Olaj, víz és fűszer – A Dűne figyelmen kívül hagyott ökológiai figyelmeztetései

A (jó) tudományos fikció elidegeníthetetlen eleme az aktuális kor egyfajta ábrázolása: a sci-fi egy olyan távoli pont, ami azt jelöli, mi lenne, ha egyenes vonalat húznánk a jelenből egy távoli – vagy közelebbi – időbe úgy, hogy semmi sem változna. Nem véletlen azonban, hogy a ’60-as években ilyesmi gondolatok fogalmazódtak meg a szerzőkben, ugyanis a tudományos közösségeket és a teljes társadalmat is megrázta Rachel Carson 1962-es publikációja, a Néma tavasz. A természettudományos könyv szerzője a rovarirtók korlátozatlan használatából eredő károkat dokumentálta, és azzal vádolta a vegyipart, hogy félrevezeti az embereket – és ami még szomorúbb, hogy a politikusok és tisztviselők elfogadják a mindenféle marketingállításokat. A vegyivállalatok természetesen vadul tiltakoztak a felhozott vádak ellen, de a közvéleménynek köszönhetően változások következtek be, intézkedéseket hoztak és egy olyan környezetvédelmi mozgalom jött létre, ami az első lépés volt Amerika erre összpontosító hivatalának megszületésében. Carson kutatása és annak következményei pedig regényírók és fikciók alkotóinak hadát ihlette meg – köztük Herbertet -, és a „klímafikció” létrejöttét. (A klímafikció olyan irodalmi irányzat, ami a klímaváltozással és a globális felmelegedéssel foglalkozik, gyakran a sci-fi sajátosságaival, de nem kizárólag kitalált elemekkel.)

A Dűne különlegessége, hogy központi világát, Arrakis bolygóját komplex módon mutatja be: ez a hely egyszerre egy kopár sivatag és egy összetett, élettel teli bioszféra. Itt az életformák adaptálódtak a létezéshez, az embernek azonban egyre nehezebb. Míg Paul és a többi karakter a narratíva kulcsfigurái, a mondanivalót és Herbert szándékait szemlélve kizárólag egy „főszereplője” van a műnek: az Arrakis. A könyv függeléke kizárólag a helyi ökológiát írja le egy fiktív szakértő, Pardot Kynes karrierjén keresztül, továbbá térképet és térképészeti jegyzeteket is találhatunk: alkotója egyértelműen azt szerette volna olvasóitól, ha megértik és átlátják a bolygót. A sivatagi helyszínnek pedig remek ellenpólusa Caladan, Paul szülőbolygója, ahol dús növényzet és hatalmas óceánok találhatók. Bár a történet szerint az emberiség már rég elhagyta a Földet – ami ismét egy ökológiai aggodalom megnyilvánulása –, és gyarmatosított bolygórendszereken él, Arrakis és Caladan ellentéte a Föld várható „életpályáját” szemléltetik látványos módon.

Az Arrakis legfontosabb jellemzője – legalábbis imperialista szempontból – a „fűszer” vagy „melanzs” nevezetű anyag jelenléte, aminek elfogyasztásával az emberek tovább élhetnek, életerősebbekké, energikusabbakká és éberebbekké válnak. Nem csoda tehát, hogy ez a sivatagos pusztaság elsőre mihasznának tűnik az imperialista és kapitalista hatalmak számára, akik akkor figyelnek fel csak rá, amikor a profit lencséjén megcsillan a „fűszer”. Innentől kezdve a birodalom és a helyi őslakosok, a fremenek életét visszafordíthatatlanul megrendítő eseménysorozatok veszik kezdetét, az olvasók pedig politikai intrikáknak, brutális háborúknak, árulásoknak és komplex karakterfejlődéseknek lehetnek tanúi.

A sivatagi közeg, a mély vallási hiedelemmel bíró helyiek és az őket megszálló militarista birodalom miatt könnyű lehet egyenlőségjelet tenni a „fűszer” és a kőolaj közé, de Herbert fiktív kábítószerének különlegessége, hogy gyakorlatilag bármit szimbolizálhat, ami nem megújuló és hiánycikke létezésünknek. Ahogy A szolgálólány meséjében a termékenység, úgy A Dűnében a „fűszer” tölti be ezt a szerepet. Ha pedig megnézzük az anyag hatását: hosszabb élet, energia és erő, akkor könnyedén gondolhatunk Bolygónk „vérére”, a vízre. Természetesen a víz Arrakis legfontosabb erőforrása: a helyi fremeneknél valakit leköpni a legnagyobb tisztelet jele, a halottakat pedig dehidratálják, a leszívott folyadék pedig a szűrés után újból fogyasztható lesz a közösség számára. Az emberiség képtelen víz nélkül élni, míg az Arrakis élővilága adaptált: az ikonikus homokférgeknek gyakorlatilag már árt ez a folyadék, míg az aprócska kisegerek minimális nedvességgel is képesek létezni. Az emberiségnek komplex szerkezetekre van szüksége ahhoz, hogy létezni tudjanak itt, ami szintén rávilágít fajunk törékenységére – és arra, hogy ezt az egyre szűkülő, élhető teret is a közvetlen haszonszerzés érdekében képesek vagyunk örökkön örökké roncsolni.

