A Babadookot nemcsak azért láthatták már sokan, mert jókora, mintegy négy éves késéssel érkezik a hazai mozikba, hanem azért is, mert a film szinte minden eleme ismerős lesz innen-onnan. Hogy Jennifer Kent filmje mégis kiemelkedik az elmúlt évek horror-dömpingjéből, az leginkább a kiváló színészeknek, az értelmes mondanivalónak, és a sűrű, beszippantó hangulatnak köszönhető.
Mivel az író-rendezőnő sem bonyolította túl a szüzsét, én sem fogom hosszasan ecsetelni. Adott egy 7 éves kisfiát egyedül nevelő anyuka, egy nagy adag feldolgozatlan gyász, egy vészjósló gyerekkönyv, no meg persze az éjszaka a semmiből felbukkanó Babadook nevű entitás. Nincs ezzel gond, egy jó horrorhoz nem kell tolsztoji történetet kanyarítani, végül is az Alien is csak annyi, hogy egy rovarszerű idegen lemészárol néhány űrhajóst. Az igazi klasszikusok a műfajban mindig többről, másról szólnak, mint amit a felszínen mutatnak, és ilyen szempontból A Babadookra nem lehet panasz.
Kent ugyanis szerencsére nem érte be azzal, mint a legtöbb horror napjainkban, hogy bedobott a fazékba valami természetfeletti humbugot, néhány olcsó hangeffektet és jump scare-t, aztán várta a világrengető hatást. Nem, nála a szörnyűségek – talán ez nem olyan nagy spoiler – a karakterekből erednek. Az apa és a férj elvesztésével járó fájdalom, az anya és fia közt egyre inkább elmérgesedő viszony vagy éppen a külvilág intoleráns hozzáállása ezerszer vérfagyasztóbb, mint bármilyen sötétben támadó mumus. Sokan talán éppen ezért becsapva érezhetik majd magukat, A Babadook ugyanis ezerszer inkább feszült dráma, mint acélgyomrot igénylő horror. Minimális az erőszak és a vér, az egyre fagyosabbá váló hangulat, az idegőrlő bizonytalanság és az egyre jobban megtébolyodó karakterek ellenben végig gondoskodnak arról, hogy remegő kézzel ropogtassuk a popcornt.
Kent hangulatteremtésből jelesre vizsgázik, ahogy a színészei is a maximumot hozzák ki a szerepükből. 
Essie Davis ragyogó a hullafáradt, enervált anya szerepében, de ugyanilyen jól hozza a film végén az eszelős „jacktorrance-t” is. A kisfiút játszó Noah Wisemant sok kritika érte, mondván, elviselhetetlenül idegesítő. És valóban az! Csakhogy ez a szerep ezt kívánta meg. Egy dührohamokkal küszködő, súlyos terheket cipelő 7 éves bizony ilyen. A rendező igazi hús-vér figurákat teremtett, ez nem az amerikai filmekből ismert tökéletesre sminkelt álomvilág, csak két szürke átlagember.
A Babadookból minden elvitathatatlan erénye ellenére sem lesz időtlen klasszikus, ennek pedig elsősorban a gyávasága az oka. Nem arról van szó, hogy gore-ban lenne bátortalan a film, sokkal inkább arról, hogy amikor valódi mélységet kéne adni a történetnek, amikor lehetőség lenne átlépni a határokat, hovatovább tabukat döntögetni, akkor sunyin meghátrál, és bedob egy szekrényből előpattanó árnyékot vagy egy stock hangeffektet a horror-gyűjteményből. A bevezetőben említett tucatmegoldások sajnos mindig akkor bukkannak fel, amikor úgy igazán el lehetne merülni a karakterek éjsötét lelkében. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az alkotók a várható nagyobb érdeklődés miatt csomagolták a drámát ebbe a harmatos horror-köntösbe.
Jennifer Kent első nagyjátékfilmje ezzel együtt ígéretes bemutatkozás, és mindenképp dicséretes, hogy a rendezőnő nem pusztán a frászt akarja hozni ránk, hanem még gondolkodásra és elemzésre is próbál kényszeríteni minket. Én azonban jobban örültem volna, ha végig a karaktereire összpontosít, és megmarad nyomasztó családi drámának. Úgy is fogalmazhatnék, kár volt beengedni a Babadookot.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
