Az Eltűnt mesterien építi a feszültséget, de iciri-picirit összeszottyad a végére

2018-ban a Keresés című film – melyről egy bekezdésnyi méltatás itt olvasható – meglehetősen nagyot durrantott azzal, hogy egy olyan nyomozós thriller volt, ami jóformán végig képernyő előtt zajlott. Nem mintha ez valami meglepő dolog lenne, hiszen manapság az életünk egyre nagyobb része zajlik képernyő előtt, de ezt filmre vinni úgy, hogy lekösse a nézőt, nem csekély kreativitást igényel. A kritikai fogadtatás fényében Aneesh Chaganty rendező hozta is ezt a kreativitást. A Nicholas D. Johnson és Will Merrick rendezői munkáját dicsérő Eltűnt a korábbi film szellemi folytatásának lett szánva, vagyis eltérő szereplőkkel, de hasonló tematikai szálra felfűzött alkotással van dolgunk. A kérdés az, hogyan muzsikál az új etap.

Főhősünk egy tinilány, June (Storm Reid), akinek édesapja sok-sok évvel korábban elhunyt. Édesanyja, Grace (Nia Long) az új pasijával, Kevinnel (Ken Leung) Kolumbiába utazik egy romantikus hétre. Ez idő alatt a kicsi lány a ház ura, akinek az anyja a lelkére köti, hogy semmi piálás, de persze mondani sem kell, mennyire fog helyt ez a szülői utasítás. Igen, June azzal a lendülettel házibulit szervez, melynek során nemcsak behány, de az egyik vendég az okosóráját is ott felejti. Ja, emellett az anyja azt is kéri tőle, hogy jöjjön ki értük a reptérre, amikor hazaérkeznek. A kommunikáció online zajlik, csak úgy, mint a film jelentős része, különösen az első harmada. A rendezőpáros hamar megvillantja, mennyire kiválóan ért ahhoz, hogy érzelmi rezdüléseket közvetítsen az online kommunikáción keresztül. Bizonyára mindenki tisztában van a „felhüvelyk” reakció semmitmondó tartalmával, vagyis azzal, amikor a „lájk” a névlegesen pozitív jelentése ellenére valójában negatív üzenetet rejt. June esetében ez a reakció a tinédzserekre jellemző dac megtestesítője, egy aprócska mozzanat, aminek bár nincs perdöntő jelentősége, visszaköszön később, és nagyon emberi oldallal – továbbá egy iszonyatosan boomer poénnal – gazdagítja a filmet.

Szóval June kimegy a reptérre, amikor az anyukájának haza kellene érkeznie, és itt kezdődnek a bonyodalmak, mert sem anyu, sem Kevin nincsenek sehol. Mondani sem kell, a flegma tizenévesből rögtön aggódó családtag válik, aki kétségbeesetten kutatja az édesanyja cselekményeiről valló utolsó nyomokat. Azt hiszem, már itt érdemes kitérni Storm Reid játékára, aki kiválóan hozza a lázadó, engedetlen, szeszélyes tinédzsert, aki mégis meg tud komolyodni, amikor kell, és otthonosan lavíroz napjaink high tech vívmányaiban.

Az Eltűnt olyan thriller, amelyben a rejtélyek felfejtése és a nyomkeresés kapnak kulcsszerepet, ezért nem sokat lehet elmondani a cselekményről. A recept annyi, hogy egyik felismerés követi a másikat, és ezek során fokozatosan derül ki, hogy jóformán senki és semmi nem az, akinek-aminek látszik, a néző pedig felajzva kajálja az újabb és újabb elcsöpögtetett információkat. June lecsap minden online nyomra, ami kapcsolatba hozható édesanyja és annak barátja szállásfoglalásával. A néző csak kapkodja a fejét és próbál lépést tartani az új meg új ötletekkel, a lehetőségekkel, amelyeket az online tér kínál egy kutatómunkához. A film élvezetét nem befolyásolja, ki mennyire van képben azzal, milyen adatainkhoz férnek hozzá az internetes szolgáltatók, viszont az élmény jellege eltérő lehet. A tízes-húszas éveikben járó nézők talán könnyebben követik June észjárását és jobban együtt tudnak gondolkodni vele, amikor a következő kérdésre kell ugrani. Azoknak viszont, akik tudatos fejjel élték végig az átmenetet a betárcsázós internetről a farzsebben hordható, tenyérben elférő információs dimenziókapuba, kisebbfajta ébresztővel érhet fel a film. Nem pusztán arról van szó, hányféle alkalmazással rendelhetünk szolgáltatást akár a világ – vagy legalábbis egy kontinens – túlsó felén is. Komolyan, mielőtt beültem a moziba, fogalmam sem volt a TaskRabbit létezéséről. Ami igazán kijózanító, az az, hogy ezek mennyi adatot tárolnak rólunk. A történet alakulásában kulcsszerepet kapnak a különböző alkalmazások, amelyekkel a felhasználók kommunikációja és cselekményei követhetők, és ugyan semmi lényegbevágó újdonságot nem tudunk meg az információs társadalomról, amiben élünk, az online nyomainkra való ráébredés emlékezetes mozzanat.

