Könyv

A rivalizálástól a bajvívásig: így elevenedik meg egy híressé vált középkori konfliktus Az utolsó párbajban

Míg a párbajozás elég sok népszerű műben kap fontos szerepet, az igazságszolgáltatásban istenítéletként használt bajvívás intézményét a Trónok harca emelte be a popkultúrába és ezzel a szélesebb köztudatba. Viszont George R.R. Martin könyveiben és az azokat adaptáló sorozatban ez is inkább csak a hatalmi játszmák egyik eszközeként tűnt fel, teljes valójában nem volt körüljárva. Aki azonban szeretné jobban megismerni és megérteni ezt a jelenséget, annak itt van Eric Jager irodalomprofesszor valós eseményeket feldolgozó könyve, Az utolsó párbaj, amely Ridley Scott legújabb filmjének alapjául szolgált.

1386-ban rendezték az utolsó olyan bajvívást Franciaországban, amelyet a párizsi parlament hagyott jóvá. Két normandiai nemes, Jean de Carrouges és Jacques Le Gris csapott össze, hogy istenítélettel döntsenek egy súlyos ügyben: az előbbi felesége ugyanis nemi erőszakkal vádolta meg a másik férfit. Bár ez egy viszonylag szimpla szituációnak tűnhet, valójában egyáltalán nem az. Egyrészt azért, mert a két férfi között már Le Gris megvádolása előtt is évek óta tartó konfliktus feszült. Másrészt pedig mert az igazságszolgáltatás nem úgy működött, ahogyan a Trónok harcában, azaz istenítéletet nem engedélyeztek bármilyen helyzetben, csak ha bizonyos feltételek teljesültek, ezek megállapítása pedig hosszas folyamat volt. Eric Jager könyve tehát nemcsak magáról a bajvívásról és az azt megelőző vádról szól, hanem rengeteg háttérinfót ad, amelyek révén jobban megértjük a helyzetet, a karaktereket és megismerjük a sztori kontextusát is.

Ami a műfajt illeti, Az utolsó párbaj nem egy száraz történelmi munka, hanem egyértelműen infotainment, annak viszont igényes.

A szerző remekül eltalálta a stílust: a szöveg kellőképpen olvasmányos ahhoz, hogy különösebb történelmi ismeretek hiányában is élvezhesse az olvasó, ugyanakkor azért nem annyira könnyed a hangvétele, hogy ne lehessen komolyan venni ismeretterjesztő kötetként. Mivel pedig a szélesebb közönségnek szánták, elég sok olyan, a középkori társadalommal és az akkori felfogással kapcsolatos leírást olvashatunk a könyvben, ezért nyilván a legtöbb része igazán a laikusok számára érdekes, de azért nem is annyira szájbarágós a szöveg, hogy túlságosan érdektelenné váljon a témában jártasabbak számára.

A fentiekből adódik a könyv felépítése is: Jager a hűbéres társadalom és a 14. századi franciaországi állapotok rövid bemutatásával indít, hogy azután áttérjen a három központi karakter bemutatására, amit azután a hosszadalmas jogi procedúra tárgyalása, végül pedig a hírhedt párbaj és utóéletének leírása követ. Az „akcióra” tehát elég sokáig kell várni, de azért izgalmakban addig sincs hiány:

Az utolsó párbaj remekül példázza, hogy a középkori nemesség intrikái és hatalmi harcai nem a fantasy-szerzők agyszüleményei, és az élet is tudott olyan érdemes drámákat produkálni, amelyekhez hozzákölteni sem kell semmit.

Nagy jelentősége van annak, hogy a központi karaktereket és a családjukat is részletesen bemutatja a könyv, mert így árnyalt képet kapunk a férfiakról, nem tűnnek annyira egyoldalúnak, mint a filmváltozatban. Hasonlóképpen lényegesek a történelmi magyarázatok, amelyek segítenek, hogy a maga teljességében szemlélhessük a sztorit, és ne csak szimplán annyit lássunk benne, hogy két férfi párbajjal dönt el egy kérdést.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Annál sajnálatosabb, hogy míg a főszereplők személyét korrekt módon, árnyaltan mutatja be a szerző, addig a párbajhoz indokot szolgáltató eset, Le Gris nemi erőszakkal való megvádolása kapcsán egyoldalúan, kezdettől az egyik fél verzióját elfogadva mutatja be az eseményeket.

Bár a per során azért kiderül az is, mivel védekezett maga a vádlott, milyen történetet adott elő – ráadásul Jager kitér arra, hogy voltak, akik vitatták a Carrouges nejének állításait –, de a könyv nem úgy épül fel, hogy két ellentétes vallomás, a történtek két verziója ütközik, hanem van egy eleve igaznak elfogadott változat és egy másik, ami megalapozatlannak, légből kapottnak tűnik. Természetesen önmagában az nem gond, hogy a szerző „ítéletet mond”, azaz a leírások ismeretében igazat ad valamelyik félnek, de helyénvalóbb lett volna elsőre mindkét verziót csak vallomásként bemutatni, és ezután kifejteni, miért gondolja az író, hogy Marguerite de Carrouges-nak van igaza. Hiába indokolja meg Jager utólag, miért a nő verzióját fogadja el, a szöveg elfogultnak tűnik a felépítése miatt.

Mint minden adaptációnál, Az utolsó párbaj esetében is felmerül a kérdés, hogy érdemes-e mindkét változatot megismerni. A válasz ezúttal egyértelműen az, hogy igen. A könyv és a filmverzió remekül kiegészítik egymást.

A könyv nagyon sok információval ellát minket a korszakról és magáról az esetről is – például a szöveg ismeretében érthető igazán a mozifilmnek az a bizarr jelenete, amikor nagy nyilvánosság előtt arról kérdezik Marguerite-et, hogy élvezi-e a szexet a férjével –, ugyanakkor Ridley Scott sokkal nagyvonalúbb a három főszereplővel, amikor nem kérdőjelezi meg a saját nézőpontjuk szubjektív igazságát. Aki tehát kíváncsi a háttérre, és minden részletében érdekli a sztori, annak mindenképpen ajánlott elolvasni a könyvet, mert sok olyasmit hozzáad a történethez, ami a filmből kimarad. Ugyanakkor az elolvasásával mégsem lehet “kiváltani” a filmélményt, mivel a főszereplők eltérő perspektíváinak ütközését csak a moziváltozatban tapasztalhatjuk meg.

8 /10 raptor

Az utolsó párbaj

The Last Duel

Szerző: Eric Jager
Műfaj: történelmi
Kiadás: Gabo kiadó, 2021
Fordító: Bori Erzsébet
Oldalszám: 320

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

editor
Film- és médiaelméleti tanulmányaim vége felé, a 2010-es évek elején kezdtem el kritikákat írogatni, több különböző felületre is, aztán végül 2017-ben a Roboraptornál kötöttem ki. Noha vannak témák meg stílusok, amiket különösen kedvelek, és nem feltétlen mondanám magam mindenevőnek, azért viszonylag széles az érdeklődésem. Tőlem telhetően igyekszem az előzetes elvárásokat félretenni, de legalábbis nem az alapján megítélni semmit, hogy ezeknek megfelelt-e. Adaptációk esetében nem tartom elengedhetetlennek az alapanyaghoz való feltétlen hűséget, és igyekszem a helyén kezelni mindent, amiről írok.
×