Film

A televízió uralmának dicstelen visszatérése a Netflixen – A szürke ember kritika

Valamikor a hatvanas évek vége felé Hollywood számára kezdett egyértelművé válni, hogy évtizedes sikerreceptjük képtelen megpendíteni a boomer generáció akkor még fiatal tagjainak érzelmi húrjait, egyúttal versenyre kelni az USA háztartásainak új urával, a televízióval. Egy olyan kor volt ez, amiben a rendezők alig voltak többek korlátolt funkciót betöltő alkalmazottaknál, és míg az őket felbérlő stúdióvezetők kiöregedtek, a stafétát legfeljebb kicsavarni lehetett görcsös szorításukból. Azonban mégiscsak a pénz beszélt: a filmszínházak látogatottsága az 1946-os, heti 78,2 milliós csúcsról 1971-re heti 15,8 millióra esett, a box office-számok pedig ennek megfelelően olyan mélységekbe zuhantak, ami már az egész iparág végével fenyegetett.

 Ez az időszak jelezte a Régi Hollywood végét, és hozta el a megújulást, amiben az álomgyárból nézve kimondhatatlan nevű alkotók instant klasszikusokat forgattak. A nouvelle vague, vagyis a francia újhullám, a háború utáni európai és japán mozik korszaka volt ez, amiben egy maroknyi amerikai amerikaibb filmeket készített, mint az eseményekre általában utolsóként reagáló régivágású Los Angelesi bennfentesek. Kissé fennkölt megfogalmazás, tudom – a vizuális művészet azelőtt lassú, és főképp drága folyamat volt, de a technológiai újítások kisebb és könnyebben használható eszközöket hoztak, a marihuánafüstbe burkolódzó korszellem pedig ledöntötte a korábbi gátakat. Eljött a fiatal, merész, kreatív újítók ideje, az olyanoké, mint Lucas, Spielberg, Scorsese, Coppola, Friedkin, és még sorolhatnám. És velük együtt elérkezett Hollywood reneszánsza.

Azóta rengeteg minden történt, de ami engem érdekel, vagyis inkább ami miatt A szürke ember alatt végig falba vágytam verdesni a fejemet, az a Netflix „prémium kontentgyártási” stratégiája. Ennek érzelemmentes gépszíve ugyanis afféle poshadt vért pumpál, amely nézőt, filmest és befektetőt egyaránt visszasodor az ötvenes évek sötét kezdeteihez.

Valami ilyesmi fordulhatott meg a döntnökök fejében: most úgyis pihen a szériája, úgyhogy fogjuk James Bondot, majd helyezzük szürke jogi zónába (innen a név, ugye). Építsünk köré annyi akciókrimis sablont, amennyit bele tudunk szuszakolni a forgatókönyvbe anélkül, hogy az elveszítené a homogenitását. Célozzuk be a legszélesebb felvevőpiacot a termékhez, béreljük fel a megfelelő embereket a feladatra, majd – hogy produktum kiemelkedjen a műsorcunamiból – költsünk rá egy raklapnyi pénzt. Ez lesz ami Spartacusunk, a mi My Fair Lady-nk, apáink-nagyapáink pedig tapsikolni fognak a túlvilágról. És valóban, a szürke emberről előzetesen néhány hírmorzsán kívül annyit tudtam, hogy baromi sokba került: 200 millió dollárról le sem érdemes írni, hogy forintban mennyi, mert mire kijön a cikk, már úgyis a másfélszerese lesz…

A Tom Clancy farvizén a csúcsra evező Mark Greaney bestsellerének megvásárlására mindenesetre elég volt a 200 milkás összeg, és mivel az író eddig nem kevesebb, mint tíz folytatást írt a regényhez, a csatorna a franchise-építési követelmény melletti rubrikát is pipálhatja. A büdzsébe belefért továbbá Ryan Gosling gázsija (illetve a színész személyi edzőjének és dietetikusának költségei, bár ehhez képest csupán egyszer villantja meg tökéletesre formált izomzatát), sőt, a mostanában nehezen megkerülhető Ana de Armas szerződtetése. Na meg Chris Evans-é, akit a rendezői székpárosban ülő, Marvel-veterán Russo-fivérek csábíthattak magukkal, mint legutóbb a Cherry: Az elveszett ártatlanságnál Tom Holland-ot. Fel is merült bennem a kérdés, hogy vajon ez a tény hozzáadott-e a kiválasztásukhoz, mert bár látványos akciójeleneteket komponál(tat)nak, túl sok egyéni jegyet nehéz hozzájuk rendelni.

