6+1 Philip K. Dick könyv/novella, amiből jó adaptáció született

Szárnyas fejvadász (1982)

Ridley Scott filmje, a Szárnyas fejvadász a legismertebb Philip K. Dick könyvadaptáció. A történet szerint 2019-ben az emberek androidokat (vagy ahogy a filmben hívják: replikánsok), emberekre kísértetiesen hasonló, intelligens robotokat alkottak. A replikánsokat rabszolgaként dolgoztatják külső, emberiség által meghódított bolygókon, de egy kis csoport fellázad és a Földre menekülnek. Rick Deckardnak (Harrison Ford), a fejvadásznak jut a feladat, hogy megtalálja és megsemmisítse őket.

Ugyan a forgatókönyv jelentősen eltér az eredeti műtől, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-tól, ám a központi filozofikus kérdését megtartja. Mi az ember? Mi különböztet meg minket az androidoktól? Egy android képes vajon érezni, lehet-e önálló akarata? Scott filmje felveti és boncolgatja ezeket a kérdéseket film során, ahogy az emberi istenkomplexus veszélyeire is rávilágít.

A Szárnyas fejvadász azonban nemcsak a története miatt emlékezetes. Fantasztikus, sötét, noirra hajazó látványvilága egyedi, Vangelis zenéje pedig tovább árnyalja a hangulatát. Ebben a filmben hangzik el a nem olyan rég elhunyt Rutger Hauer ikonikus monológja is, és itt káromkodik Edward James Olmos magyarul. A filmnek többféle változata is van: a Warner nyomására a mozikban bemutatott változat happy enddel zárult, ám Scott elkészített egy rendezői változatot is, amelynek már jóval borongósabb lett a lezárása. Ez utóbbi jobban is illik Dick regényének a hangulatához.

Ugyan az író nem érte már meg a film bemutatóját, de a forgatókönyv írásakor konzultáltak vele, és elégedett volt a sztorival. A tesztvetítésen pedig azt mondta, hogy a látvány pont olyan, mint amilyennek képzelte.

A Szárnyas fejvadászhoz folytatás is készült: 2019-ben érkezett a folytatás, a Szárnyas fejvadász 2049, amit nagyrészt itthon forgattak. Denis Villeneuve filmje nem maradt el az eredeti film látványától, és a története is hűen viszi tovább az előzményben felvázolt szálat. A két film közti történtekről pedig egy tizenöt perces rövidfilm készült Shinichirō Watanabe rendezésében. A jövőben pedig egy sorozat is várható az univerumhoz.

A Szárnyas fejvadász ugyan nem hű adaptáció, ám Dick filozófiai kérdésfeltevéseit jól közvetíti, egyedi és rendkívül hangulatos film, amely sok más későbbi filmalkotásra is hatással volt. (Nagy Anna)

Emlékmás (1990)

Ha Philip K. Dick adaptációk, nem maradhat ki Paul Verhoeven klasszikusa, Arnold Schwarzenegger főszereplésével! A film és novella végleges összevonódása még az alapot adó 1966-os novella címfordításában is megmutatkozik: a magyar változatot is nyugodtan keressük Emlékmásként, hiába We Can Remember It for You Wholesale volt az eredeti cím.

Dan O’Bannon forgatókönyvíró az alapokat meg is tartotta filmjében: Douglas Quail átlagos munkásember, aki megmagyarázhatatlan okokból folyton a Marsről álmodik. Hogy kiderítse, miért, a Marsra szeretne utazni. Felesége viszont erről hallani sem akar, próbálja folyamatosan lebeszélni a férjét. Quail azonban nem nyugszik, és a nem olyan távoli jövő olcsóbb utazási formáját hívja segítségül: az emlékeket beültető Rekallt. Ahol lehet kérni Mars pakkot, ha az ember tényleg ellátogatna a vörös bolygóra – bár utóbbit nem annyira tanácsolják, hiszen éppen polgárháború dúl ott. Quailt ezt nem érdekli, és jól is teszi: az álomutazás során elkezdi visszanyerni emlékeit. Kiderül ő és ellenségei számára, hogy azért álmodik a Marsról, mert onnan származik, ráadásul titkosügynökként tevékenykedett ott!

