Két rövidfilmes adaptáció, valamint egy elhúzódó bizonytalanság után megszületett Stephen King A mumus című novellájának egész estés filmváltozata. A film az elején jó értelemben vett nyomasztó jeleneteket tartalmaz, amelyeket viszonylag ritkán csúfít bosszantó jumpscare-ekkel. A végére viszont elveszti a koherenciáját és összezavarja a nézőt. Eközben a szereplők személyes kötelékeinek is szentel némi figyelmet. Így összességében egy élvezhető, korrekt horrorfilmet, egyúttal egy tisztességes Stephen King-feldolgozást kapunk.
A veterán, régi motoros horrorkedvelők és az eltökélt Stephen King-olvasók bizonyára ismerik A mumus című novellát, amely magyarul a Lopakodó árnyak című 1989-es horrorantológiában látott napvilágot, újabban pedig az Éjszakai műszak című novelláskötetben lelhető fel. Stephen King ezen szövege nagyon régi, még 1973-ban közölte először a Cavalier magazin. Régisége ellenére – vagy talán éppen amiatt? – meglehetősen erős, hangulatos, jól öregedett horrortörténetről beszélhetünk. Cselekménye – terjedelmének megfelelően – nyúlfarknyi: egy beszélgetést követünk végig egy pszichológus, valamint a főhős, egy egyszerű, direkt jellemű „jómunkásember” között, amiből kiderül, hogy ez utóbbi egymás után veszítette el három gyerekét. És mindet a rettegett címbeli szörny pusztította el. A csattanót nem lövöm le, pedig nehéz mellétippelni, ettől viszont a novella nem lesz gyengébb. Kifejezetten ritka és üdítő a mestert ilyen szófukaron látni, mert A mumus egy semmi különlegeset nem kínáló, de a maga egyszerűségében is jó, letisztult horrorszöveg, ami már megvillantja az ismert univerzum legnépszerűbb horrorírójának néhány védjegyét: a történetmesélésre való zsigeri tehetségét és azt, hogy az egyszerű embereket a maguk előítéletességében és esendőségében mutassa be.
A novellából 1982-ben és 2010-ben készült már filmváltozat. Scott Beck és Bryan Woods forgatókönyvírók – a Hang nélkül és a Hang nélkül 2 írói – még 2018-ban határozták el, hogy újabb filmfeldolgozással hódolnak e patinás írói zsengének. A projekt számos hányattatáson ment keresztül, leállították, aztán újjáélesztették, közben további forgatókönyvírót vontak be Mark Heyman személyében. Az alkotók viszont kérlelhetetlenül meneteltek a cél felé, így végül a kész mű 2023-ban landolt a mozikban Rob Savage rendezésében.
Annak, aki Tesco-gazdaságosan szeretné elolvasni ezt a kritikát, álljon itt a tömör, velős, egyetlen mondatban összefoglalható verdikt a filmról:
A mumus egy korrekt Stephen King-filmadaptáció annak minden bájával és hibájával.
Stephen King élő legenda az irodalom világában, aki nemcsak fikciójában, de a szó legszorosabb, evilági értelmében is elvitte a horrort a háztartásokba. Hatásáról, jelentőségéről nem lehet eleget beszélni, életművével szaktanulmányok és szakkönyvek foglalkoznak, nevét pedig nemcsak a zsáner vájtszemű rajongói ismerik, hanem gyakorlatilag mindenki, aki ki van téve a nyugati szórakoztató- és könyvipar termésének. Az idő múlása és a kultúrafogyasztási szokások megváltozása folytán King nem pusztán íróként van jelen az életünkben, hanem egyre nagyobb teret kapnak munkásságának mozgóképes feldolgozásai is, ráadásul ezek mintha mennyiségükben és talán minőségükben is gyarapodnának. King sikereit a filmipar elég korán elkezdte meglovagolni változó sikerrel és művészi értékkel. A nem kis számú remekmű (amilyen újabban például a Gerald’s Game vagy A kívülálló) dacára okkal vált ki aggodalmat a nézőben egy-egy újabb Kinges mozi beharangozása. King írásai nem vihetők egy az egyben mozivászonra, mert ami félelmetes a könyvben, az filmen egyenesen röhejesnek tűnhet, és ezen a helyzeten nem segít, hogy King mesterien felépített, jó érzékkel adagolt, sejtelmes szörnyei is banálissá szottyadhatnak a történet végkifejletében.
