Michael J. Sullivan hihetetlen függő véggel zárta Az Első Birodalom Legendái-sorozat negyedik kötetét, a Legendák korát, így valószínűleg nem volt olyan rajongó, aki ne azért vetette volna rá magát az ötödik, A halál kora c. kötetre, hogy megtudja: akkor most meghaltak, vagy nem? Jelentem: igen, de… A halál kora spoileres kritika.
Köteteken átívelő cselekményszálak – de biztosan jó ez?
Sullivan kegyetlen módon fejezte be az előző kötetet, a Legendák korát, ugyanis egycsapásra végzett hat főhőssel (és már korábban is George R. R. Martin-i “élvezettel” végzett egyéb főszereplőkkel is). Az egyetlen különbség az, hogy míg Martinnál – túlnyomórészt – halott marad a halott, addig Sullivannél ez sohasem biztos, így még lehet(ett) két köteten át reménykedni és izgulni, vajon a szereplők túlélik-e.
A halál korának tetemesebb része a túlvilágon játszódik, és egy függő vég után az események folytatódnak az utolsó kötetben is. Amelyben, remélhetőleg, végre magyarázatot kapunk mindenre.
Mindenesetre A halál kora úgy kezdődik, hogy van hét halottunk. Moya, a vad harcos, a világon az első rhuna, aki íjat készített magának. Roan, a rabszolgából lett kiváló feltaláló(nő), és a párja, Gifford, a testi és beszédhibás fazekas. Brin, akinek mindenre emlékeznie kell, és aki feltalálta az írást. Tekchin, a halhatatlan harcos, aki hajlandó volt a szerelme kedvéért évszázadokkal hamarabb meghalni, mint az esedékes lett volna. Tressa, egy áruló törzsfő elviselhetetlen természetű özvegye, no meg Eső, a törp, aki egy álmot kerget nagy titokban. Mind vállalták a – remélhetőleg nem végleges – halált egy nagyobb jó érdekében.
És ezeknek a – kvázi – halottaknak át kell verekedniük magukat a túlvilág összes birodalmán, hogy az utazásuk annál a Kapunál végződjön, amely egyenesen a fhreyek világába vezet. És ott megmenthessék Surit, a látót, akit a fhreyek foglyul ejtettek, hogy elárulja nekik, hogyan lehet sárkányt létrehozni (amivel aztán leigázhatnák – de sokkal szívesebben kiirtanák – a teljes rhuna/emberi világot).
Sullivan mitológiájának túlvilága
A halál kora pontosan ott veszi fel a szálat, ahol az az előző kötet végén, mondhatni, elszakadt: Brin haldoklásával kezdődik – és ez jó alkalmat ad Sulivannek arra, hogy megmutassa az általa elképzelt túlvilágot.
Az író érezhetően merített a különböző népekhez kapcsolódó hiedelem-világokból.
A haláluk után Brin és a többiek egy folyón át jutnak el egy hatalmas kapuhoz, amely előtt ott várakoznak a holt lelkek, arra várva, hogy beengedjék őket. Ezen a túlvilágon is megtalálható a megosztottság – „jók” jobbra/fölfelé, „rosszak” balra/lefelé –, de ezen túl rhunák/emberek, fhreyek/későbbi elfek és belgriklungreiánok/törpök ugyanarra a helyre kerülnek: Phyrébe. Ez a túlvilág tekinthető csodás helynek, hiszen az ide érkezők találkozhatnak az előttük meghalt rokonok és barátok lelkével, persze emberi testben. Itt nincs harc, nem kell félni többé a haláltól – de igazi tevékenység sincs, csak valami ködös várakozás valamire, így, valljuk be, cseppet unalmas hely. Ezt érzik az utazók is, akik egyáltalán nem bánják, hogy – egyelőre még – nem kell a túlvilágon maradniuk.