Amit viszont a Philip K. Dick novella nem töltött ki – a köztes utazásokat, az akciókat -, azt megtette Verhoeven és O’Bannon. Mai szemmel nézve persze B-kategória scifisen, 80-as évek végi stílben. De mindez mégis olyan jó összhangban sikerült, hogy 2023-ból nézve sem fájdalmas, sőt kellemesen retro vagy nosztalgikus. A szocosan zárt kietlen világ megadja azt a bezártságérzést, amit Quail érez, ezt pedig remekül ellensúlyozza a vörös Mars és annak mutánsokkal teli nyüzsgő térfele. Verhoevenék innen nézve olyan meghökkentő poénokat is lazán megengednek maguknak, mint az emlékezetessé vált hárommellű nő, a magát nőnek álcázó Schwarzenegger, vagy hogy egy szereplő simán kinő az ikertesójából. Szintén erre a őrületre simul rá Quail karaktere, aki a film eleji nehézségek után gond nélkül akciózik és szórja a hol bizarr, hol pedig szarkasztikus odaszólásokat. És természetesen megment mindenkit és leszámol a gonosszal! (szemben a novella keserédes befejezésével)

A külcsín mellett Philip K. Dick szellemisége is visszaköszön az akciószekvenziák között. Az Emlékmás narratívájában is jól játszik a valóság-álom határaival, sokszor elbizonytalanítja a nézőt abban, hogy tényleg Quail valóságát látjuk, vagy a vágyálmait. Elég ehhez a színészek játéka, vagy egy-egy apróság egy jelenetben. Mindezt sci-fi akciófilmre applikálva látni külön felüdülés, megmutatva, hogy ebben a műfajban is bőven lehet okosan írni. (Scheirich Zsófia)

Az elhagyott bolygó (1995)

Az Emlékmás forgatókönyvén dolgozó Dan O’Bannon írt egy másik Philip K. Dick-adaptációt is: a Második változat című rövid történetet dolgozta el Az elhagyott bolygó című sci-fi eredeti szkriptjével. Ebből a szövegkönyvből azonban csak nagy sokára, több mint egy évtizedes várakozás – és némi átírás – után készülhetett film.

Az elhagyott bolygó sok szempontból egy kor terméke, a 80-90-es évek B-kategóriás sci-fijeinek jellegzetességeit viseli magán stílusában és esztétikájában – a főszereplője ráadásul nem más, mint a Robotzsaru sztárja, Peter Weller. Emellett ugyanakkor lehet rajta érezni az Alien forgatókönyvírójának keze nyomát is, emiatt pedig nem feltétlenül csak a nosztalgiafaktor (vagy a fiatalok esetében a retro-érzés keresése) miatt lehet érdekes. Alapvetően ugyanis egy egész jól felépített sci-fi horror/thriller, jellegzetes hangulattal és csavarokkal. Már csak azért is érdekes, mert olyasmit mutat be, amiről a Terminátor-franchise-ban is szó volt, de ott inkább csak utalás szintjén, nem volt benne nagy szerepe.

Adaptációként azért érdekes a film, mert a sztorija bizonyos változtatásokkal ugyan, de nagyjából követi Dick novellájának cselekményét, van azonban egy jelentős eltérés: amint arra a magyar cím is utal, a helyszín az eredeti művel ellentétben egy idegen bolygó. Ezáltal pedig elvész a novella hidegháborús háttere, és a konfliktus kisebb léptékű, az egész emberiség helyett lényegében egy cég és dolgozói között tört ki. Ugyanakkor azért a végén van azért arra utalás, hogy a félreeső planétán történtek végül az emberiség egészére hatással lehetnek, így lényegében nem vész el a novella üzenete. (Barna Benedek)

Különvélemény (2002)

Philip K. Dick munkássága a nagy blockbuster-rendezőt, Steven Spielberget sem hagyta hidegen. 2002-ben az 1956-os novella, a Különvélemény alapján rendezte meg az adaptációt Tom Cruise-sal a főszerepben. 

