A kaszkadőr (The Fall Guy) azon filmek guszta sorát gazdagítja, ami anélkül nyújt szimpla, ártatlan és felszabadult szórakozást, hogy nyugtatnunk kellene magunkat olyan önigazoló, átlátszó frázisokkal, mint a „bűnös élvezet”. David Leitch filmje egy régimódi, már-már retró akciófilm, amiben Ryan Gosling ismét bebizonyítja, hogy „great at doing stuff” (tükörfordításban: nagyszerű dolgok csinálásában). Kritika
Colt Seavers (Ryan Gosling) kiváló kaszkadőr és állandó dublőre a hollywoodi szupersztárnak, Tom Rydernek. Úgy vannak ők ketten, mint Tom Cruise… Tom Cruise-zal. Seaversnek mindene megvan, amire szüksége lehet: magasan ívelő karrier, csodálatos barátnő az egyik operatőr Jody Moreno (Emily Blunt) személyében. Ám az egyik forgatás során baleset történik, melynek eredményeként Seavers komoly hátsérülést szenved. Mivel úgy érzi, hogy ezzel a karrierének is vége, így szó nélkül lelép, maga mögött hagyva mindent, ami fontos számára.
Kicsit több mint másfél évvel később járunk. A nagyszerű kaszkadőrből egy kis mexikói étterem inasa lett, aki mások autóit viszi a parkolóba, majd hozza a parkolóból. Így tengeti a napjait egészen addig, míg rá nem telefonál egykori producere. Gail Meyer, aki arra kéri, hogy térjen vissza a kaszkadőrködéshez, mivel a se puszi se pá módon faképnél hagyott Jodyból elsőfilmes rendező vált, aki szeretné, ha Seavers is részt venne a produkcióban. Az eddig Jody előtt szégyen miatt rejtőzködő hősünk nem hagyhatja ki az alkalmat. Felpattan a forgatásnak helyet adó Sydneybe repülő gépre. Megérkezésekor szembesülnie kell azzal, hogy Jody egyáltalán nem kérte, hogy ott legyen, Gail pedig azért csalta a forgatásra, mert Tom Ryder valami kétes drogügylet miatt eltűnt és Seaversnek kellene őt megtalálni, mivel ő pont úgy volt Ryderrel mint Cruise Cruise-zal. Ha nem találják meg a színészt rövid időn belül, Jody első, koncepciójában monumentális sci-fi szarkupacnak tűnő első filmje megy a kukába. Seavers Jodyért természetesen rögtön beleveti magát az eltűnt színész és Jody megbocsájtásának keresésébe, melyekhez hullákon és drogbandákon keresztül vezet az út.
A kaszkadőr tele van Kenergyvel
A David Leitch eddig is nagyszerű akciófilmekkel gazdagította az elmúlt tíz évet kezdve az első John Wicktől (társrendezője volt Chad Stahelskinek) a Deadpool 2 és az Atomic Blonde-on keresztül a Nobody-ig és a Bullet Trainig, sőt, véleményem szerint a legszórakoztatóbb Fast and Furious-filmet is neki köszönhetjük: a Hobbs & Shaw-t. A kaszkadőr vagy eredeti címén a The Fall Guy egy újabb nagyszerű darab, amit nem a sztoriért vagy a drámáért szeretheti a mélyen tisztelt publikum, hanem azért mert szimplán és vegytisztán szórakoztató.
A kaszkadőrségből filmkészítői sávba váltó Leitch filmje mögé könnyedén képzelhetjük azt, hogy a megérdemelt figyelmet követeli A kaszkadőrrel Hollywood méltatlanul alulértékelt (hacsak nem Tom Cruise csinálja) szakmájának, hivatásának. Valószínű, hogy nem tévednénk nagyot, mivel A kaszkadőr egy tiszteletteljes kalapemelés a kaszkadőrség előtt, de nem úgy, ahogy azt elsőre gondolnánk. Ugyanis a film nem bemutatja a kaszkadőrlét nehéz pillanatait, nem mélázik a szakma el nem ismertsége felett azon a pár gegen túl, amit a párbeszédekbe csomagolnak.
Nem fanyalog, nem kesereg, nem ad karakterdrámát, nem mutat szakmai mélységeket, csak magasságokat: látványos, kaszkadőrmutatványokra építő akciót, amiből igyekeztek mellőzni a CGI-t a hiteltelenséget elkerülve.
A film tele van ilyen nagyszerűen kinéző jelenetekkel, már csak azért is, mert a történet sokszor jár a történetben készülő film forgatásán, így a fiktív mozi kaszkadőrjelenetei is a film akciójeleneteit képezik. Ezeket fűzi egybe a menet közben élet-halál hajszává evolváló történet.
Csupán érdekességként A kaszkadőrben látható „cannon roll” nevet viselő mutatványok mennyisége be is került a Guinness rekordok könyvébe. Cannon rollnak nevezik azt, amikor egy spéci eszköz erősítenek a gépjármű mögé, ami egy bizonyos sebesség elérése után kvázi katapultálja a jármű farát, aminek eredményeképpen a kocsi felborul és buckázni kezd.
