A lengyel Teyon csapata a Terminator: Resistance után ismét egy legendás ’80-as évekbeli franchise-hoz nyúlt, és még 2023-ban elhozta nekünk a RoboCop: Rogue Cityt. Másfél évvel később elkészült a játék „félfolytatása”, különálló, azaz önállóan is telepíthető kiegészítője és tesztem tárgya, az Unfinished Business, ami sajnos nem tudta úgy megragadni azt az esszenciális „Robotzsaruságot”, amit az anyamű viszont igen. Unfinished Business teszt következik, de azért beszélünk egy kicsit a Rogue Cityről is, mert arról eddig nem írtunk.
HIRDETÉS
A Teyon csapata a bevezetőben is említett Terminator: Resistance-szel már bemutatta, hogy kitűnő érzéke van ahhoz, hogy egy mozifilmet ne csupán adaptáljon, de narratív szinten tovább is gondoljon, kiegészítsen, miközben sikeresen megőrzi annak atmoszféráját, szubsztanciáját. A Terminator játékuk nagyjából az lett, amit a rajongók is látni szerettek volna a vásznon folytatásként – legalábbis rengeteg ilyen értékelést olvashatunk a játék Steames értékelései között. Egy igazi rajongói fanfiction, ami érti azt, amihez hozzányúl, hanem látja is a többi rajongó szemszögéből is. Nem gondolja túl, nem értelmezi újra, nem formálja át gőgösen, dacosan azt, nem „reformálja” meg, nem hígítja azt a saját művészi interpretációjával (khm, Az utolsó Jedik), hanem készít egy, angol marketing-terminológiával élve, a kánonon kívül álló, de azzal teljesen összhangban lévő „brand aligned” folytatást, ami tükröz egy mélységes alázatot a forrásmű iránt. A csapat munkáján érződik a lojalitás és a rajongás, az, hogy ők szerelmesek az alapanyagba. Jobban belegondolva a Terminator játékuk volt annak az oka, hogy azonnal megvásároltam a 2023-ban megjelent, RoboCop: Rogue City alcímet viselő adaptációjukat. Nagyon hittem benne, hogy bár relatíve kicsi csapat, jó esetben AA büdzsével, a játék meg fogja idézni Paul Verhoeven vállalati mohóságát és a konzumerizmust célzó szatirikus cyberpunk exploitation moziját és annak lényegét.
A végeredmény: a játék egy újabb kőkemény, nosztalgiával átitatott szerelmeslevél Robotzsarunak címezve, de a rajongóknak postázva. Túlzás nélkül állítom, hogy a Rogue City nagyjából pontosan idézi a Robotzsaru-hangulatot, de azért vannak hiányosságai, van egy-két elírás és helyesírási hiba abban a szerelmeslevében.
Ezért szerethető a Rogue City
Detroit óvárosának (Old Detroit) szociális egyenlőségtől nyomorodott utcáinak így is kurva élet-sújtotta hétköznapjait egy új bandavezér aspiráns rázza meg. A titokzatos úriember akkora erővel lép a rivaldafénybe, hogy a helyi bandák nem győznek tévéadókat elfoglalni, hogy élő adásban bejelentsék, nagyon szívesen kerülnének partneri kapcsolatba vele. Természetesen az OCP által pénzelt rendőrség és az állományhoz tartozó Robotzsaru nem szeretné, hogy a város felett teljesen eluralkodjon a káosz azzal, hogy a bandák egyesülnek, így megpróbálják kideríteni, ki is az új főfaszi, és hogyan lehet minél hamarabb rácsok mögé installálni. A nyomozási folyamat nem megy túl jól. Robotzsarunak folyamatosan küzdenie kell emberi mivoltával, amelynek emlékei üzemzavar formájában materializálódnak, ráadásul legjobb barátját és társát, Lewist is súlyosan megsebesíti ez az érezhetően nagyhatalmú férfi. Nem elég, hogy a kupac púposodik, Robotzsarunak ráadásul azzal is szembesülnie kell, hogy az OCP megint valami aljasságon töri a fejét, és mintha valahogy minden összefüggne.
A RoboCop: Rogue City eseményei időrendben a második és harmadik film közé esnek, a Teyon pedig egy kellemesen szövevényes sztorit épít fel, ami a cselekmény szerves részeként foglalkozik Alex Murphy identitásbeli belső küzdelmével is. A párbeszédek ugyan nem túl kifinomultak, de mégis egészen jól tudják árnyalni a karaktereket, sőt.
A Rogue City története egyáltalán nem üres. Egy gondosan megírt, jobb, B-kategóriás mozifilm szintjén mozog, amely ugyan nem gondolkodtat el, de szórakoztat, ameddig tart.