Ebbe a hibába A mumus is beleesik, de kezdjük az elejétől.
A mumus mint film tulajdonképpen ott folytatódik, ahol a novella elkezdődött, noha ennek érdekében természetesen a szükséges pontokon eltér a novella végétől.
Will Harper (Chris Messina) elfoglalt pszichológus, aki frissen veszítette el a feleségét, ezért most egyedül neveli két lányát, a tizenhat éves Sadie-t (Sophie Thatcher) és a 7-8 év körül járó Sawyert (Vivien Lyra Blair). A helyzetet nehezíti, hogy a két lány, különösen az érzékeny kamasz Sadie nehezen birkózik meg a gyásszal, ráadásul utóbbi emiatt az iskolatársaival is konfliktusba keveredik. Egyszer csak beugrik a pszichológushoz egy idegen, bizonyos Lester Billings (David Dastmalchian), és kikönyörög nála egy grátisz foglalkozást, mert olyan dolog nyomja a lelkét, amivel sem paphoz, sem ügyvédhez nem fordulhat. Will kötélnek áll, mire Lester elmondja, hogy a gyerekeit egy túlvilági szörny megölte, és most az ő nyomában van. Lester nem sokkal később beoson a házba és megöli magát – vagy legalábbis meghal – Will néhai feleségének a festőszobájában. A hullát Sadie fedezi fel, ami önmagában véve sem kellemes élmény, de úgy pláne nem, hogy a két lány ettől kezdve furcsa, riasztó hangokat és zajokat tapasztal, s emögött a mumust sejtik, apjuk azonban nem veszi komolyan a félelmeiket.
Mint horrorfilm, A mumus kezdetben kifejezetten erős, ám a végére eluralkodik a gagyisztikával kacérkodó, olcsó ijesztgetés.
Szó se róla, a kötelező, idegtépő jumpscare-ek ebben a filmben is kihagyhatatlanok, bár legalább nem kapunk túl sokat belőlük. A meglehetősen sötét tónusú fényviszonyok viszont remekül megágyaznak az atmoszférateremtésnek. Ezen a téren hasonlóan nagyot dob például a szörnyről készült gyerekrajz, amire ugyan rámondható, hogy nem nagy szám, mert egy gyerekrajzzal többnyire jól lehet fokozni egy horrorfilm borzongató hangulatát, de pont ezért ennek az elemnek a bevonása jót tett A mumusnak is. A nyomasztó neszek, amelyek hol riasztóan ismerős emberi hangok, hol félelmetes, formátlan zörejek, végigkísérik a filmet és a végkifejletig folyamatos feszültségben tartják a nézőt. Jól és hatásosan lett megoldva a látványvilág is, a hétköznapi tárgyakban, fényekben és árnyékokban gyakran ott sejtjük a lesben álló szörnyeteget, az időnként megjelenő, gyökérmintázatú penészhez hasonló fali szennyeződés pedig szintén hatásos elem.
Azért A mumus nem mentes a horrorfilmek alapvető hibáitól. Természetesen Sadie, bár megérezte már a mumus közelségét, rendes fényforrás nélkül megy le a pincébe az apja kérésére, ez pedig annak ellenére is arckaparást indukáló öngyilkosjelöltség, hogy ebben a jelenetben egy kifejezetten jó „kamu jumpscare-t” láthatunk. És nem ez az egyetlen ilyen alkalom:
Sadie több ízben kelt olyan benyomást, mint aki elunta az életét és azt egy ordító horrorközhely közepette szeretné eldobni magától.