A történet főhőse Court Gentry, vagyis Sierra Six, a CIA bérgyilkosa. Six nyolc éve ül gyilkosságért egy floridai börtönben, amikor leendő tartótisztje, Donald Fitzroy (Billy Bob Thornton) beszervezi az ügynökséghez. Ugrunk néhány évet és kontinenst: természetesen a gonosz ember megölése nem emberölés, ezt még a hülye is tudja, viszont a gyerekek lepuffantásánál emberünk meghúzza a határt, hogy teret engedjen a kétórás játékidő (igaz, a vége-főcím stáblista ebből elvisz majd’ tizenöt percet) első nagy csetepatéjának, torkon döfött testőrökkel, tűzijátékkal, kicsit John Wick-re hajazó közelharccal, de hát ezt egyre nehezebb megúszni. Six áldozatáról kiderül, hogy a Sierra négyes számú ügynöke volt, aki terhelő információkkal bír közös főnökükről a hírszerzésnél, minek hatására törvényen kívüli emberünk még törvényen kívülibbé válik, de azért akadnak szövetségesei. Fitzroy az egyik, de az összeesküvésbe keveredik egy másik ügynök, Dani Miranda (Armas) is, akit a korrupt Carmichael (Regé-Jean Page) afféle csúnyaságokkal fenyeget, hogy véget vet a karrierjének. A pornóbajszos pszichopata, Lloyd Hansen (talán a PG13-as besorolás miatt, de Chris Evans képtelen meggyőző vadállattá válni) ugyanakkor zöld utat kap tőle, hogy Six nyomában felszántsa a kövezetet. Ironikus módon itt vissza kell térjek a gépszíves hasonlatomhoz, ugyanis a nem túl eredeti koncepciót egy pacemakeres kislány hivatott némi melegséggel felfűteni (Julia Butters a Volt egyszer egy Hollywood-ból), célt adva a gyilkolásnak a nos… gyilkoláson kívül. Célom szerint meg nem bántva az intelligensebb 13 éveseket, a sztori komplexitása is a korosztályukra lett szabva.

Ez a film aztán tényleg úgy muzsikál, mint egy szimfonikus zenekar, amit szigorú karmester dirigál.

Elvégre a Netflixnek jobban kell a töltelék, mint a disznóbélnek – csak ne nagyon ízlelgessük a kész terméket, mert rájövünk, hogy a szokásos alapanyagok vannak elkészítve itt a legunalmasabb, tömegétkeztetős módon. A szürke ember hiába száguld, avas és döglött sablonfeszt az egész, mintha egy méltán letűnt kort amúgy joggal elnyelő amnézia ellenében dolgozna, pedig még esetleges sikerének is hosszú távú bukás a legvalószínűbb „jutalma”. Netán Hollywood-nak, vagy a Netflixnek elege lett az öntörvényűsködő tehetségekből, tehetségtelenekből? Fogalmam sincs, nyilván, de a teoretikus kérdésre nem tud jobb választ adni, minthogy a CIA korrupt, a jó nő jő ha kő (oszt lő), a címszereplő plot powerjén pedig egy ballisztikus rakéta sem képes áthatolni (Chuck Norris-szal az orrára kötözve). A szürke ember ezzel a sok pénzzel keveset markolással színes-szagosan párolog el a semmibe – Sierra 6, a hidegháborús Bond halovány másolata búcsúzóul még ránk kacsint, mintha azt üzenné: a készítők is tudják, hogy ez egy újabb jól megcsinált rossz film, polgári nevén középszerű szar, ami ráadásul ha nem vigyázunk, újra fel fog úszni a csatornából az árral.

Ebben sajnos egyetértünk, de mentségként mégsem tudom elfogadni.

 

4 /10 a világ alakulásával elégedetlen raptor

A szürke ember

The Gray Man

akcióthriller
Játékidő: 122 perc
Premier: 2022
Rendező: Russo testvérek
Csatorna: Netflix

Szerző

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image