Azonban ez a túlvilág is több részből áll – és itt aztán tetten érhető mindenféle mitológiai hatás: ókori görög, római, germán, kelta… és bőven lehetne még sorolni. A teljes túlvilág neve Phyre, de azon belül vannak kisebb birodalmak, más-más funkcióval. Így Rel az a hely, ahová azok jutnak, akik helyesen éltek és cselekedtek. A pokol/Tartarosz – de akár a Valhalla – helyi megfelelője Nifrel, ahová azok kerülnek, akik sosem nyughattak, mindig tenni, változtatni akartak – és itt mindegy, hogy ez jóféle vagy gonosz cselekedet volt, a lényeg a tett.
És ha ez még nem lenne elég, mindennek a legalján található még egy Abysszosz nevű hely is, a lehető legpokolibb túlvilág.
Aki ide bekerül, annak vége, elképzelhetetlen dolgok várnak rá. És mivel Sullivan annyira kedveli a függő végeket, A halál korából nem is derül ki, mi történik az ide lezuhanó szerencsétlenekkel, ami, valljuk be, rettenetesen idegesítő.
Persze vannak ennek a túlvilágnak kifejezetten érdekes elemei is, például az, hogy a holtak úgy néznek ki, amilyen a saját belső képük önmagukról. Ha fiatalnak érzed magad, itt is fiatal testet alkotsz magadnak, akárhány évesen is haltál meg. A testi hibákban bővelkedő Gifford is csodálatosan egészséges testben jelenik meg, és végre a beszédhibája is eltűnik (ami, halál ide vagy oda, kifejezetten jó érzés az olvasó lelkének). Ugyanez negatív módon is működik: ha valakit hatalmas harcosnak tartottak életében, miközben ő végig csalónak és hazugnak érezte magát, aki nem érdemli meg a tiszteletet, olyan alakban jelenik meg a túlvilágon is.
Hasonlóan érdekes felfedezés az, hogy Phyre, a teljes túlvilági birodalom folyamatosan növekszik/tágul, hogy be tudjon fogadni minden halottat. És amikor a hét halott főhős elindul Relből a kapu keresésére, a látottakból kiderül, hogy útjuk során visszafelé haladnak az időben. Így a települések egyre kisebbek és egyszerűbbek lesznek. A rhunák/emberek egyre alacsonyabbak és szőrösebbek, és még a fhreyek/elfek sem díszes ruhában és hegyes füllel jelennek meg, hanem mindennek időben korábbi változatában – míg végül mindannyian teljesen eltűnnek, és a főhősök elérik az emberek előtti időket.
Egyéb cselekményszálak
Mindez valóban nagyon izgalmas, csakhogy emiatt sokkal kevesebbet tudhatunk meg más – korábbi – főszereplők sorsáról. A legnagyobb vesztes ebből a szempontból Perszephoné (és ezzel együtt az olvasó is, úgy érzem), aki a Birodalom-sorozat egyik legszimpatikusabb és legerőteljesebb alakja, sőt, a legfontosabb események egyik elindítója is volt. Ehhez képest A halál korában jó, ha két-három fejezetben szerepel, és ezekben sem történik vele igazából semmilyen lényeges dolog.
A hangsúly sokkal inkább áttevődik a fhreyek társadalmára, ráadásul ott is megosztva. Egyrészt ott van maga a fhrey uralkodó, a fane, aki akár halálra is kínozná Surit azért, hogy megszerezhesse tőle a „sárkánygyártás” titkát. És a fane amúgy sem szimpatikus figura, inkább egy őrült zsarnok, aki az uralkodói cím és a hatalom megtartása érdekében bárkivel hajlandó lenne végezni.
Így nem csoda, hogy a másik fontos szál a fhreyeknél az Imaly vezetésével szárba szökő összeesküvés, amelynek „eredménye” a fane halála, a háború lezárása és a rhunákkal való végleges kibékülés lehetne. (Imaly az uralkodó helyettese, tanácstag, bíró, ráadásul a fhreyek első vezetőjének a leszármazottja is, aki nem nézi jó szemmel azt, amit a jelenlegi fane művel.) A nő nemcsak az életét kockáztatja azzal, hogy a fane megölését tervezi, hanem azt is – mivel az istenük törvénye szerint fhrey nem ölhet fhreyt –, hogy a halála után még csak nem is a „pokolra” kerül, hanem végleg kitörlődik a létezésből. De mivel ez a szál ugyanígy nincs lezárva, mint egyetlen másik sem, még azt sem lehet tudni, mi Imaly valódi, jól titkolt célja az összeesküvéssel, meg azzal, hogy maga körül mindenkit manipulál.
