Film

2018 legjobb geek filmjei a Roboraptor szerint

Idén is akadtak bőven alkotások, amelyekért lelkesedhettünk, és nemcsak a blockbusterek közül, hanem független horror, hazai animáció és szokatlan filmnyelvvel dolgozó krimi is akadt kedvenceink között. Következzenek tehát (sorrend nélkül) azok az alkotások, amelyeket a Roboraptor szerzői 2018-ban a legjobbnak szavaztak meg!

A bosszú (Revenge)

A francia Coralie Fargeat nagyjátékfilmes debütálásának a története nem túlságosan cizellált: egy férfitársaság két tagja megerőszakolja a harmadik barátnőjét, majd – mind a hárman – úgy döntenek, hogy a legjobb lesz, ha az ügyet eltussolandó, egy hegyről lelökve hagyják meghalni a lányt. Csakhogy Jen túléli az esést -mit túléli: a halál pusztító angyalaként vesz revansot fiúklubon. Szóval a sztori nem igazán újszerű, mondhatni egy szimpla rape’n’revenge bosszúfilmmel van dolgunk, ám Fargeat stilizált, gyakran álomszerű képi világával, és elegáns fekete humorával (és enyhén szatirikus megközelítésével) képes olyan pluszt nyújtani, amelynek köszönhetően A bosszú messze kiemelkedik a hasonszőrű alkotások tömegéből. A kíméletlenül nyers erőszak ábrázolással a rendezőnő pedig simán leiskolázza korunk legtöbb férfi akciórendezőjét is. Mondhatnánk, hogy A bosszú témájából adódóan válik az év egyik emblematikus filmjévé, ám az az igazság, ha nem a #metoo évében készül, a mi listánkra valószínűleg akkor is felfért volna egy ilyen húsbavágóan brutális, kegyetlenül feszült és  fenemód stílusos akció-thriller. (Pongrácz Máté)

Örökség (Hereditary)

Ari Aster első horrorjában nagy kanállal merített a műfaj kiemelkedő klasszikusaiból és a frissebb gyöngyszemekből is, majd a nem teljesen új, de kétségtelenül időtálló elemeket saját szája íze szerint átszabta, más megvilágításba helyezte, bizonyos pontokon pedig olyan nyomasztóvá tette, hogy az Örökség filmélménye helyenként egy kiadós traumára hasonlít. De ez egy olyan mű, amely után szívesen vállaljuk a PTSD-t, hiszen A Babadook családi horrorját, a Rosemary gyermeke sátánizmusát, az Insidious kísértethistóriáját és Az ördögűző grandiózus rémületkeltését vegyítő mestermunka a játékidő teljes hosszában a székbe tapaszt. Ezt a hatást olyan egyéb részletek segítik, mint Toni Collette lehengerlő játéka, a jump scare hatás hangok útján történő újjáértelmezése (Milly Shapiro nyelvcsattogtatása, uhhh…), a főhősnő által faragott babaházakban megjelenő fájdalomszimbolika és az egyre fokozódó, rémálomszerű szürrealitás. Bővebben itt írtunk a filmről. (Hári Dániel)

Ruben Brandt, a gyűjtő (Ruben Brandt, Collector)

Milorad Krstic animációs thrillere nem pusztán azért az év legnagyobb meglepetése, mert hosszú idő után ismét egy színvonalas alkotással bővült a magyar animáció pantheonja. Hanem azért is, mert a Ruben Brandt teljesítette, amit vállalt, és még többet is: egy olyan történetet álmodtak meg, amely világhírű képzőművészeti remekeket fűz egybe több szinten is, de a történet alapját képező az akcióthriller-kliséket is képes új megvilágításba helyezni. Egyedi látványvilágával, sok rétegű humorával, és természetesen a rengeteg utalással. De ha az utaláshálózat felderítése nem is vonz minket, akkor is ugyanúgy élvezni tudjuk a filmet, mert az nem vár el tőlünk semmilyen képzőművészeti előképzettséget. Csak a nyitottságunkra lesz szükségünk a film furcsa vizuális megoldásaira, illetve a humorérzékünkre, és biztosan szeretni fogjuk a magyar animációs thrillert. Kritikánkat itt olvashatjátok. (Koós Anna)

Expedíció (Annihilation)

Alex Garland rendhagyó filmje az egyik legegyedibb feldolgozást szállította a jól ismert sci-fi toposz, az idegeninvázió témájában. Beszédes, hogy a film végül a Netflixen kötött ki, egyes pletykák szerint azért, mert a Paramount nem merte bevállalni, hogy egy ennyire nehezen érthető, bonyolult, sokrétegű film köré országonként más-más marketingkampányt építsen fel. Igaz, nemcsak a film, hanem már az alapjául szolgáló regény is alaposan megosztja a világ “weird SF” fogyasztóit, végeredményt tekintve pedig nem is vagyunk meglepődve. Ennek ellenére az Annihilation az év egyik legizgalmasabb sci-fije, olyan képi és forgatókönyvi megoldásokkal, melyek ugyan némileg eltérnek a regénytől, mégis emlékezetesek . Natalie Portman és Oscar Isaac játéka pedig a hangulathoz mérten visszafogott ugyan, mégis erős jelenléttel vezetnek minket végig az X-térség különös atmoszféráján. Itt írtunk róla bővebben, alant pedig a Roboraptor Podcast keretein belül is kibeszéltük. (Zsótér Indi Dániel)