Emellett a tipikus butaság mellett másik – és nagyobb – probléma, hogy a filmes szörny nem igazán koherens. Ez sem egyedülálló hiba, de azért különösen zavaró. Ahogyan A mumus felvezeti titokzatos szörnyalakját, az egy komolyabb, majdhogynem allegorikusnak is nevezhető félelemforrást előlegez meg, ami nem egyszerűen csak eljön gyereket zabálni, hanem szervesen összefügg a Harper-család gyászával, konfliktusaival. Ez a végére nemcsak lebutul, de olyan új képet is kapunk a szörnyről, ami éles kontrasztban áll a korábbi tudásunkkal. Hogy a végkifejlet egészen rendszeridegen elemeiről ne is beszéljünk. Spoiler nélkül annyi mondható: a kérdőjeleink finoman szólva nem oszlanak el maradéktalanul a film végére.
A mumus többé-kevésbé sikeres kísérletet tesz a szereplők érzelmi-személyes oldalának beépítésére is, ami magától Kingtől sem idegen.
Ennek körében feltétlenül említést kell tenni a film Babadook-áthallásairól.
A gyerekrajz motívuma ezt a 2014-es, kiváló horrort idézi fel, ráadásul a korábbi film is a gyász és annak feldolgozása körül forog, a Babadook alakja ezzel a problémával fonódik össze. A mumus esetében ez a kapcsolódás nem ennyire magától értetődő, de az értelmezés nyitva áll, a párhuzam pedig többnek tűnik véletlennél.
A film szentel némi figyelmet Sadie iskolai kapcsolatainak, ez a szál azonban nincs kibontva és elnagyolt, éppoly sablonos és nyers, mint a kissé kvótaízű etnikai diverzitás a lány „baráti” körében. Az alapszituáció adott: Sadie-t megviseli anyja halála, ettől érzelmileg labilisabb, sérülékenyebb, eközben iskolatársai több-kevesebb valódi együttérzéssel odavetnek neki egy-egy részvétnyilvánítást, de ezt a háta közepére sem kívánja. Kapunk némi baráti konfliktust és félreértést, egy csipetnyi hajcihőt a menő lányokkal, ezzel összefüggésben egy horrorgagyisztikába torkolló házibulit. Mindez nem fájóan idegen a cselekménytől, de inkább felületes kitekintés, mint szerves és mélyreható problémakibontás.
A film kortárs környezetben, az okostelefonok világában játszódik, ez azonban csak alkalomszerűen feltűnő körítés, a készítők érdemben nem szőtték bele a filmbe a technika kínálta lehetőségeket.
Ami mindenképpen fontos szál és nagy hangsúllyal jelenik meg a filmben még úgy is, hogy kevés jelenetet kapott, az az apa szerepe, pontosabban a vele való kötelék hiánya. A rendező valószínűleg nem akarta kifejezetten ráirányítani a néző figyelmét, mégis beszédes a film elején a szekérderéknyi diploma, ami egy pillanatig homályosan látható Will Harper alakja mögött a falon. Az apa és lányai kommunikációját a kölcsönös meg nem értés hatja át, ami nem fajul elhidegüléssé, de komoly falat állít közéjük. Ezzel a motívummal jól egybecseng az elfoglalt szakember alakja, aki számára a munka akár a gyász elől való menekülés eszköze is lehet. A filmet végig átjárja annak dilemmája, vajon apa és lányai egymásra találnak-e lelki értelemben, képesek lesznek-e bizalmat adni és kapni. A gyásszal küszködő, elszigetelt családtagok viszonya A mumus mértékletesen, de mégis kielégítően bemutatott része.
Verdikt
A mumus újabb tétel a Stephen King-feldolgozások egyre gyarapodó sorában, és nem is rosszul sikerült darab. Főleg a film első fele elég jó, hatásos és atmoszférikus horrort ígér, a modern filmtechnikának megfelelő látvány- és hangulati világgal. Mindehhez egy részben jól, részben kevésbé jól kidolgozott személyi vonal is kapcsolódik. Néhány jellegzetesen béna horrorsablon azonban így is becsúszott, ráadásul a végkifejlet néhány kifejezetten bugyuta elemet is rejt, ami fölött nem tud átsiklani a néző figyelme. Úgy is mondhatjuk: olyan King-adaptációt kapunk, ami hozz ennek a műfajnak néhány típushibáját. Ennek ellenére a rendező egy nézhető és korrekt horrorfilmet hozott ki a saját jogán értékes alapanyagból.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.