A kínai történelem legsötétebb időszakaiból merít a Mákháború

A technikailag elmaradott és széthúzó hadurak által irányított Nikara Birodalom két mákháborút már átvészelt, de az ezeket okozó ópium még évekkel később is komoly problémát jelent az ország számára. Ráadásul a régi ellenség, a Mugeni Föderáció már egy újabb invázióra készül. A birodalom fővárosában, Szinegardban képezik a jövő katonai vezetőit – ide kerül a regény főszereplője, a Mao Ce-tungról mintázott Zsin. A félreeső tartományból származó parasztlány nehezen tud beilleszkedni, de a sok megaláztatás ellenére sem adja fel. Különc mesterének szárnyai alatt az átlagemberek, sőt, még az iskolatársai számára is felfoghatatlan tudás birtokába kerül – de mielőtt még véget érhetne a képzése, kitör a háború, és a többi tanulóval együtt őt is harcba küldik.

Tulajdonképpen kicsit olyan, mintha egy (fiktív)történelmi személy regényes formában megírt életrajzát olvasnánk, amiből nem lehetett kihagyni a kevésbé érdekes, lényeges epizódokat. Ez problémaként igazán a könyv elején érzékelhető, ugyanis azt eredményezi, hogy a kelleténél jóval hosszabb az expozíció, amely ugyanakkor nem tartogat sok izgalmat az olvasó számára. A sztori első felében ráadásul klasszikus sémát követ: a semmiből jött, nincstelen árva az eszének és a kitartásának hála bekerül a legjobbak közé, és ott is bizonyít. Mindez nincs eléggé élvezetesen tálalva ahhoz, hogy ne zavarja az olvasót a túlságosan ismerős történet.

Tulajdonképpen a könyv második fele talán éppen azért is olyan hatásos, mert a nem túl izgalmas és eredeti felvezetés után óriási váltást jelent a háború borzalmairól olvasni. Egészen addig a pontig olyan, mintha egy Harry Potter-kötetet kezdtünk volna lapozgatni, ami egy ponton hirtelen átment Trónok harcába. Az iskolai hétköznapok bemutatását felváltják a különféle kegyetlenségek meghökkentően részletes leírásai, a kezdeti óvatos optimizmust pedig a növekvő reménytelenség. Az éles hangulatváltás mellett pedig különösen érdekessé teszi a könyvet a romantikus történetszál hiánya és az is, hogy a szerző nem igyekszik szimpatikussá tenni a központi karaktert.

Kifejezetten üdítő élmény olyan regényt olvasni, amelynek írója felismerte, hogy ha a történet nem igényli, akkor nem feltétlenül szükséges egy románcot beleerőltetni.  Akad ugyan a cselekményben egy-két pont, mikor érezhető, hogy talán alakul közte és egy férfi karakter között valamiféle romantikus érzelmi kapcsolat. Ám már csak azért is jó, hogy ezekből nem lett semmi, mert azok után, ahogyan a főszereplő kapcsolata indult ezekkel a karakterekkel, túlságosan sablonos megoldásként kínálkozott volna történetük ez irányba való elkanyarodása.

Ami pedig a főszereplő ábrázolását illeti, merész dolog volt az írónő részéről azt bevállalni, hogy nem egy szerethető figurát állít a középpontba, hiszen a lány egy egész könyvtrilógiának lesz a főszereplője. Márpedig jó eséllyel lesznek olyan olvasók, azért nem maradnak a folytatásokra, mert nem tudnak kitartani Zsin mellett. Persze az ember sajnálja a lányt a rengeteg átélt nehézség és igazságtalanság miatt, ugyanakkor mégsem azonosulnánk vele szívesen, hiszen nincsenek meg benne a hősök jellemvonásai. Sokáig nem is foglalkozik senkivel, csak magával, és már kezdettől egyértelművé teszi, hogy bármit és bárkit hajlandó feláldozni a győzelem érdekében. A háborúban átéltek után ugyan a bosszúvágya érthető, de az általa választott út nem éppen a megdicsőülés felé vezet. Igazán tehát azok tudják élvezni a Mákháborút, akik nem akarják feltétlenül kedvelni egy történet főalakját. Szerethető hősnő helyett viszont kapunk egy remek történetet, amely ugyan a kelleténél lassabban indul be, azután azonban lebilincseli az olvasót.