A Brendan Fraser főszereplésével készült A bálna az utóbbi hónapok talán egyik legtöbbet emlegetett filmje. Egyaránt lehetett olvasni róla a színészi alakítást magasztaló véleményeket és a koncepciót megkérdőjelező bejegyzéseket is. Valóban nem egyszerű írni róla, nézőként ugyanis egyszerre próbálunk együttérezni a történet főhősével és érezzük kellemetlenül magunkat a társaságában, miközben hálát adunk, hogy az életünk igen messze van az övétől.
Amikor egy mű valamilyen mentális betegséget dolgoz fel – és az evési rendellenességek is ide tartoznak -, az sem a készítők, sem a szereplők, sem a célközönség számára nem könnyű. Ilyen A bálna is, Darren Aronofsky legutóbbi filmje, aminek forgatókönyvét az azonos című színdarab alapján Samuel D. Hunter készítette. Ha ismerősek vagyunk a rendező filmográfiájával, ami olyan címeket sorakoztat fel, mint a Rekviem egy álomért!, A pankrátor, a Fekete hattyú, vagy az Anyám!, nem is olyan meglepő a témaválasztás.
A bálna ugyanis Charlie (Brendan Fraser), egy kórosan elhízott, ám szép lelkű férfi történetét meséli el nekünk, akinek világa teljesen beszűkült szerelme halála után. Élete főként a kanapén telik. Itt értesül a legfontosabb hírekről, bár többsége látszólag hidegen hagyja; itt tartja online óráit, persze szigorúan kamera nélkül, itt eszik és itt szocializálódik azokban a ritka esetekben, amikor van rá lehetősége. Élete végnapjaihoz közeledve pedig egy célt tűz ki maga elé: hogy újra kapcsolatot teremtsen elidegenedett lányával (Sadie Sink).
Különös élmény őt megismerni, a kamera mozgása ugyanis erősen azt az érzést kelti a nézőben, mintha megfigyelőként ő maga is jelen lenne Charlie mellett a szobában. Ezt a kellemetlen, már-már kukkoló érzést tovább mélyíti a férfi hétköznapi élettel és feladatok elvégzésével kapcsolatos szenvedése. Közel 300 kilósan már a járás sem megy egyszerűen és olyan apróságnak tűnő dolgok is zihálást, erős izzadást váltanak ki, mint kimenni a vécére. Szinte süt a vászonról a nyomor és egyszerűen nem tudjuk nem sajnálni a főszereplőt.
Ilyen a mély depresszió brutálisan őszintén
A film fokozatosan bontja ki Charlie karakterét, főként a mellékszereplők segítségével, akikből nincs túl sok. Thomasszal (Ty Simpkins), a fiatal misszionáriussal találkozunk először, aki a legjobbkor érkezik meg a férfi életébe, alighanem megmentve őt egy szívinfarktustól. Liz (Hong Chau) Charlie egykori szerelmének testvére, aki bátyja halála után hűséges barátként maradt annak partnere mellett. Alighanem tőle kapjuk a legjobb képet arról, milyen változáson esett át a film főszereplője a gyász hatására és, hogy milyen hatással van a mély depresszió a hozzánk közelállókra.
Számomra Liz volt az egyik legjobb karakter a filmben, aki minden nehézség és szenvedés ellenére képes volt megőrizni emberségét és erejét egy igen embert próbáló helyzetben. Itt érdemes azt is megemlíteni, hogy ő volt egyben az egyetlen személy is, aki számára valóban fontos volt Charlie és nem valamilyen önös érdek vezérelte arra, hogy megpróbáljon neki segíteni.
Csakhogy segíteni csak annak lehet, aki hagyja. Charlie pedig már beletörődött a sorsába és köszöni, de nem kér a segítségből. A mély depresszió és az ezzel járó étkezési rendellenesség szomorú valóságát jól mutatja, hogy érzelmei elfojtására még azután is ételért nyúl, amikor egy perce még majdnem megfulladt tőle.
Ellie (Sadie Sink) karaktere is igen érdekes, apja iránti ellenszenvét ugyanis nem lehet csak a gyermeki sértődöttségre fogni, hiszen nyolcévesen maradt magára édesanyjával, azóta pedig egy szót sem hallott az apja felől. Charlie a semmiből most mégis felvette vele a kapcsolatot és látszólag azt várja, hogy ugyanott folytassák, ahol közel egy évtizede abbahagyták. Kettejük kapcsolatának kifacsart természetét tovább rontja, hogy lánya társaságáért cserébe a férfi egy vagyont kínál neki, míg Ellie az együtt töltött idő nagy részét apja ignorálásával, vagy abuzálásával tölti.
Brendan Fraser a film sztárja
A bálna főszereplőjét megformáló Brendan Fraser az egyik személyes kedvencem és ebben a filmben minden korábbi alakítását felülmúlja. Nem hiába jelölték őt a Legjobb férfi főszereplő kategóriában Oscar-díjra is. Ahogy fentebb említettem, a mentális problémákat feldolgozó művek a készítők és a szereplők vállára is jelentős terhet raknak, Fraser pedig méltósággal tudta viselni ezt, habár karakterében nem sok önbecsülés maradt.
Ugyan a megváltás végül elérkezik Charlie számára, nézőként nehezen tudunk megszabadulni a film nyomasztó légkörétől. Különösen, ha inkább harcos szemlélettel rendelkezünk, mivel a főhős, ugyan nem teljesen önszántából, újabb menekülő utat választ, problémáit hátrahagyva szeretteinek.
Összefoglalás
A bálna határozottan egy rétegfilm, ami a legtöbbeknek nem fog tetszeni és nem is ez a célja. A színészi alakítás, a rendezői és operatőri munka, amit beletettek azonban egészen kiemelkedő, különösen egy ilyen nehéz témát feldolgozó történetben. Talán épp nyers őszintesége és számos karakterhibával rendelkező szereplői miatt azonban úgy éreztem, hogy szándékosan próbálja elidegeníteni a közönségét.
Charlie önzősége minden iránta mutatott szimpátia ellenére hamar ellenszenvet vált ki a nézőben, így folyamatos konfliktusban telik a film közel két órája.
Amikor pedig kijövünk a moziból leginkább csak hálát adunk érte, hogy vége van és igyekszünk minél előbb megfeledkezni róla.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
