójában lett felvázolva, fokozottan elkeserítő. Ahogyan az is, hogy amikor visszavettünk a koronavírus-járvány miatt a közlekedésből és a termelésből, látványosan javult a természet és az állatvilág életének minősége. A 1,5°C-os mértékű globális felmelegedés a klímaóra szerint 2027 végére várható. A bolygó nélkül viszont egyik témának sem lesz már értelme.