A fejlesztők igyekeztek minden lényeges történetmesélési részletet átemelni a filmből, kisebb-nagyobb sikerrel. A szereplők arcai az eredeti színészek arcai, sőt, Robotzsaru hangját is az eredeti főszereplő, Peter Weller adja, amitől azért biztosan libabőrös lesz a lelkes RoboCop-rajongó. Észrevehető nyomokban a szatíra is ott van a játékban, bár már nincs jelen markánsan a cselekményben. Viszont a mellékküldetések, a tévéken látható és rádiókban hallható híradók egészen sötét és abszurd világot építenek fel. Egyik kedvenc szatirikus hangnemű küldetésem az volt, amelyben a fő drogdíler közgazdaságtani zsargonnal magyarázta az őt lenyúló partizán drogdílernek, hogy milyen hatással van a drogpiacra a tevékenysége árszabás és árszabályozás szempontjából, miközben mellette a pribékjei hangosan, szakszavakkal támogatták és egészítették ki a főnököt.
A fejlesztők olyan kicsi, de fontos részletet is beépítettek a játékba, mint a fejlövés utáni második legnagyobb végzetes sebzést biztosító támadást: a herén lövést. Ha valakinek a fején sisak van, akkor érdemes rámenni a „családi ékszerekre”, és a probléma hamar elmúlik.
Az olvasó már érzékelheti, hogy a játék legnagyobb aduásza kétségtelenül a hangulat. A játékos a Robotzsaru főtémájának dallamára Alex Murphyként, azaz Robotzsaruként súlyos fém léptekkel nyomulhat Detroit óvárosának utcáin, miközben az ikonikus Auto-9-es pisztollyal szerez visszavonhatatlan érvényt a törvénynek. Bár használhatunk más fegyvereket is, a fejleszthető Auto-9 egyszerűen a leghatékonyabb a feladatra. A játékos által ízlés szerint optimalizálható kézifegyver könnyedén szaggatja darabokra a rosszfiúkat, akik ezt a tűzerőt látva ugyanúgy megtehetik velünk is, ha nem vigyázunk. A kaland során egy hadseregnyi bunyóst fogunk „végleg ártalmatlanná tenni”. Lesznek, akik motoron jönnek majd nekünk, lesznek, akik talpig páncélban, sőt, párszor az ED-209-est is leamortizáljuk.
A játékmenet lényege a lassú, megfontolt, de pusztító előrenyomulás. A Rogue Cityben nincs fedezékharc, ugrálás, becsúszás, csak a több száz kilós, de szintén fejleszthető Robotzsaru-páncél, ami az ügyes játékos kezében egy két lábon járó tank, ami elnyeli a lövéseket és könyörtelenül prezentálja a végrehajtói hatalom ólomöklét.
Fontos kiemelni, hogy a Rogue City nem csupán egy pisztollyal operáló, húsdaráló cső-shooter. A lövöldözés mellett sokszor tartalmas, de esetekben egészen tartalmatlan mellékküldetések formájában egyszerűbb nyomozós feladatokat is kapunk, ha poroszkálunk is egy kicsit Old Detroit utcáin. A sztorival rendelkező mellékküldetések mellett pedig rendet tehetünk a városban: parkolási bírságokat oszthatunk, vitákat dönthetünk el, tehát különböző kisebb ügyekben hozhatunk döntéseket, amelyek befolyásolják a polgárok és a rendőrség véleményét rólunk. Ezekért – a törvénnyel erejével a társadalomból és természetből végérvényesen kizárt deviánsok számáért – kapunk némi xp-t, amelyek képességpontokba rendeződve fejlesztenek hősünk hatékonyságán. Röviden: vannak a játéknak fejlesztő RPG elemei is.
Vannak ám azért hiányosságai bőven
Érdemes a Rogue Cityre egy lelkes indie fejlesztőcsapat relatíve kis költségvetésű játékaként gondolni, így vannak technikai és játékmenettel kapcsolatos problémák. Bár az UE5-ös grafikus motor pazar külsőt kölcsönöz a játéknak, a karakterek rettentően plasztikusak, merevek, érzelemmentesek.
Emellett maga a játékmenet könnyedén csúszik monotonitásba. Nem igazán lehet több időt tölteni előtte egyhuzamban. A játék ugyanazokat az ellenfeleket remixeli, és magasabb nehézségi fokozaton könnyedén válnak lövedékszivaccsá, ami kihúzza a széket az immerzió alól, alacsonyabb szinten viszont túl könnyűvé válik. A már említett ED-209-es összecsapások például egyszerűen vérlázítóan unalmasak és fantáziátlanok. Ilyen szempontból egy kicsit visszalépés is a Terminator: Resistance-hez képest.
Ámdebár, ha kis dózisokban játszunk a Rogue Cityvel, egy igazán szórakoztató, de könnyed játékot kapunk. Ha nagy adagban fogyasztjuk, akkor – és különösen a félidőtől – a játékmenet irtózatosan vontatottá válik. Egyedül a történet az, ami keresztülrángathatja a játékost.
