Az utóbbi évek egyik kiemelkedően népszerű sorozata, a Black Mirror újra és újra gondoskodik arról, hogy félelemmel tekintsünk a technológiai fejlődés által eredményezett jövőképre, amely már a küszöbön áll. A december végén bemutatott negyedik évad is mindent megtesz annak érdekében, hogy kibillentsen biztonságérzetünkből. Összességében sikerrel is jár, bár nem képes minden epizódjával igazi katarzist generálni.
A Black Mirror természetesen ezúttal sem szakít a jól bevált recepttel. Most is antológiával van dolgunk, hat egymástól különálló történetet láthatunk, amelyeket a nem túl távoli jövő forradalmi technológiái fognak össze közös nevezőként. Ez a koncepció nem biztos, hogy mindenkinek szimpatikus, hiszen a széria nem rendelkezik az epizódokon átívelő főszállal és visszatérő karakterekkel, akikkel „össze lehetne barátkozni”, viszont cserébe minden rész szállítja az újdonság, a meglepetés izgalmas, érdekfeszítő élményét. Ráadásul egy kevésbé sikerült szegmens után új lappal lehet indítani a következő epizódot.
Az új lapra néha-néha szükség is van a Black Mirror negyedik évadában, mert sajnos nem mindegyik szegmens sikerült kiválóra, vagyis a harmadik szezon lehengerlő minőségét nem sikerült megugrani, sőt, megközelíteni sem.
A science fiction stílusvilága ezúttal is más műfajok jellegzetességeivel keveredik, így találkozhatunk űrtörténettel, coming of age drámával, romantikus sztorival, fakó krimivel, és persze a kietlen disztópia sem marad el.
A Black Mirror egyik fontos jellemzője általánosságban, hogy az emberiség holnapjának technológiai vívmányait negatív hozzáállással közelíti meg. Az adott epizódhoz választott műfajvilág jegyeivel bűvészkedve igyekszik átadni a sok apróbb összetevőre lebontható, de végső soron mindig ugyanazt a jövőbe tekintő vészjelzést leadó üzenetet. Épp ezért néha kissé meglepődhetünk az új évad nézése közben, hiszen nem egyszer részben vagy egészben kifejezetten médiaoptimista (a média fejlődését pozitívan értékelő szemléletmód) megközelítéssel dolgozik a narratíva.
Persze még az ilyen jellegű részekben is jelen vannak a sötét elkeseredettséget sugalló lehetőségek, az abszolút negatív hangvételű, természetesen többségben lévő epizódoknál pedig természetesen ezek is dominálnak. A Black Mirror azt mondja, hogy egónk saját találmányainknak köszönhetően szintet lép. Az ember képes lesz teremteni, ráadásul olyan létezést, amely ugyan gépalapú, ám mégis kínosan emlékeztet alkotójára. Lehetőségünk nyílik saját képünkre formálni szüleményeinket, és képessé válunk uralkodni mások felett. Ezzel olyan sci-fi toposz jelenik meg, amely Ridley Scott Szárnyas fejvadásza óta megkerülhetetlen téma a sci-fi műfaján belül.
A technológia fogságba ejti az embert.
Az online játéktér eredetijükkel megegyező emlékezettel rendelkező digitális másolatai, az istennézetet magáénak tudó, helikopterszülőkre optimalizált szerkezet, a szimuláció virtuális valósága és a tudomány isten háta mögötti, kárhozott múzeuma egyaránt bilincsbe verik személyiségünk azon alkotóelemét, amelyet a magasabb fokú kényelem érdekében önszántunkból bocsájtottunk rabigába.
Az évad leghatásosabb története az anya-lánya kapcsolatot és a felnövési folyamat önállóságának meggyengülését dolgozza fel. Letaglózó, ahogy a kezdetben ártalmatlannak tűnő, jó szándékú innováció végül őrjöngésbe és brutalitásba kergeti a szereplőket az Arkangel című epizódban. Hasonlóan erőteljes az előbb már tárgyalt, programozói teremtőerőt elemző USS Callister című történet, amelyben egy szociopata rémisztő elméjébe nyerhetünk betekintést, de a Hang the DJ néven futó, a modern társkeresés új dimenzióját bemutató szegmens is emlékezetes, hiszen a sorozat történetének egyik legnagyobb fordulatát hozza.
És igen, akadnak gyengébb minőségű epizódok is. A Metalhead című rész példának okáért jó eséllyel 2017 egyik legfölöslegesebb sorozat-epizódja.
Ez utóbbi szegmens tipikusan olyan mozgókép, amely érezhetően csak tudálékos, erőltetetten egyediségre törekvő művészi hozzáállás okán fekete-fehér, mert a kontrasztnak amúgy nem sok funkciója van a történetben. A Crocodile elnevezésű, skandináv krimiket idéző epizód alapvetően izgalmas, cselekménye jól részletezett, viszont túlságosan kiszámítható, nem elég fordulatos, továbbá indokolatlanul brutális, így a néző végül elunja és meg is utálhatja. Az évadzáró Black Museum egyszerre három kisebb történetet köt össze, és habár végül eléri az ütős katarzist, összességében kissé csapongónak hat.
Végeredményben tehát a Black Mirror továbbra sem szégyenkezhet, hiszen azt, amit részenként vállal, nagyjából tudja is hozni. Igaz, a harmadik évad csúcspontjához képest visszalépést tapasztalhatunk, de tekintetbe véve, hogy az a bizonyos előző felvonás mennyire kiváló volt, ezt talán megtudjuk bocsájtani.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.