A kortárs amerikai mozi egyik legsajátosabb rendezője, Darren Aronofsky visszatért, de magához képest lazábbra vette a figurát. A Rajtakapva New Yorkban zajló bűnügyi fogócskája jelentősen eltér filmográfiájától, de még ígyis a rendező sajátjává válik.
HIRDETÉS
A fiatal filmszakos éveiben még magától Jancsó Miklóstól tanuló Darren Aronofsky a 21. század hajnalán robbant be a Pi fekete-fehér lázálmával és a Rekviem egy álomért drogos sorstragédiájával, hogy későbbi műveivel (A forrás, A pankrátor, Fekete hattyú) tovább betonozza be státuszát az amerikai művészfilmes réteg egyik jelentős provokátoraként, aki sajátos vizuális világokkal és tabudöntögető, tragikus karakterdrámáival sokkolja nézőit. A csúcson lévő Aronofsky a Fekete hattyú sikere után egy bibliai eposszal (Noé) tett próbát a blockbusterek világában, aminek a felemás fogadtatása visszavezette egy dühös és felzaklató anyahorrorhoz (Anyám!), ami nemcsak a közönséget osztotta meg, de az akkori barátnője (egyben színésznője), Jennifer Lawrence is otthagyta nem sokkal utána. Ezt követő sötét kamaradrámája, egyben Brendan Frasert rehabilitáló sikersztorija a pozitív visszhang ellenére felerősítette a cinefil közösségben azt a véleményt, hogy a direktor edgelord stílusa már-már a paródiába illő giccsbe tódult át A bálnával. A nárcisztikus rendező hírében álló Aronofskyból így nem nehéz kinézni, hogy ezen hangokat magára véve előkereste egyik régebbi filmtervét, Charlie Huston Rajtakapva (Caught Stealing) című 2004-es regényének adaptációját, hogy bizonyíthassa, a lazább, műfaji filmek is mennek neki.
A kiégett, egykori szépreményű baseballjátékos, Hank Thompson (Austin Butler) igyekszik csaposként napról napra megélni a 90-es évek lepukkant New Yorkjában, miközben egyedül barátnője, Yvonne (Zoë Kravitz) tartja benne a lelket. Mikor punk szomszédja, Russ (Matt Smith) egy váratlan utazás miatt nála hagyja a macskáját, orosz, puerto rico-i és zsidó gengszterek is elkezdik vegzálni őt egy olyan alvilági ügylet kapcsán, amihez semmi köze. Ennek ellenére annyira elharapódzik a helyzet, hogy Hank kénytelen lesz a sarkára állni, és kijátszani az őt üldöző alvilági figurákat, még mielőtt hullaként végzi.
A Rajtakapva első látásra nem igazán emlékeztet egy klasszikus Aronofsky mozira, hanem inkább egy Guy Ritchie-féle laza, különböző alvilági arcokat és abszurd humort felvonultató szélhámosfilmre, de ez csak a látszat.
A rendező korábbi munkáira jellemző szerzői jegyek, mint a függőségekkel való küzdés, a bűntudat mélységeibe való elmerülés, egy elvesztegetett élet tragédiája és még a sötét, mocskos és depresszív világkép is visszaköszön Hank sztorijában. A tehetséges sportolónak egy váratlan autóbaleset törte derékba a karrierjét, ami után csak a New York mocskos negyedeiben való kulimunkák és alkoholizmus maradt, amiben a baseball iránti rajongás örökös emlékeztetőjévé válik a múlt elbaltázott lehetőségeinek.
Ezt az Aronofsky-féle karaktertípust kellő fájdalommal, de egyben sármmal hozza Austin Butler, akiért valóban lehet aggódni és szurkolni a legmélyebb pillanataiban, ahogy lassan kezd szorulni körülötte a hurok. Továbbá az 1998-as New Yorkot is szenzációsan sikerült vászonra álmodni. A rendező valós és hiteles emlékei mellett a sikerhez még szükség volt állandó operatőrének, Matthew Libatique-nek a szakértelmére is: az egyszerre szürke és mocskos, de egyben letisztult képi világ mellett rengeteg kis utalás és titok rejtőzik, ettől pedig szinte minden helyszín és beállítás duzzad a részletgazdagságtól. A film másik erőssége a hangulatos és korhű betétdalok mellett Rob Simonsen zeneszerző és egy brit punk rock banda, az Idles fantasztikus zenei aláfestése és eredeti dalai, amelyek még jobban ráerősítenek a korszak atmoszférájára és a főhős egyre növekvő paranoiájára.