Keresés (Searching)

Formanyelvi újítás szempontjából a Keresés megnyerte az idei évet – ha nem számítjuk a hazai mozikba el nem jutó Profilt. Mindkét film ugyanazt az ízig-vérig 21. századi megoldást választja: számítógépek és telefonok képernyőjén keresztül mesélnek el egy szövevényes történetet. A Keresést rendező elsőfilmes Aneesh Chaganty viszonylag lazán használta a formulát, és itt-ott klasszikus filmes eszközökkel növelte a szemeink előtt kibontakozó dráma hatását, de megdöbbentő módon az új formanyelv nem korlátozza a történetmesélést, hanem gazdagítja azt. Egyszerű de nagyszerű ötletből építkezik a film: miután eltűnik a tizenéves Margot, az özvegy apukája saját szakállára próbál nyomozni a lánya laptopján, és hamarosan rádöbben, hogy hiába gondolta szorosnak a kapcsolatukat, szinte semmit nem tud a gyerekéről. A Keresés izgalmas krimi, bravúros formanyelvi stílusgyakorlat és magával ragadó családi dráma, a remek forgatókönyvet pedig John Cho Oscar-díjat érdemlő alakítása koronázza meg. Arról nem is beszélve, hogy a film első öt perce méltó örököse a Fel! híresen bőgetős nyitányának. (Rácz Viktória)

A Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp)

A Hangya bizonyos szempontból ugyanazt csinálja, mint a Deadpool, csak egy emészthetőbb, korhatáros kiadásban: a tipikus, unalomig ismert szuperhősfilmes klisékből rak össze egy sztorit, amit aztán azzal ad el, hogy önmagát sem veszi komolyan, ezzel mintegy kikacsintva a néző felé, hogy együtt nevessék ki a műfajt. De míg a nagyszájú zsoldos egy elpusztíthatatlan gyilkológép, addig Scott Lang egy egyszerű átlagember, egy lúzer, aki a Hangya-ruhával esélyt kap, hogy hőssé váljon. A második rész, A Hangya és a Darázs is ezt a hagyományt folytatja: kapunk egy újabb tipikus gonosztevőt  akivel a hősünk ezúttal egy állandóan csipkelődő sidekick segítségével száll szembe. A karakterek humoros helyzetekbe kerülnek, vicces dolgokat mondanak (egyesek pedig egyszerűen csak viccesen beszélnek), és az állandó zsugorodásnak illetve óriássá válásnak köszönhetően a harcjelenetek is alapvetően a poénkodásról szólnak. Az egész nagyon egyszerű, és talán egy-két dologtól eltekintve ki is számítható, de a remek humornak és a jó színészeknek hála mégis működik. Itt írtunk bővebben a filmről. (Barna Benedek)

Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)

A Marvel Studios 10 évig és 18 filmen keresztül építgette filmes univerzumát, aminek kulminációja a Bosszúállók: Végtelen háború eventfilmben testesült meg. A rengeteg utalgatás, a számos easter egg, a megannyi stáblista utáni jelenet mind ide vezetett, hogy a hereállú Thanos végre felvegye a Végtelen kesztyűt és csettintsen egyet. A végeredmény pedig olyan volt, mint amit a legtöbben vártak is: epikus, nagyszabású, sokrétű, vicces és megható egyszerre. Ahogy kritikánkban is írtuk: „a Marvel Studios elérte, hogy a szuperhősfilm kilépjen a science fiction és az akciófilm berkei közül, és mellét döngetve követelje magának a saját önálló fejezetet a filmtörténet nagy könyvében“. Ráadásul mindezt úgy érte el, hogy közben nélkülözte a darkosra fényelt búslakodást. Aki látta, alig várja, hogy 2019 áprilisában érkezzen a folytatás. A Bosszúállók: Végtelen háborút alant hallgatható 40 perces podcastünkben is szételemeztük. (Muchichka László)

Pókember: Irány a Pókverzum!

A Sony filmes részlegének a kezei alól már elég sok elbaltázott szuperhős- és egyéb adaptáció került ki, szóval teljesen jogos lehetett a szkepticizmus ezzel az újabb, elég randomnak tűnő Pókember-sztorival szemben. Ám ennél kreatívabban, szórakoztatóbban és ügyesebben még nem nyúltak képregényhőshöz. Az Irány a Pókverzum egyszerűen az év egyik legszórakoztatóbb mozija, ami egyszerre hajt főt az öreg Pókember előtt egy jó nagy adag tisztelettel, tart görbetükröt a karakter elé, és koppint az orrára Hollywoodnak, kérdőre vonva, hogy mégis meddig fogják a hálószövőt újra és újra defibrillálni a mozivásznon, ezzel az animációs filmmel együtt. A roppant szellemes, önironikus és sokszor megható történet egy pillanatra sem válik gyermeteggé, túltolttá, de nem is akar több lenni annál, ami: egy szórakoztató, izgalmas hőskomédiánál. Emellé társul az elképesztő és lehengerlő képi világ, amit a Sony házi készítésű CGI-animációja teszi egyszerűen széppé és egyedivé. A különböző képregényrajz-stílusok kombinációja a stop-motion szerű animációval tulajdonképpen eléri azt, amit a film egyik készítője, a történet írója Phil Lord is szeretett volna: egy sétát a képregények lapjai között – és ha valamiért, akkor ezért megéri elmenni rá. Kritikánkat itt olvashatjátok róla. (Szaniszló Róbert)

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.