Az Unfinished Business az unalmas része a Rogue Citynek
Valamikor a Rogue City eseményei után az OCP rendőrségi épületét támadás éri. Robotzsaru késve érkezik, az őrs elesett. A támadás nyomai a Detroitban található, de egyfajta autonómiát, így saját törvényi rendszert élvező OmniTowerbe vezetnek, amit egy zsoldoscsapat szállt meg Robotzsaru/Alex Murphy egyik volt rendőrtársa, Cassius Graves vezetésével. Graves célja egy speciális technológia segítségével az OCP térdre kényszerítése és egy új jogrend felállítása, ami gyakorlatilag halállal büntetne mindenkit, aki bűnözésre adja a fejét.
A feladat egyszerű: bejutni az épületbe, majd az emeleteken keresztülvergődve megakadályozni Gravest a tervében. Röviden: igazságot szolgáltatni. Hősünk segítségére egy titokzatos nő siet, aki a toronyban rejtőzködve, Robotzsaru emberi énjét abszolút nem tisztelve próbálja használni az acélrendőrt.
Az önálló kiegészítőként letölthető DLC megpróbál egy kicsivel komplexebb módon történetet mesélni a Rogue Citynél. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy flashbackek segítségével utazunk az időben, és irányítjuk a még emberi Alex Murphyt és egyéb szereplőket.
A módszer – ahogy a legtöbb esetben – a karakterizálást és a motivációk árnyalását segíti, és kissé színesíti a történetvezetést, ám sajnos ez sem tudja megakadályozni azt, hogy a játék vontatottá váljon.
Az Unfinished Business koncepciója nagyon hasonlít a 2012-ben megjelent, Karl Urban főszereplésével készült Dreddre. Abban is egy hatalmas, lezárt toronyban vergődnek át a főszereplők fegyveres gonoszok hadán, miközben a tornyot uraló bűnbanda főnöke próbál keresztbe tenni a túlélésüknek. Nagyjából ugyanez a helyzet az Unfinished Businessszel is. Robotzsaru holttestek kupacán keresztül menetel szintről szintre a célja felé.
A történet maga tartja a Rogue City színvonalát, sőt, egy kicsit próbál jobb is lenni nála, bár nem tud igazán élni a benne rejlő potenciállal. Pedig az megvan, hiszen a konfliktus elvi része a bűn és büntetés vélt vagy valós, igazságtalan mértékéről szóló elmélkedést is tartalmazza, csak a fejlesztők nem mernek tovább menni a kliséknél.
Játékmenet és pályafelépítés szempontjából egy lineárisabb változatát kapjuk meg a Rogue Citynek, annak ellenére, hogy ebben is pont úgy végezhetünk mellékküldetéseket a torony lakóinak megsegítésére, mint az említett anyaepizódban.
Sajnos ezek az extra feladatok erőtlenek, az összecsapások pedig önismétlőbbek, mint a Rogue Cityben, még úgy is, hogy megfűszerezték egy kis látványosnak szánt közelharci akcióval. Ez nagyjából annyit tesz ki, hogy Robotzsaru bizonyos tereptárgyakba beledöngölheti a pribéket. De ettől függetlenül is a játék azt az élményt adja, amit az anyamű második felétől kapunk, ha nagy dózisban fogadjuk be. Az ellenfeleink nem igazán változatosak: a zsoldos pribékek mellett csupán idegesítő drónokat kapunk, amelyeket könnyű elintézni, de ha nem figyelünk, a két társaság együtt pillanatok alatt legyőz minket. Az egyhangúságot sem a gyorsan megszívató golyózápor, sem pedig az új fagyasztó fegyver nem tudja kiiktatni. Pedig az ágyú láttán az ismert Batman-főgonosz, Mr. Fagy (Mr. Freeze) is megnyalná mind a tíz, harmadfokú fagyási sérülést elszenvedő ujját. De sajnos mi nem. A fegyver jópofa, de nem kielégítő. Az továbbra is az Auto-9 marad.
Az önismétlő lövöldözés mellett maga az épület is egy unalmas, ötlettelen helyszín, rengeteg önismétlő pályarésszel. Ennek okán még vizuális szempontból is a Rogue City unalmas verziója az Unfinished Business.
Így sajnos az Unfinished Business hangulatában sem tud megragadni. Persze, aki szeretne Robotzsaruként fejeket és heréket szétloccsantani, annak ez a fél-epizód könnyű szórakozást fog kínálni, de mindenki más számára még az extra történetmesélői megoldásokkal is egy lényegében lebutított Rogue City folytatást fog kézhez kapni.
Verdikt
Míg a RoboCop: Rogue City egy, a kultklasszikus hangulatát megidéző, azt kisebb-nagyobb hibákkal interaktív élményként adaptáló, szórakoztató AA akciójáték volt, addig az önálló félfolytatás, az Unfinished Business egy erőtlen és vontatott kaland lett. Ha tippelhetek, a Teyon csapata egy, az eredeti játékból kivágott részt gondolhatott tovább. A logika jó volt, hiszen van a koncepcióban potenciál, de sajnos azt nem tudták kiaknázni. Sajnos a szóban forgó fél-epizód akciójátéknak és Robotzsaru-élménynek is gyenge lett.
A tesztkódot a Magnew Games biztosította.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