A film az alapmű alapötletét követi: a távoli jövőben a társadalomnak már nincs szüksége rendőrségre, hiszen a Bűnmegelőző nevű szerv prekogok (jövőbe látó emberek) segítségével meg tudja jósolni a bűncselekményeket. A rendfenntartók így azelőtt le tudják tartóztatni az elkövetőket, hogy egyáltalán elkövették volna a bűncselekményt. John Anderton (Tom Cruise) is itt dolgozik, ám egy nap a rendszer az ő nevét dobja ki, mint egy gyilkosság jövőbeli elkövetőjét. Innentől őrült hajsza kezdődik. Anderton válaszokat keres, miközben a fél bűnmegelőző és titkosszolgálat is a nyomába ered.

A novellában (és a filmben is) – mint ahogy több Dick történetben – megjelenik embereket elnyomó és megfigyelő állam. A Különvélemény világában pedig nincsenek már alapvető emberi jogok, így ártatlanság vélelme sem. A prekogok pedig mindent bűnt előre látnak, de kérdés, hogy a jövőn lehet-e még változtatni? Változhat-e az emberi természet?

A Különvélemény az alapötletet veszi át, Anderton személyét, és a prekogokat, viszont meglocsolja jó adag akcióval, és Cruise-féle ide-oda futkosással. A világépítés és a központi konfliktus mellett pedig egy csavaros gyilkossági szálat is kapunk. A sztori szembe állítja a szabad akaratot és a determinizmust, a lezárása pedig jóval optimistább, mint Dick eredeti novellája. A központi téma megmaradt, de az akció és a nyomozás ezt némiképp háttérbe szorítja. Ennek ellenére a Különvélemény egy feszült és pörgős sci-fi film, amiből nem hiányzik námi Dick-féle filozófia sem. (Nagy Anna)

Kamera által homályosan (2006)

1970-ben, azt követően, hogy a negyedik felesége elhagyta Philip K. Dicket egy kvázi-drogkommunát alakított ki az otthonából. Ez az amfetaminmámorban, drogfüggők társaságában eltöltött közel két év inspirálta az életmű valószínűleg legszemélyesebb darabját, a Kamera által homályosant (A Scanner Darkly). Az 1977-es regény főhőse egy beépített zsaru, aki, az új, aggasztó mértékben terjedő pszichoszomatikus drog a H-anyag („Substance D”) forrását keresi. Legalábbis ő ezt hiszi magáról.

A Kamera által homályosan első ránézésre jóval kevésbé sci-fi, mint egy Emlékmás vagy Szárnyas fejvadász. Hiába játszódik a mindenkori, „nem túl távoli jövőben” gyakorlatilag csak egy konkrét sci-fi elemet, az „arcváltoztató álcaruhát” vonultat fel. (Sajnos a társadalom totális megfigyelésére törekvő hatalom képe minden évvel egyre jobban kicsúszik a sci-fi keretei közül.) Ám mégis talán ez az egyik (ha nem A) legDickesebb Philip K. Dick sztori. Ugyanis nagyon szépen egymásba fűzve jelenik meg benne több, a szerző életművében visszatérő téma. Úgy, mint az identitás válsággal küzdő főszereplő, a valóság és az őrület/képzelet közötti határok elmosódó, háttérhatalmi kormány-összeesküvések, a tudat és a test közötti disszonancia, illetve az autoriter, elnyomó rendőrállam.   

