Ha az ember nem a koreai kultúra hódolója, akkor valószínűleg egyetlen mítosz sem fog eszébe jutni a koreai istenek neve hallatán. Azonban ha szemfüles valaki, akkor a könyvesboltok manga részlegén könnyen kiszúrhatta már legalább egyszer a koreai folyamisten Habek történetét, A vízisten menyasszonyát (Jun Mi-Kjong), amelyből 2017-ben dél-koreában sorozat is készült. Bár nem ő a legnépszerűbb istenség, mégis olyan romantikus sztorit kerekítettek köré, hogy a sikere szinte azonnal könyvelhető volt. Nem lehet tehát véletlen, hogy Axie Oh is ezt a legendás istenséget választotta nemrégiben megjelent regénye, A lány, aki a tenger alá esett témájául. Vajon sikerül átadnia az olvasók számára a koreai folklór érzést? Kritikánkból kiderül.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A lány, aki a tengerbe vetette magát
A történet elején megismerjük főszereplőnket, Minát, aki igazi mártírként áldozza fel magát a Tengeristennek. Mindezt azért, hogy testvére szerelmét, Sim Chongot megmentse a rárótt szereptől, miszerint neki kellett volna az idei évben a Tengeristen menyasszonyának lennie. Mint megtudjuk, 100 éve minden egyes évben kiválasztanak egy lányt, akit feláldoznak az istenségnek, hogy csillapítsák nyughatatlan haragját a tenger felett.
Ahogy Mina átkerül a Tengeristen Birodalmába, hamar rá kell jönnie, hogy itt bizony semmi nem az, aminek látszik, és a menyasszony feladata nem boldoggá tenni a szunnyadó istent, hanem megmenteni őt az átoktól. A lányt és a kölyökképű ifjú istent a tenyerüknél fogva köti össze a végzet vörös fonala, ám nem sokáig. Három titokzatos és nem túl kedves idegen jelenik meg a palotában, akik egy csapással véget vetnek a köteléknek, és még a lány lelkét is kalitkába zárják egy szarka formájában, a hangjával együtt. Bár a lány orgyilkosnak gondolja őket, a három férfi egyike maga Lord Sin, a Lótuszház vezetője, két katonája pedig Namgi és Kirin, akik a Tengeristen védői. De vajon miért kellene éppen a saját menyasszonyától megvédeni az istenséget, akinek a feladata az, hogy boldoggá tegye őt? Milyen titkot őriz ez a három férfi?
Mina egyik pillanatról a másikra teljesen kiszolgáltatott marad a Szellemek Birodalmában, de elszántsága és bátorsága nem marad jutalom nélkül. Még így, némán is segítő barátokra talál, akiknek köszönhetően sikeresen bejut a Lótuszházba, hogy visszaszerezze a lelkét, mielőtt a Szellemek Birodalma végleg felemészti emberi mivoltát. Ami viszont ezután következik, arra senki nem számított. Vajon Mina képes lesz megmenteni a tenger alatti és feletti világot egyaránt, miközben önmagáért is harcolnia kell?
HIRDETÉS
Mítoszok, istenek és emberek
A lány, aki a tenger alá esett erősen kapaszkodik a koreai mondavilágba, tekintve, hogy nem csak maga a regény épül egy mítosz köré, hanem Mina mint főszereplő is mesélő. Számos mítoszt és hiedelmet elevenít meg nemcsak a nagymamája történeteinek felemlegetésével, hanem teljes tanmeséket is hallhatunk tőle. Ez azért jó ötlet a szerzőtől, mert alapból van a regénynek egy keleties, Mijazaki képvilágát idéző hangulata, amelyre ezek csak még jobban ráerősítenek. Tekintettel arra, hogy maga az írásmód sajnos elég átlagosnak mondható, kell is bele egy erősebb hangulatkeltő elem.
Emellett a történet erősen koncentrál az emberek istenekbe vetett hitére. Mina elszántságának legnagyobb mozgatója a hit és a családja iránti elkötelezett szeretet.
Ebben a fantasyvilágban a keleti valláskultúra erőteljesen megmutatkozik. Az emberek áldoznak az isteneknek (igen, politeizmus van), akiket mélyen tisztelnek és szeretnek. Még a legkilátástalanabb helyzetben is hozzájuk fohászkodnak és reménykednek. Ennek fényében Mina egyik legszívszorítóbb jelenete a regényben az, amikor rádöbben, hogy nem minden isten szolgál rá az emberek szeretetére. Ráadásul igen érzékeny témát is érint ezzel a szerző, anyák és gyermekek sorsát pecsételi halállal egy olyan istennő, aki egyáltalán nem méltó a hozzá intézett imádságokra. Mina hitének próbatételére tökéletes húzás volt az írónőtől. Mina pici gyermek kora óta mindenhonnan azt látta és tanulta, hogy az isteneket tisztelni és szeretni kell. A családi kötelék és a szeretet mindennél erősebb mozgatója az életnek, amely szorosan együtt jár az istenekbe vetett hittel és imádságokkal. Érdekes volt látni, hogy egy hitében ennyire megingathatatlan lány szinte összeroppan a fájdalomtól, amikor a valóság arcul csapja.