A kaszkadőr egy igazán régi vágású, jó bunyókkal és puffogtatással elegánsan csipkézett akciófilm, ami elegáns lezserséggel használja a nyolcvanas évekre jellemző szerkezeti paneleket és dramaturgia megoldásokat az évtized esztétikája nélkül, mindezt igazán kellemes meta módon (a nyolcvanas évek nem meglepő, hiszen a film lényegében egy nyolcvanas évekbeli, azonos címet viselő sorozat remake-je).
A kaszkadőrt dicséri, hogy rendkívül jól használja az önreflexiót, amit előszeretettel tesz, és ez dicsérendő, hiszen maga a filmforgatás és az abban résztvevő kaszkadőr koncepciója ordít a metáért. Ám ezt nem teljesen a történetszövés banalizmusa és sablonosság elfedése érdekében történik, hanem inkább finoman belesimuló gegként. Sajnos az elmúlt másfél évtized számos produkciója szimplán azért dolgozik a szándékos önreflexióval, hogy azzal validálja a nem túl acélos írást. Azt akarják sugallani, hogy ők ugyan használják a metában gúnyolt megoldásokat, de a végeredmény roppant egyedi, mivel a tudtunkra adják és előre kritizálják azokat ezzel is létrehozva egy szatirikus rétegét a filmnek. Persze, ezek a filmek (például a Matrix: Feltámadások) aztán a játékidő egy bizonyos pillanatától rendre elkezdik túl komolyan venni magukat, elfelejtenek szatírák is lenni, ami miatt az önreflexió funkciója és hatása megsemmisül.
A kaszkadőrnél viszont ez nem történik meg. Marad filmipari szatíra, tele fricskával és kacsintással: utalgatnak színészekre, olyan jó értelemben megalomán szuperprodukcióra, mint a Dűne (a film, amit rendeznek A kaszkadőrben egy láthatóan gagyi Dűne) és persze a CGI megoldásokra. Mindezt kellemes, igaz, nevettetni képtelen, de megmosolyogtatni képes humorral, ami így is könnyen csúszik. Leitch és a film írója, Drew Pearce a legnagyobb természetességgel injektálta a szatírát filmbe. Egyszerre röhög magán a mű és marad egy ma már retrónak számító akciófilmnek. Emiatt lesz egyszerre vicces és nosztalgikus. Ékes példája ennek a kettősségnek az a jelenetmontázs is, amiben egymásba kapaszkodó rövid snittekben látjuk robbanásban meghalni a karaktert, annak hozzátartozóját sírni, majd az esti híradó helyszíni tudósítójának bejelentkezését, miközben a háttérben a jelenetcsomagnak langymeleg poprock próbál drámai líraiságot kölcsönözni. De ahelyett, hogy megborzonganánk ezen a finoman szólva is régimódi megoldáson, helyette az juthat eszünkbe, hogy mennyire jó is volt felnőni ilyen akciófilmeken: a történet elég vékony, de valamiért van sodrása, van benne valami egyedi, csekély értelmű, szeretnivaló lélekszerűség.
A kaszkadőr lelke pedig a romantikus akciófilmségében. A karakterépítés részét képező szereplő motivációk gerincét a Seavers és Jody viszonya adja. Kettejük szerelmes civakodása ad lelket a filmnek és a karaktereknek. Mielőtt azt gondolná az olvasó, hogy akkor ez a film valami gejl nyálmány, rögzíteném, nem az. Ebben a filmben nincs giccs, a nyálassága pedig nagyon jól rezonál a tesztoszteronnal és a már befásult, megkérgesedett érzelmi állapotokkal. Még az a jelenetsor is, amikor a forgatáson Jody a forgatnivaló film történetét használja egy monológba csomagolt hasonlatként, hogy Seavers fejére olvassa a fazon bűneit. Kellemes lendülettel utaztatja a nézőt, Ryan Gosling pedig szinte minden pillanatában iszonyat menő.
Valahogy így nézhet ki a Barbie-ban is körülírt „kenergy”.
Seavers karaktere egyszerre rendelkezik hatalmas harangozó tökökkel, de ugyanakkor egy érzelmes faszi is, aki Taylor Swfit egy dalára epekedik megszomorodva a furgonjában.
Nem emlékezetes, de szerethető
A kaszkadőr nagy előnye például Guy Ritchie The Ministry of Ungentlemanly Warfare című művével szemben, hogy az összképet tekintve David Leitch filmjének van stílusa, van egyfajta kisugárzása. Bár a története papírvékony, a fordulatai pedig várhatóak, ha úgy tetszik, kiszámíthatóak, a lendülete mégis elkap. Egyik mű sem az, amire emlékezni fogunk a megnézése után pár nappal, de A kaszkadőr jobban a szívünkbe lopja magát. Több hasonló típusú akciófilm kerülhetne a nagyvászonra, vagy ma már inkább streamingre.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