Azonban az olyan „Guy Ritchie-s” elemek is többnyire remekül működnek, mint a színes-szagos alvilági figurák és a legváratlanabb pillanatokban előbukkanó humor, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző a rendező filmjeire. Zoë Kravitz halálosan dögös Yvonne-ja, Regina King korrupt nyomozója, Benito Martínez Ocasio, vagyis Bad Bunny nagypofájú puerto rico-i gengsztere, Nikita Kukushkin és Yuri Kolokolnikov brutális orosz verőemberei mellett még Liev Schreiber és Vincent D’Onofrio is felbukkan zsidó bérgyilkosokként, amibe Aronofsky a saját családi és kulturális gyökereit is becsempészhette. De a prímet tagadhatatlanul Matt Smith karaktere viszi, akinek kaotikus, punk taréjos huligánja, Russ remek ellensúlyt ad Butler karakterének, közös jeleneteik pedig egyértelműen a film legszórakoztatóbb pillanatait szállítják. Továbbá a macskások is kapnak egy kis látnivalót Bud képében, aki nemcsak egy szimpla MacGuffinkét funkcionál, de a cselekmény szerves részévé is válik (az őt eljátszó Tonicot legutóbb a 2019-es Kedvencek temetője Churcheként láthattuk).
Ugyanakkor a film hangulata, tempója és cselekménye hagy kívánnivalót maga után.
A rendező látszólag próbált egy fokkal kommerszebb, műfajibb irányba elmozdulni, miközben megtartotta saját szerzői jegyeit, de a végeredmény több helyen inkább identitászavarosnak tűnik, mintha Charlie Huston forgatókönyve és Aronofosky rendezői döntései aktívan egymás ellen dolgoznának. Például a könnyed, ponyvás sztorit és az elnagyoltan humoros figurákat többször aláássa a hirtelen megjelenő, nyers brutalitás, kőkemény dráma, a kegyetlen halálok vagy az olyan ellentmondások, mikor az egyik veséjét elvesztő, másnapos karakter jópár utcán át sprinteli le üldözőit. A film érezhetően fel van aprózva visszafogott, drámai, karaktercentrikus szegmensekre és olyan szekvenciákra, ahol a logikát messze felülírja az akció, a hirtelen belendülő cselekmény és a gengszterfilmes vagánykodás, ami többekben felemás érzetet hagyhat. Az pedig már csak mellékesen említendő, hogy az alapsztori enyhén szólva nincs túlgondolva, klasszikus krimik és noirok legtöbb kliséjét el lehet csípni és a fordulatoktól se fog senki hátast dobni.
Emellett hiába követünk egy ’90-es évek New Yorkjába helyezett bűnfilmet, mikor nem kapunk semmilyen jelentős kommentárt az akkori politikai vagy társadalmi helyezetekről egy-két kötelező utalást (World Trade Center, Rudy Giuliani, Jerry Springer) és bűnfilmes előképekből vett cameót (Griffin Dune a Lidérces órákból, Carol Kane a Kánikulai délutánból) leszámítva. Külsőségeiben pedig hiába mutatja magát punknak, formailag kifejezetten modoros és egyszerű a végeredmény, a rengeteg halált és nihilt pedig kioltja a rendezőtől szokatlan pozitív kicsengés és a számos cuki cicás beállítás, ami azt a benyomást kelti, hogy
Aronofsky hiába ugrott vissza időben a karrierje kezdetéhez, életszemléletben talán még sose volt ennyire szentimentális.
A Rajtakapva talán az eddigi leginkább befogadható mozi az életműben, de a közönségfilmes irányba való elmozdulás mellett nem igazán nyíltak új távlatok a direktor művészetében. A vadul szerkesztett stáblistát és az Idles zenéjét leszámítva punk filmnek hellyel-közzel lehet csak nevezni, de az összkép még így is egy pofátlanul szórakoztató neo noir, ami a komor hangulatát és kegyetlen jeleneteit többször tudja ellensúlyozni egy aranyos szibériai cicával és Matt Smith laza beszólásaival. Egynek elment, de Aronofskytól ez inkább csak egy ujjgyakorlat volt.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