A vallás és a mondavilág mellett nagy jelentőséggel bírnak az állatok és mitikus lények ebben a távoli kultúrában. Axie Oh történetében leginkább arra szolgálnak, hogy még keletiesebbé váljon általuk a regény. Az európai sárkányábárzolással szemben a keleti kultúrában a sárkányok leginkább kígyószerű lényekre hasonlítanak, hosszú és karcsú testükkel egyszerre testesítik meg az eleganciát, a földöntúliságot és méltóságteljességet. Illetve könnyű elképzelni őket a levegőben a széllel szinte táncolva vagy a tenger hullámai közt kavarogva. A Tengeristen lelke is egy sárkányként jelenik meg a sztoriban. De például a Minára veszélyt jelentő teremtmények, az imugik is kígyószerű lények (repülésre képtelenek), amelyek a legenda szerint egy gyöngy segítségével válhatnak csak sárkánnyá. A tigris, mint az erő és a harciasság szimbóluma (Tigrisház), a daru (Daruház) pedig a bölcsesség és tudás szimbólumaként jelenik meg Axie Oh regényében is. Valljuk be, ezek nélkül az elemek nélkül a kulturális sajátosságok nélkül el sem tudnánk már képzelni egy keleti mondavilágra épülő fantasy regényt sem.
Eladó a menyasszony!
A lány, aki a víz alá esett tagadhatatlanul egy ízig-vérig koreai fantasy történet, amely kaphatott volna jobb kidolgozást is. Axie Oh írói stílusa leginkább a hangulatkeltés miatt említésre méltó. Egyéb szempontok szerint nem különösebben lehengerlő az írásmódja és a történet kidolgozottsága. Jól választotta meg ugyan a módot, ahogyan Mina szájába adta a különféle életbölcsességeket, és ahogyan a keleti kultúra történeteibe beavatta az olvasókat, de a katarzisérzés mégis elmaradt az olvasás során. Sok helyen érződik kidolgozatlannak a cselekmény – ez legfőképp a jelenetek közti gyors váltásokban érződik, egyszerűen nem szép az átvezetés – és az írásmód is faék egyszerűségű. Nem ad az olvasáshoz semmilyen plusz élvezetet a nyelvi megvalósítás. Nem használ gyönyörű kifejezéseket, szépen ívelő mondat struktúrát, a szövegtempóval sem játszik kellőképpen. Sajnos a szereplők közti érzelmek sincsennek túlságosan elmélyítve; Sin karakteréből, a Lótusz ház vezetőjéből például kifejezetten keveset kapunk, egyáltalán nem engedi az olvasót közel kerülni hozzá. Mina esetében is hullámzó a tendencia, néha olyan érzése van az embernek, mintha csak puffogtatná sorban a bölcsességeket, de nem élné meg azokat.
Történetünk elején az írónő a nagy rejtélyt a Tengeristen átkára hegyezi ki, ám ahelyett, hogy egy izgalmas és mélyreható feltárást adna a dolognak, egyáltalán nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A némává vált, lelkétől megfosztott Mina több potenciált tartogatott magában, amit gyorsan ki is iktatott, mint izgalmi faktort, a Tengeristen kiismerése helyett pedig mesedélutánokat kapunk. A romantikus szál kibontakozása pedig legalább olyan visszafogott, mint egy tradicionális koreai sorozatban, nem perzseli fel a szíveket, inkább csak megédesgeti. És ha ez még nem lenne elég, a rejtély leleplezése után a történet vége igencsak ellaposodik. Ez a fantasy könyv tényleg sok potenciált rejtett magában, de Axie Oh sajnálatos módon nem tudta kiaknázni ezeket a lehetőségek, leginkább azért, mert írói stílusával semmi extrát nem tud hozzáadni az olvasás élményhez.
Az írónő egyértelműen akart adni egy történetet a saját kultúrájából az olvasóknak, amely a szeretet és a hit nyelvén szólítja meg a szívet.
Ezek mellett kulcsszerepet ad a könyvben a családi és a baráti kötelékeknek, amelyek végül az egész történet lelkét adják.
Pozitívumként említeném meg, hogy sikerült annyira érdekes mellékszereplőket megalkotnia az írónőnek, hogy ha ez a regény egy Sarah J. Maas sztori lenne, Kirin és Nagim biztos kapna egy saját kötetet, amiért az olvasók hosszú sorokban állnának a könyvesboltok kapui előtt.
Axie Oh regénye tehát összességében egy kidolgozásában gyenge, hangulatában Mijazaki képi világára hajazó, ám szerethető és érzelmekre hatni tudó, keleties hangulatú fantasy lett. Azt viszont már nem tudja garantálni, hogy pár hónapon belül nem merül a feledés homályába egy közepesnek mondható olvasási élménnyel együtt.