A legkedvesebb lélek fejlődéstörténete
Sullivan korábbi történeteiben mindig nagy fejlődési ívet rajzolt meg a főszereplőinek – a nőknek gyakran sokkal érdekesebbet, mint a férfi főhősöknek –, és nincs ez másképp Surival, a látóval sem.
Az árva, a leginkább a farkasával és az erdő lényeivel (fákkal, növényekkel, állatokkal és egyéb létezőkkel) társalgó és a bezártságtól páni rémületbe eső lányból fokozatosan – és hatalmas veszteségek árán – vált az a jós és mágus, akit a rhunák és a lázadó fhreyek egyesült népe elküldhet tárgyalni a Myralithek legfőbb művészével (mágusával), és rajta keresztül a fhrey uralkodóval.
Suri A Birodalom-ciklus elején a legenyhébb iróniát sem értette, és fogalma sem volt arról, milyen veszélyes lehet a művészetet/mágiát művelő, a természet erőinek is parancsoló Myralith (a fhreyek mágusai), így gondolkodás nélkül fogadta el és szerette meg egyik legnagyobb művészüket, Ariont. A halál korában azonban már eljut arra a fejlődési szintre, hogy még a fogságot, a fhreyek uralkodójával való találkozást, de legfőképp a szembesülést élete legnagyobb félelmével is úgy éli meg, mint egy napot az erdőben: veszélyes lehet, de megvan a maga érdekessége. És számomra ennek a történetnek ez a fejlődési ív volt a legnagyobb erénye.
Függő végek – valóban ennyire szükség van rájuk?
Mindazonáltal számomra ez a könyv bizonyult a legnehezebben követhető Sullivan-kötetnek.
Moya és a többiek ide-oda futkosása és menekülése, vagy újra meg újra csapdába kerülése a túlvilágon egy idő után inkább fárasztónak tűnt, mint érdekesnek. Már az is nehezen volt nyomon követhető, melyik túlvilág mely halottakat fogadja be, aztán jöttek még a különböző halott istenek, ezek intrikái, és a kérdés, hogy mi a fenének kell még a halottaknak is háborúzni.
Így ez lett az első olyan történet az eddig megjelent összes Sullivan-kötet közül, amibe teljesen belefáradtam, míg megpróbáltam kibogozni, kinek az istene próbálja megint hazavágni a kis csapatot. A sokadik ilyen eset után az volt a benyomásom, Sullivan csak azért halmozza ezeket, mert így valóban három kötetben tudja kihozni Az Első Birodalom Legendái-sorozat lezáró eseményeit is.
És, őszintén, sokallom már az író által annyira kedvelt függő végeket is. Már a Legendák kora végén is meglehetősen idegesítő volt, hogy hat főhős vélt vagy valós halálával zárul a sztori. A halál kora végén pedig a szerző hasonló cliffhangert vetett be, amiből egy idő után már elege lehet az olvasónak. Plusz várja a magyarázatokat, megfejtéseket, amelyek még mindig nem érkeztek meg – sőt, inkább csak most is gyarapodott a kérdések száma.
Mindettől függetlenül én nagyon várom a sorozat lezárását, A birodalom korát. Ráadásul a könyv végén olvasható utószavakból és jegyzetekből kiderül, hogy Sullivan még mindig nem engedte el Elan világát. Így angolul már megjelent a Felemelkedés és bukás-trilógia, amelyet három kötetesre tervezett (legalábbis eredetileg, de, őt ismerve, végül lehet belőle akár kilenc is – ami egyáltalán nem baj). A történetek kétezer évvel Az Első Birodalom Legendái és ezer évvel a Ryria-sztorik előtt játszódnak.
És, ha mázlink van, Sullivan azt is megoldja, hogy mindkét sorozatból átcsempészhessen ide már ismerős figurákat – időbeli eltérések ide vagy oda. A szerzőt ismerve tudható, hogy nála bármi lehetséges.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