Amilyen szépen összpontosul a „Philip K. Dick eszencia a regényben”, épp annyira lóg ki a film Richard Linklater rendezői életművéből. Érdekes, hogy éppen az a Linklater vitte filmre Dick egyik legdepreszívebb történetét, aki főként a romantikus, zenés, coming-of-age és vígjáték filmjeiről ismert. Ám valószínűleg épp ezért lett a Kamera által homályosan a leginkább regényhű Dick adaptáció. Ellenben ugyanis a korábbi – főleg a 2000-es évek elején készült – feldolgozásokkal, Linklater nem akció filmesíti az alapanyagot. Linklater filmje nem szimpla drogdráma. Komoly vádirat a „drogok ellen harcoló” állam ellen is, akinek manipulatív eszközei épp olyan tudatgyilkos hatással bírnak a tudatunkra nézve, mint a legkeményebb drogok.  Keanu Reeves pedig élete legérzékenyebb alakítását nyújtja a főszerepben – de az illusztris nevekből álló szereplőgárda egésze fantasztikus.

Hiszen a látszat ellenére a Kamera által homályosan nem szimpla animációs film. Rotoscope nevű technika lényege ugyanis, hogy a színészekkel felvett „normál film” képkockáit utólag rajzolják át. Ám ez nem pusztán egy üres gimmick, vagy tech-demo – noha a legjobban kinéző, legszebben animált rotoscope filmről van szó. Hiszen ez esetben a forma – a sokszor elmosódott, valódi színészek fizimiskájával bíró, de nem húsvér figurák – tökéletesen illeszkedik a tartalomhoz. Ez és Graham Reynolds vad, virtuóz zenei aláfestése lehengerlően erős atmoszférát kölcsönöz a filmnek.

A Kamera által homályosan nem csak a kvintesszenciális Philip K. Dick film, de egy minden téren szenzációs és letaglózóan egyedi filmalkotás.  (Pongrácz Máté)

Sorsügynökség (2011)

Egy 1954-es Dick-novellát dolgozott fel a 2011-ben bemutatott Sorsügynökség című film, amely lényegében arról szól, hogy az emberek életének alakulását valamilyen magasabb hatalom irányítja. Ez a nagyobb erő az írásban és a filmben sincs megnevezve, de értelmezhető Istenként, vagy elvontabban, a Végzet megszemélyesítéseként.

A műfajilag nehezen besorolható, talán leginkább a „misztikus” kategóriába illő film író-rendezője George Nolfi, akinek direktorként ez volt az első munkája, forgatókönyvíróként ugyanakkor korábban többek közt az Ocean’s Twelve – Eggyel nő a tét, illetve A Bourne-ultimátum szkriptjén is dolgozott. Nolfi alaposan átgyúrta az alapműben olvasottakat, és lényegében csak az emberek életébe beleavatkozó ügynökség koncepcióját tartotta meg belőle.

Noha mindkét történet arról szól, hogy a titokzatos szervezet emberei igyekeznek bebiztosítani, hogy bekövetkezzen egy bizonyos, a világpolitika szempontjából fontos esemény, az adaptáció történetének nézőpontja egész más, mint a novelláé. Dick írásában ugyanis egy egyszerű átlagember a főszereplő, akinek a személyében semmi érdekes, viszont véletlenül tudomást szerez az ügynökség létezéséről. Ellenben a mozifilm Matt Damon által alakított főszereplője maga egy olyan személy, akinek fontos szerepet szánnak a történelemben, ezért is akarják irányítani a sorsát. Ugyanakkor a legfontosabb különbség a végkicsengésben van: míg az alapmű azt sugallja, hogy bizonyos esetekben az embernek nincs választása, addig a film a szabad akarat mellett teszi le a garast.

Az eredeti, nem túl derűs befejezés hepiendre való lecserélése miatt az elhivatott Philip K. Dick-rajongók nem tudják maradéktalanul szeretni ezt a feldolgozást – ha azonban elnézzük neki, hogy nem szöveghű adaptáció, a Sorsügynökség egy fordulatos és izgalmas film, remek főszereplőkkel. (Barna Benedek)

Az ember a Fellegvárban (2015-2019)

Szintén Philip K. Dick-könyv alapján készült Amazon sorozat az egyik legunalmasabb érdekes sorozat a világon. Az alternatív történelmi síkon haladó cselekményében ugyan nem történik túl sok minden, ám mégis lekötötte annyira a figyelmem, hogy cirka másfél hónap alatt, öreges tempóban megnézzem mind a négy évadát.

