A Longlegs talán nem akkora lendülettel ér véget, mint amivel indul, de így is leköt és elgondolkodtat – amellett, hogy elképesztően nyomaszt.
Az internet és a streaming korában elképesztő mennyiségű digitális tartalom áll rendelkezésünkre. Tartalom, amit fogyaszthatunk – filmeket nézhetünk, sorozatokat darálhatunk, videojátékokat vihetünk végig. A folytonos tartalomfogyasztás közepette pedig érdemes végig gondolnunk, hogy pontosan miért is nézünk dolgokat: miként tekintünk ezekre a tartalmakra? Szeretnénk őket befejezni, láttamozni és elkönyvelni mentális adatbázisunkban? Várjuk a végső csavart, a konklúziót, majd az alapján levonjuk következtetéseinket? Vagy maga a folytonos élmény, az állandó impulzusok, érzések izgatnak? Lehet valami úgy jó, ha a vége nem az? Telítettnek érezhetjük magunkat valami után, ami üresnek tűnt? Hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem a Longlegs alatt, ami úgy kötött le végig, hogy valahogy mégsem töltötte ki a vele töltött időt – és ezért jó is és rossz is.
Nicolas Cage alakítja a címadó sorozatgyilkost, aki évek óta úgy végez családokkal, hogy jelen lenne a helyszíneken. A történetet Lee Harker FBI-ügynökön (Maika Monroe) keresztül ismerjük meg, akit különös megérzései miatt helyeznek az ügyre. Felettesével, William J. Carterrel (Blair Underwood) vágnak neki a rettentő feladatnak: kideríteni, ki is Longlegs, rájönni, hogy miért csinálja, amit, azt rábizonyítani, és persze megállítani. Az eredmény pedig egy olyan műfaji keverék, aminek közel minden képkockája
csak úgy csöpög a nyomasztástól és paranoiától.
A film a műfajok egyvelege, ami néha katyvasszá válik. Egyszerre nyomozós krimi egy eszement sorozatgyilkossal és egy vélhetően meggyötört múltú nyomozóval. Egyszerre emberfeletti történet, tele okkult szimbolikával és történésekkel. Ugyanannyira van itt az Ómen hatása, mint A bárányok hallgatnaké, az X-aktáké, a Hetediké vagy A Zodiákusé. Ezek az elemek pedig a film jelentős részében kifejezetten szépen idomulnak egymáshoz, anélkül, hogy összeakadnának vagy zavaróvá válnának. Ennek legfőbb oka, hogy a Longlegs egyszerűen tart egy irányt, majd hirtelen átvált egy másikra, valamennyire felülírva saját korábbi hangulatfestését.
A Longlegs legerősebb része az excentrikus filmjeiről ismert Oz Perkins (a Pszichó Anthony Perkinsének fia) rendezése, valamint Andrés Arochi operatőr munkája. Ominózus képkockák váltják egymást. Mindent áthat valami kézzel megfoghatatlan borzadály. Tudjuk, hogy beteg dolgok történnek a lencsén kívül is, és bár számítunk rá, nem tudjuk, hogy mikor kapunk mi is betekintést ezekbe. A háttérben sziluettek és árnyak suhannak, és a fókuszon kívül eső részeken mintha valami mozogna, figyelne. Az első kiszúrt furcsaság után már minden jelenetnél keresni fogjuk, bizonytalanná válva, hogy amit látunk az épp egy felakasztott köntös vagy egy lebegő alak. Ez elképesztő hangulatot teremt, ami a film teljes egészét átjárja. Nem beszélve arról, hogy mesterien konstruált az egész, és olyan tudatosságról árulkodik, amit egyszerűen öröm megtapasztalni.
Az ördög itt tényleg a részletekben rejlik.
