Ezt az ajánlatot még A keresztapa sem tudná visszautasítani – Az ajánlat kritika

A Paramount még időben lecsapott Mario Puzo (Patrick Gallo) sikerregényének, A keresztapának a megfilmesítési jogaira, és Robert Evans (Matthew Goode) produkciós igazgató az akkor filmproducerként még csak szárnyait bontogató Albert S. Ruddy-t (Miles Teller) bízza meg azzal, hogy hozza tető alá a projektet. Mivel a stúdió szeretne biztosra menni a sikert illetően, elég komoly nyomást helyeznek az alkotókra, illetve egyes kreatív döntésekbe bele akarnak szólni. És ha még ez nem lenne elég, a maffia mindent megtesz, hogy megakadályozza a film elkészültét. Evansnek így két fronton kell harcolnia A keresztapáért, és egyúttal kap némi ízelítőt az olasz bűnözők világából, amelyet éppen mozivászonra akarnak álmodni.

Tekintve, hogy nem egy dokumentum-szériáról van szó, felesleges teljes történelmi hűséget számon kérni a sorozaton. Már csak azért sem, mert egyébként A keresztapa megszületéséről szóló beszámolók eltérnek egymástól, ugyanis utólag – nem meglepő módon – mindenki úgy akarta beállítani, mintha az ő érdeme lett volna a film sikere. Ennek ellenére persze ha már valós események feldolgozásáról van szó, a néző mégis elvár egy bizonyos szintű valószerűséget. E tekintetben pedig Az ajánlat jól teljesít:

Noha a készítők elvileg elsősorban Ruddy visszaemlékezéseit vették alapul, ez igazán abban jelenik meg, hogy egyértelműen ő a központi karakter: nem fényezik őt és nem adnak neki minden dicsőséget. Emellett nagyon fontos érdeme a szériának, hogy nem egysíkú figurákat vonultat fel, még az alapvetően ellenszenves szereplőinek is vannak szimpatikus húzásai, jó pillanatai. Ez különösen Ruddynak a stúdió fejeseivel való konfliktusában fontos szempont, ami éppen azért igazán életszerűen ábrázolt, mert nem úgy van felépítve a történetszál, mintha a gonosz főnökök direkt gáncsoskodnának, hanem az ő nézőpontjuk is teljesen érthető.

Miles Teller lényegében a kisujjából kirázza a ráosztott figurát, Matthew Goode pedig nagyot alakít az excentrikus hollywoodi nagyágyú szerepében. Érdekes húzás volt az alkotók részéről, hogy melléjük a másik két központi szerepre (Coppoláére és a gengszter Joe Colomboéra) elsősorban komikusként ismert színészeket szerződtettek, de mindketten megállják a helyüket: Dan Fogler visszafogott játékán érezhető a neves direktor iránti tisztelet, míg Ribisi jól hozza a nem éppen karizmatikus, de mégis a nagyágyú szerepében tetszelgő maffiózó figuráját. Bár A keresztapa színészei viszonylag kevés játékidőt kaptak – hiszen itt a kulisszák mögötti történésekre fókuszáltak –, olyan ikonikus alakokról van szó, akiknek a megformálása még így is kulcsfontosságú a sorozat szempontjából, a Marlon Brandót játszó Justin Chambers és az Al Pacinót alakító Anthony Ippolito pedig egyaránt telitalálatnak bizonyultak – szinte átlényegültek a karakterükké. A sorozatban felvonultatott valós személyek garmadáját kevés fiktív szereplő egészíti ki, közülük talán azt a Barry Lapidust érdemes kiemelni, akit Colin Hanks formált meg. , Méghozzá úgy, hogy egy alapvetően ellenszenves figurát sikerül emberiként ábrázolni, hogy ne legyen teljesen egyoldalú, sematikus.

A remek szereplőválasztásnak és színészi játékoknak köszönhetően az egész kellően életszagúnak tűnik, a kor valósághű ábrázolásáról pedig a nézőt a 60-as évekbe visszarepítő díszletek és jelmezek gondoskodnak. Ahhoz viszont, hogy a sorozat igazán hihető és jól átélhető legyen, kellett a nagyszerűen összerakott cselekmény is:

Kicsit olyan az egész, mint a Volt egyszer egy Hollywood és A keresztapa találkozása. Joe Colombo sztoriját a nagy gengszterfilmek stílusában mutatják be: a figura, akiként itt ábrázolják, elmenne egy Coppola- vagy Scorsese-alkotás karakterének, és az egyes jelenetein is érződik, hogy a műfaj mestereitől merítettek inspirációt, nem beszélve az egész konkrét utalásokról (egy alkalommal például Az Ír egyik betétdala csendül fel).

A keresztapa és a maffiafilmek kedvelőinek kötelező!