Herbert első ihlete az oregoni dűnék voltak, egy körülbelül 64 kilóméteres szekció szélfútta homokkal, akár a 150 méter magasságot is elérő homokdűnékkel. A régió partszakaszát több millió éven át erodáló szél és eső alakította így ki, teret biztosítva egy egyedi ökoszisztémának. Herbert 1957-ben látogatott ide, amikor az Egyesült Államok mezőgazdasági minisztériuma az ott termő füvekkel próbálta megállítani a dűnék mozgását, ami Herbertet olyannyira lenyűgözte, hogy ügynökének azt írta: „képesek teljes városokat, tavakat, folyókat és autópályákat felemészteni”. A „Megállították a mozgó homokot” című cikkét végül csak évtizedekkel később publikálták, de az itt végzett kutatómunka miatt kezdték érdekelni a sivatagok, illetve a tágabb értelemben vett ökológia. Nagyon fontos tényező, hogy szerinte a sivatagi közegek történelmünk során több nagy, messiásalakokra építő vallásnak adtak helyet. Ebből is láthatjuk, hogy az ökológia és a társadalmi tényezők elidegeníthetetlen részei egymásnak, és a Föld biológiai változása messzemenő hatásokkal lehet gondolkodásunk minden egyes aspektusára. Ami igaz a technológia fejlődésére is.

Ahogy az emberiség a történelem kezdete óta a víz köré szerveződött: a hellének és a rómaiak a Mediterrán-tenger köré – utóbbi még a Tevere folyóra is –, Egyiptom a Nílusra, az ókori Sumér Birodalom pedig a Tigris és az Eufrátesz folyók közti térségről elnevezett Mezopotámiában bontakozhatott ki. A víz áramlása a létet határozta meg: a mezőgazdaságot, a kereskedelmet és a közlekedést. Mezopotámia azért is fontos, mert később azon a térségen alakult ki Irak, ahol a kőolajkitermelés jelentős része zajlik. Ahogy a múlt birodalmainak a vízre épített, úgy a modern, kapitalista ipar a kőolajra. A legfőbb különbség azonban az, hogy az ókori nagyhatalmak a víz körül bontakoztak ki, a modernek a XX. században – például az Egyesült Államok, Britannia és Franciaország – birodalmuk alapvető üzemanyagát másoktól vették el úgy, hogy a helyiek a jövedelemből egyáltalán nem osztozhattak. Ahogy A Dűne világában a fremeneket is csak kihasználják és dolgoztatják a birodalmi katonák, úgy saját valóságunkban az iraki nép elszenvedője volt ennek a fajta gyarmatosításnak. A „nyugati” szféra tetteinek pedig messzemenő következményei lettek: egyrészt az ottani tevékenységek miatt született meg a terrorizmus modern formája, másrészt a kizárólag az olajra építő közel-keleti gazdaságok képtelenek voltak diverzifikálni és ki vannak szolgáltatva az olajárak ingásának. A 70-es évek olajkrízise megzavarta a régiók exportját, komoly gazdasági következményeket okozva: ráadásul az olajhiány miatt a nyersanyagtól kevésbé függő technológiát hoztak létre Amerikában és Japánban, ami további gazdasági károkat okozott a térségben. Fontos megértenünk, hogy az ilyen jellegű kizsákmányolásnak olyan messzemenő következményei vannak, amik egyszerűen beláthatatlanok.

Herbert maga természetesen nem volt immunis a kor konzervatív ideológiájára, és a regény cselekménye elég drasztikus megoldást kínál a környezetvédelemért egy olyan világban, ahol az erőforrások nem megújulóak, és a hatalom azé, akik birtokolják ezeket. Azonban ennek a fikciónak a cselekménye, hiába próbálja a nagyérdemű minden politikai árnyalata kisajátítani, másodrendű a központi, ökológiai üzenet mellett, ami átjárja. A fehér felsőbbrendűséget hirdető szélsőjobb a „fehér messiást” és a népirtás elkerülhetetlen jövőjét látja benne, a nagyvállalatok vezetőit bizonyára a gazdag vállalkozók iránti elköteleződés vonzza, a libertariánus szemlélők számukra kedvező kormányzatot fedeznek fel, és így tovább. Függetlenül attól, hogy Herbert milyen ideológiai állást foglalt akkor – például homofóbiája ismert és érezhető –, vagy foglalna most, regényének lelke a következő: ezért a bolygóért már mi vagyunk a felelősnek, így a pusztulásáért is. Az, hogy miként oldjuk meg ezt a problémát, az a jelen kérdése, és a mi felelősségünk, hogy úgy tegyük ezt meg, hogy azzal a polgári jogok és a méltóság nem sérül, ugyanis A Dűne jövőképében ez elkerülhetetlen.

Könnyű lenne egyébként leegyszerűsíteni A Dűne komplex vallási, politikai és ökológiai kommentárját, még akkor is, ha Arrakis és Irak közé egyenlőségjelet tennénk – nem hiába hasonlít nagyon kiejtésre a kettő egymásra angolul. Emellett pedig több apró – valós vagy vélt – utalás fedezhető fel a mi valóságunkra. Mindemellett azonban a „fűszer” nem csupán olaj és nem csupán víz, de azokhoz hasonlóan „áramolnia kell”: ellenkező esetben a birodalom nem marad fenn. A különbség, hogy a víztől való függés biológiai adottságunkból fakad, az olajtól való annál kevésbé. Herbert jövője pedig annyira nincs is távol, ami tekintve, hogy a világ legnépszerűbb tudományos fikciójában lett felvázolva, fokozottan elkeserítő. Ahogyan az is, hogy amikor visszavettünk a koronavírus-járvány miatt a közlekedésből és a termelésből, látványosan javult a természet és az állatvilág életének minősége. A 1,5°C-os mértékű globális felmelegedés a klímaóra szerint 2027 végére várható. A bolygó nélkül viszont egyik témának sem lesz már értelme.

Szerző: Georgiadis Leonidas

Szerző

Georgiadis Leonidas