Az Eltűnt olyan helyzetet mutat be, amelyben a hétköznapi egyén magára marad egy kiszolgáltatott és ismeretlen helyzetben, miközben a hatóságok csak a szabályok korlátai között tötymörögnek. A főszereplő ehhez képest jól kivágja magát és hamarabb talál hasznos adatokat pusztán azzal, hogy a gépe előtt csücsül. Nem éppen új toposz a magára maradt ember, aki a hatóságok helyett megy az ügye után, az Eltűnt azt feszegeti, hogy erre az alkalmazások piaca milyen eszköztárat biztosít. Az ilyen helyzetek ábrázolásánál egy történetnek az a feladata, hogy elhitesse a befogadóval: a főhős tényleg olyan eszköztárral dolgozik, amihez az átlagember hozzáfér, és mindeközben a hatóság sem tűnik inkompetens majmok paródiába illő gyülekezetének. Különösen ingoványos a talaj akkor, amikor a főszereplő egy gyerek, és az ő kompetenciái állnak az erre kiképzett, fejlett technikával és know-how-val megtámogatott szakembergárdával. Az Eltűnt ebből a szempontból is jól vizsgázott. A rendezők kitűnő érzékkel és hihetően építik be a cselekményszövésbe a XXI. századi ember olyan esendőségeit, mint hogy több alkalmazáshoz ugyanazt a jelszót használják, vagy a saját életükből vett, kilogikázható jelszavakat adnak meg.

De van itt más, fajsúlyosabb mondanivaló is.

Itt nem csupán nem történik ilyesmi: az Eltűnt kifejezetten ennek ellentétét üzeni. June intelligens kamasz, gyorsan jár az esze, jó kérdéseket tud jókor feltenni és hamar meglátja az összefüggéseket. A digitális világ ezt a skilljét segíti kibontakoztatni. A nyomozás során June aktív alakítója a cselekménynek, ez pedig szöges ellentétben áll azzal, hogy gyereklány, aki éppen szülők, rokonok nélkül maradt. Van egy angol szó, az empowerment, ami az elnyomott és gyengének nézett csoportok autonóm szereplőként való ábrázolására utal. Valami hasonló jut eszembe az Eltűnt láttán is. Az empowerment nem a legjobb kifejezés ennek a filmnek a jellemzésére, mert nem deklaráltan a marginalizált csoportok nézőpontjának bemutatása a célja, még akkor sem, ha June/Storm színesbőrű. Mégis ezzel analóg a film fókusza, mert egy ránézésre kiszolgáltatott szereplőt aktív cselekvővé tesz.

Nem mellesleg a cselekmény fő szála az anya-lánya viszony alakulása, ami tulajdonképpen semmi más, mint ami bármilyen normális gyerek és szülő között nap mint nap végbemegy, ahogy az évek telnek és a gyerek érik. A technológia, az okoseszközök, a közösségi média a közkeletű sztereotípiák dacára a család összekötésének eszköze. Nia Long, az anyát játszó színésznő játékával nincs gond, de őt kevesebbet látjuk. Storm Reid viszont túlzás nélkül kiválóan játszik, nagyon hihetően fejezi ki azt a hullámzást, amin egy ilyen korú lány akkor is keresztülmegy, ha egyébként minden a normális mederben zajlik körülötte.

Az Eltűnt tehát egy izgalmas thriller, ami hatásosan és jó érzékkel dolgozza fel a témáját.

Sajnos egy-két klisészerű idiótaság belecsúszott a filmbe. Nem felkapcsolni a villanyt, amikor belépünk egy szobába, amelynek ajtaján tíz másodperce dörömböltünk, és baljós előérzetünk támad – CSÚNYA, ROSSZ. Nyöszörögni amiatt, hogy ránk zárják a bejárati ajtót egy házban, ami tele van ablakokkal – IDIÓTASÁG. Apró bakik, nem sokat nyomnak a latban, de társadalmi ügy, hogy felszólaljunk ellenük.

Ennél fajsúlyosabb, hogy a végkifejlet közeledtével az Eltűnt kicsit leereszt. Ez értelemszerűen nem boncolgatható részletesen, viszont ahhoz képest, milyen összetett, szövevényes bonyodalom sejlik elő a rengeteg információból, amit June levadászik, a végső magyarázat kifejezetten hétköznapi. És nem a hétköznapiság a fő probléma. A film több kérdést nyitva hagy, és a nézőben, amikor felkel a moziszékből (vagy a fotelből), minden elégedettség mellett is ott motoszkál a kisördög: ennyi machináció, ennyi befektetett munka… ezért? A rendezők nem varrták össze maradéktalanul a szétzilált szálakat.

Verdikt

Az Eltűnt méltó elődjéhez, amellyel rendszeresen együtt említik. Alkotói előtt nehéz rendezői feladat állt, amit parádésan megoldottak. A nyomozós elemek összevonása az okoseszközök világával semmit nem vett el a film élvezeti értékéből, a nyomkeresés izgalma egészen a film végéig bizsergeti a nézőt. Az Eltűnt egyszerre izgalmas és bensőséges thriller, ami annak ellenére hagy kellemes emléket, hogy a végkifejlete, bár nem nélkülözi a drámai erőt, a film elején gondosan és mesterien felépített feszültséghez képest mégis kicsit anti.