Egy magára valamit is adó filmrajongó számára elképzelhetetlen, hogy ne legyen Letterboxd-profilja, azonban az oldal minden lehetősége ellenére a közösségi média mérgező jellegének összes jegyét magán viseli.
HIRDETÉS
“Te nem vagy Letterboxdon?” – kapom meg rendszeresen a kérdést, és valóban: egy olyan ember számára, aki szeret beszélni, írni, véleményt formálni filmekről, már-már digitális remetének számít az, aki nem része a magyar (vagy akár nemzetközi) Letterboxd-közösségnek. Nyilvánvalóan én magam is azért kezdtem el annak idején írni filmekről, mert valamiféle hasonló ökoszisztémának szerettem volna része lenne, szóval a peer pressure-ön túlmutatóan is magától értetődő lenne, hogy egy ilyen felületre tartozom. Töredelmesen bevallom, néhány ismerősöm munkásságára időről időre rá is pillantok, ahogyan más platformra megosztják a Letterboxd-bejegyzéseiket – a kísértés és a késztetés tehát adott, az averzióm mindössze elvi alapú.
Egész pontosan, hogy a Letterboxd minden pozitívuma ellenére (illetve részben azok által is) az utolsó szög a filmkritika és a filmes véleményformálás koporsójába. Erős állításnak tűnik ez annak tükrében, hogy az interneten a Letterboxd megjelenéséig gyakorlatilag a folytonos elmérgesedésük miatt megszüntetett Imdb-üzenőfalak, valamint a facebook-posztoktól az ncore-kommentekig terjedő mocsár képviselte az online filmes diskurzust, mégis azt gondolom, hogy az új felület csak egy fokkal elegánsabb köntösbe öltöztette azt a pusztítást, amit a közösségi média művelt egyébként bárminemű véleményalkotással.
Közhely-értékű, hogy az interneten egy ideje már bárki megoszthatja a véleményét bárkivel, és én mint ennek a trendnek a nettó kedvezményezettje (elvégre ez az oldal is eredetileg blog.hu domainről indult), aligha tudnám hitelesen kritizálni ezt a demokratizálódást.
A közösségi média fő ártalma ugyanakkor nem feltétlenül abban mutatkozik meg, ahogyan tartalmat hozunk létre, hanem ahogy tartalmat fogyasztunk, és ennek a kölcsönhatásában.
A világvége nem attól jön el, hogy most már Kovács József leírhatja facebook-kommentben, hogy lefizetett a Marvel, hanem attól, hogy egyébként a címnél tovább nem olvasott, ergo minél kattintásvadászabb címet kell adni, és igazából innentől kezdve szinte mindegy is, mit talál olvasónk a link mögött, hiszen az elérést és a reklámbevételt bezsákoltam. A Facebook, a Twitter, a TikTok és társainak algoritmusai nem csak a saját felületükön tették tönkre a kommunikációt, hanem azon túl az egész interneten is, hogy aztán végül a linkmegosztás kvázi-ellehetetlenítésével vigyék be a kegyelemdöfést az addigra már teljes kapitulációt vállaló hagyományos médiának (lásd a Buzzfeed felemelkedése és bukása).
Ennek megfelelően a Letterboxd is bár alapvetően felkínálja a lehetőségét értékes gondolatok megosztásának és megvitatásának, a legnépszerűbb bejegyzések között mégis egymondatos, csattanós szlogeneket találunk, amelyek már külön műfajokra is oszthatók, pl. az egyik legnagyobb divat “X film Y stílusában”-módon jellemezni a látottakat. Ezeknek a “véleményeknek” ráadásul egy másodlagos piaca is létrejött, ahol pl. Twitteren vagy Instán osztják tovább a “fenyegető aurás Letterboxd-kritikákat” vagy azokat a “listákat”, amelyek egy teljesen abszurd közös nevezős poénra vannak felhúzva. Vagy éppen azt, hogy valaki fél csillagot adott az év legjobb filmjére –
látszik tehát az, hogy a Letterboxdon is éppen úgy lehet elérést farmolni, mint a Facebookon vagy bárhol máshol az interneten: legyél bicskanyitogató, gúnyos, minél frappánsabban mondj minél nagyobbat, és még ebben az elvileg hiperigényes közegben is sikered lehet.
“Nem határozza meg senki, hogy hogyan használd” – hangzik a népszerű ellenérv, de ahogyan ezeket a sorokat írhatnám a Mandiner vagy a Blikk hasábjaira is, netán kiposztolhatnám instastoryba (hiszen ennek _technikailag_ nem lenne semmi akadálya), mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy azért nem teszem, mert a közeg igenis meghatározza a tartalmat, pláne a közösségi médiában. Attól, hogy a Twitteren már meg lehet váltani a karakterlimit eltörlését, hirtelen nem jelentek meg ott Substack-színvonalú cikkek, Elon Musk pusztán csak terjengősebbre eresztette a most már bizonyíthatóan a harmadik világból fűtött ragebaitet. De nem csak ilyen értelemben határozza meg, hiszen ne áltassuk magunkat: ha az ember valamilyen szinten tudatos módon és/vagy rendszeresen gyárt tartalmat, akkor egy idő után rémülten veszi észre magán, hogy egy új élmény láttán ott motoszkál az agyában, hogy hogyan lehetne insta-poszttá fotózni, egy film nézése közben pedig önkéntelenül is leadek, címek és tweetek formájában kezd testet ölteni a véleménye. Úgyhogy a lehetőség valóban adott, hogy Letterboxdra írjak háromoldalas esszéket filmekről, de erre eleve van már platformom, így tulajdonképpen az egyetlen valódi hozzáadott-értéke a felületnek az lenne, hogy fejes ugorhatok én is a szlogen- és mémgyártásba, és versenyezhetek a barátaimmal, ki tud csattanósabban lesújtó lenni egy filmmel szemben, lehetőleg 2 másodperccel azután, hogy kiléptünk a moziteremből.
Akármikor ráugrok egy nekem szimpatikus ember új távlatokat nyitó vagy egyszerűen csak kritikailag kiváló véleményére, és végül ottragadok a felületen, egyszer csak kezdem úgy érezni magam, mintha egy filmes 9gagen kötöttem volna ki, ahol az éppen aktuális mémtrend szerint értelmezve szemlélhetem az aktuális mozis felhozatalt. Amikor a Minden, mindenhol, mindenkor legfontosabb lenyomata, hogy “azelőtt kell élvezni, mielőtt a Twitter megmondja neked, hogy rossz”, az a maga módján mindent elmond arról, hogy a Letterboxd is egy olyan hely, ahol sokkal többet kell foglalkozni magunk és mások véleményével, internetes kultúrharccal és mémekkel, mint magukkal a filmekkel – akkor meg inkább naplózok még akár kockás füzetbe is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