A sztori szerint ebben a világban a nácik dobják le az atomot Amerikára, pontosabban Washingtonra, aminek hatására az USA kapitulál, a nácik pedig nyernek. Nem kicsit, hanem nagyon. Szövetségesükkel, a Japán Birodalommal szépen bekebelezik és felszalámizzák az Egyesült Államokat. A nyugati rész a japánoké, a keleti pedig a Reich-é, középen pedig egy semleges zóna tátong. A nácik természetesen vitték magukkal az összes „jószokásukat” a fajelmélettől a koncentrációs táborokon és propagandákon át az „ilyen vagy, ha fasza árja vagy” ideológiáig. A nácikkal párhuzamosan pedig a japánok is hasonló módon erőltetik az alantasabb népre a dolgaikat.

Mint ahogy az összes ilyen történetben, természetes, hogy ebben is van ellenállás. Egy renitens, militáns, ugyanakkor apró ökölbe szorult kéz, ami ütlegeli az elnyomó hatalmat nem sok sikerrel. Viszont az ököl akkor nőhetne, ha minél több emberhez jutna el a titokzatos film, amin egy alternatív valóság képsorai láthatók. Egy valóságé, ahol a náci jelképek porba hullanak, az ideológia kiszolgálóit pedig elszámoltatják. Egy olyan valóságra nyit ez a titokzatos film ablakot, amiben a Reich elveszítette a háborút. A film „forgalmazója” a titokzatos Ember a Fellegvárban, aki mint egy orákulum, lelkileg és szellemileg táplálja az ellenállást.

Az Amazon sorozatában tényleg nem történik sok, s ennek az oka leginkább az, hogy egy karakterdráma és nem egy amolyan „zúzzuk a nácikat, ahol érjük” akciósorozat. Több szereplőt mozgat, az ő szálukon mutatja be ezt az alternatív és keserű világot. A főszereplői nemcsak a lázadók közül kerültek ki, hanem a náci és japán rendszer kiszolgálói is. A négy évadot megélt sorozat rajtuk keresztül magyarázza, hogy tök jó egy elnyomó hatalom „tisztjének” lenni egészen addig, ameddig az elnyomó ideológia negatív vége be nem kopogtat az ajtón, és el nem kezdi felzabálni például a családodat. A sorozatban náci kooperáns szereplő karakteríve a legerősebb. Külön öröm, hogy sorozat nem sablonosítja a végkifejletét, sokkal inkább az utolsó pillanatig tagadásban tartja a főszereplőjét, aki tudja, hogy a rendszer gusztustalan, ám mégis hű marad hozzá. Mindezt azzal bolondítja meg, hogy ez a karakter egyszerűen hatalmas játékos. Nem tudja még a Führer sem megfogni, helyette ő fogja meg a Führert.

Itt még egyszer rögzíteném: ez a sorozat nem a náci püfölésről szól, sokkal inkább a rendszerről és egy lehetetlen, de reményteljes harcról. Az ellenállás lelki drámájáról mesél, a legtöbb központi karakter esetében kicsit félgőzzel, de még szerethetően. A sorozat egy puha sci-fi alternatív világgal és „utazókkal”, s e szál nem igazán koherens és átgondolt, viszont elengedhető, mert tényleg ezt hangsúlyozza Az ember a Fellegvárban a maga hullámzó színvonalú és helyenként tényleg unalmas epizódjaival.

Sajnos az utolsó évad kicsit elhadarttá vált, nem is érződik befejezettnek (Bár a készítők elmondása szerint szándékosan zárták így le. Nyitottan), ám mégis a finálé volt a legingerteljesebb és ezáltal legérdekesebb évad. Én még néztem volna tovább. (Szaniszló Róbert)