Perkins narratívája azonban már labilisabb. A történet úgy a Longlegs kétharmadáig szépen építi magát, utána azonban szétesik. Mintha a sok szimbolika, utalás, előkészítés és előrevetítés közepette elvesztené azt, hogy pontosan miről is akar szólni. Pedig bőven vannak itt utalások és elgondolkodtató tényezők. Legyen szó akár a főhős, Harker gyerekkoráról és kapcsolódásáról az eseményekhez, vagy úgy általában arról, hogy miféle bajt hozhat magára az ember, ha felelőtlenül bízik meg másokban. A gonosz ugyanis alig várja, hogy kihasználja a legapróbb hibákat, ballépéseket is, és ezek következményei fokozottan érezhetők, ha nemcsak magunkért, hanem másokért is felelősek vagyunk. Szól arról is, hogy egymás túlzott óvása, védelme talán jóval nagyobb bajt okozhat: elvégre, ha valaki nincs felkészülve az élet veszélyeire, azonnal áldozataivá válhat. A gonosz sosem pihen, és élvezi a vergődéseinket.
A film katarzisa nem üt akkorát, a sok sejtelmesség eredménye pedig egyfajta koppanás – egy kissé kényszeres magyarázat valamire, aminek megmagyarázhatatlansága talán hatásosabb lett volna. A Longlegs remek dekonstrukciója az óvó családi közeg sebezhetőségének, a hiszékenységből fakadó traumáknak és a szülő-gyerek kapcsolatoknak, de a mondanivaló valahogy halványan ragyog csak fel a stílus és hangulatkeltés tengerében. Ez persze nem teszi rossz filmmé, de tény, hogy sokan egyfajta telítetlen érzéssel, elégedetlenséggel sétálhatnak ki a moziból, miközben pörög a – frappánsan fordítva haladó – stáblista.
Ha eltekintünk azonban ezektől, akkor a hangulat és a remek színészi játék emlékezetes élménnyé teszik a Longlegst. Nicolas Cage – aki nemrég az Álmaid hősében alakított hatalmasat – egyszerűen csak lubickol mániákus szerepében. Rettentő külseje mintha egy balul elsült plasztikai műtét eredménye lenne. Viselkedése egy kiégett glam rockstart idéz, modorát pedig állítólag saját anyjáról mintázta. Frenetikus, kiszámíthatatlan, nyomasztó, kezdve a mimikáján át mozdulatain keresztül sikongó-visongó hangjáig. Teljes ellenpólusa Maika Monroe, aki higgadt, visszafogott, már-már sterilnek ható távolságból közelíti meg az ügyet. Ezzel együtt azonban teljesen elkötelezett, és Monroe ezt kiválóan adja át. Kívülálló az FBI-nél, de az ügyek megoldása, az igazság felkutatása és az, hogy legalább egy kicsit is rendet teremt a káoszban mind célt és értelmet adnak neki. Cage és Monroe mellett is több remek színészi játékot látunk különc és furcsa karakterek sokaságával,
akik bizarr megnyilvánulásai fokozatosan nyernek értelmet.
A Longlegs kétségtelenül egy megosztó film, ami inkább a hangulatteremtésben, a misztikum fenntartásában és a bizarr, nyomasztó érzések átadásában erős igazán. A mélyebb mondanivaló vagy a történeti, koherens elemek háttérbe szorulnak, kacifántosságuk pedig a film játékidejének előrehaladásával egyre csak növekszik. A Neon bravúros marketingje rejtélyes telefonüzenetekkel, újságokban elrejtett szimbólumokkal, ál-blogposztokkal azonban meghozta a gyümölcsét. Beszélnek erről a filmről, vitatkoznak róla, és ami még fontosabb: elmennek megnézni, így a forgalmazó eddigi legsikeresebb projektje lehetett. A Longlegs ügyes, nyomasztó, borzasztó és bekúszik a bőröd alá. De nem, a Longlegs nem az év legfélelmetesebb filmje. Viszont az egyik legérdekesebb.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
