Valamikor a hatvanas évek vége felé Hollywood számára kezdett egyértelművé válni, hogy évtizedes sikerreceptjük képtelen megpendíteni a boomer generáció akkor még fiatal tagjainak érzelmi húrjait, egyúttal versenyre kelni az USA háztartásainak új urával, a televízióval. Egy olyan kor volt ez, amiben a rendezők alig voltak többek korlátolt funkciót betöltő alkalmazottaknál, és míg az őket felbérlő stúdióvezetők kiöregedtek, a stafétát legfeljebb kicsavarni lehetett görcsös szorításukból. Azonban mégiscsak a pénz beszélt: a filmszínházak látogatottsága az 1946-os, heti 78,2 milliós csúcsról 1971-re heti 15,8 millióra esett, a box office-számok pedig ennek megfelelően olyan mélységekbe zuhantak, ami már az egész iparág végével fenyegetett.
Azóta rengeteg minden történt, de ami engem érdekel, vagyis inkább ami miatt A szürke ember alatt végig falba vágytam verdesni a fejemet, az a Netflix „prémium kontentgyártási” stratégiája. Ennek érzelemmentes gépszíve ugyanis afféle poshadt vért pumpál, amely nézőt, filmest és befektetőt egyaránt visszasodor az ötvenes évek sötét kezdeteihez.
Valami ilyesmi fordulhatott meg a döntnökök fejében: most úgyis pihen a szériája, úgyhogy fogjuk James Bondot, majd helyezzük szürke jogi zónába (innen a név, ugye). Építsünk köré annyi akciókrimis sablont, amennyit bele tudunk szuszakolni a forgatókönyvbe anélkül, hogy az elveszítené a homogenitását. Célozzuk be a legszélesebb felvevőpiacot a termékhez, béreljük fel a megfelelő embereket a feladatra, majd – hogy produktum kiemelkedjen a műsorcunamiból – költsünk rá egy raklapnyi pénzt. Ez lesz ami Spartacusunk, a mi My Fair Lady-nk, apáink-nagyapáink pedig tapsikolni fognak a túlvilágról. És valóban, a szürke emberről előzetesen néhány hírmorzsán kívül annyit tudtam, hogy baromi sokba került: 200 millió dollárról le sem érdemes írni, hogy forintban mennyi, mert mire kijön a cikk, már úgyis a másfélszerese lesz…
A Tom Clancy farvizén a csúcsra evező Mark Greaney bestsellerének megvásárlására mindenesetre elég volt a 200 milkás összeg, és mivel az író eddig nem kevesebb, mint tíz folytatást írt a regényhez, a csatorna a franchise-építési követelmény melletti rubrikát is pipálhatja. A büdzsébe belefért továbbá Ryan Gosling gázsija (illetve a színész személyi edzőjének és dietetikusának költségei, bár ehhez képest csupán egyszer villantja meg tökéletesre formált izomzatát), sőt, a mostanában nehezen megkerülhető Ana de Armas szerződtetése. Na meg Chris Evans-é, akit a rendezői székpárosban ülő, Marvel-veterán Russo-fivérek csábíthattak magukkal, mint legutóbb a Cherry: Az elveszett ártatlanságnál Tom Holland-ot. Fel is merült bennem a kérdés, hogy vajon ez a tény hozzáadott-e a kiválasztásukhoz, mert bár látványos akciójeleneteket komponál(tat)nak, túl sok egyéni jegyet nehéz hozzájuk rendelni.
A történet főhőse Court Gentry, vagyis Sierra Six, a CIA bérgyilkosa. Six nyolc éve ül gyilkosságért egy floridai börtönben, amikor leendő tartótisztje, Donald Fitzroy (Billy Bob Thornton) beszervezi az ügynökséghez. Ugrunk néhány évet és kontinenst: természetesen a gonosz ember megölése nem emberölés, ezt még a hülye is tudja, viszont a gyerekek lepuffantásánál emberünk meghúzza a határt, hogy teret engedjen a kétórás játékidő (igaz, a vége-főcím stáblista ebből elvisz majd’ tizenöt percet) első nagy csetepatéjának, torkon döfött testőrökkel, tűzijátékkal, kicsit John Wick-re hajazó közelharccal, de hát ezt egyre nehezebb megúszni. Six áldozatáról kiderül, hogy a Sierra négyes számú ügynöke volt, aki terhelő információkkal bír közös főnökükről a hírszerzésnél, minek hatására törvényen kívüli emberünk még törvényen kívülibbé válik, de azért akadnak szövetségesei. Fitzroy az egyik, de az összeesküvésbe keveredik egy másik ügynök, Dani Miranda (Armas) is, akit a korrupt Carmichael (Regé-Jean Page) afféle csúnyaságokkal fenyeget, hogy véget vet a karrierjének. A pornóbajszos pszichopata, Lloyd Hansen (talán a PG13-as besorolás miatt, de Chris Evans képtelen meggyőző vadállattá válni) ugyanakkor zöld utat kap tőle, hogy Six nyomában felszántsa a kövezetet. Ironikus módon itt vissza kell térjek a gépszíves hasonlatomhoz, ugyanis a nem túl eredeti koncepciót egy pacemakeres kislány hivatott némi melegséggel felfűteni (Julia Butters a Volt egyszer egy Hollywood-ból), célt adva a gyilkolásnak a nos… gyilkoláson kívül. Célom szerint meg nem bántva az intelligensebb 13 éveseket, a sztori komplexitása is a korosztályukra lett szabva.
Ez a film aztán tényleg úgy muzsikál, mint egy szimfonikus zenekar, amit szigorú karmester dirigál.
Elvégre a Netflixnek jobban kell a töltelék, mint a disznóbélnek – csak ne nagyon ízlelgessük a kész terméket, mert rájövünk, hogy a szokásos alapanyagok vannak elkészítve itt a legunalmasabb, tömegétkeztetős módon. A szürke ember hiába száguld, avas és döglött sablonfeszt az egész, mintha egy méltán letűnt kort amúgy joggal elnyelő amnézia ellenében dolgozna, pedig még esetleges sikerének is hosszú távú bukás a legvalószínűbb „jutalma”. Netán Hollywood-nak, vagy a Netflixnek elege lett az öntörvényűsködő tehetségekből, tehetségtelenekből? Fogalmam sincs, nyilván, de a teoretikus kérdésre nem tud jobb választ adni, minthogy a CIA korrupt, a jó nő jő ha kő (oszt lő), a címszereplő plot powerjén pedig egy ballisztikus rakéta sem képes áthatolni (Chuck Norris-szal az orrára kötözve). A szürke ember ezzel a sok pénzzel keveset markolással színes-szagosan párolog el a semmibe – Sierra 6, a hidegháborús Bond halovány másolata búcsúzóul még ránk kacsint, mintha azt üzenné: a készítők is tudják, hogy ez egy újabb jól megcsinált rossz film, polgári nevén középszerű szar, ami ráadásul ha nem vigyázunk, újra fel fog úszni a csatornából az árral.
Ebben sajnos egyetértünk, de mentségként mégsem tudom elfogadni.
