Régen minden jobb volt! De napjaink tudománya annyi szörnyűségre kínál megoldást, milyen jó is, hogy most élünk! Ez a kétféle gondolkodás jellemzi a történelemhez való hozzáállásunkat. Nincs ez másként George Miller meséjében, a Háromezer év vágyakozásban sem, ahol egy jelenbéli és egy múltbeli alak cserél gondolatokat, érzéseket egymással, hogy felfedezzék a nagy közöst. Háromezer év vágyakozás kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
George Miller a Mad Max poros és szikár világa után – és előtt, hiszen jelenleg is forog a Furiosa film – a mesék drámai, érzelemdús és távoli, már-már elfeledett birodalmába kalauzol minket. Utazásához A. S. Byatt The Djinn in the Nightingale’s Eye c. írását hívta életre, amiből végül megírta a Háromezer év vágyakozást. A történet főhőse a független és nagyon is intelligens narratológus, Alithea Binnie (Tilda Swinton), aki éppen Isztambulba tart konferenciára. Ott töltött ideje alatt egy közeli bazárban megvásárol egy viseltes, de azért szép üvegcsét. Amint hotelszobájában tisztítani kezdi a tárgyat, egy dzsinn (Idris Elba) bújik ki belőle teljes dzsinn-nagyságban. Ahogyan az Ezeregy éjszaka meséiben lenni szokott, ez a dzsinn is teljesíti kiszabadítója, új gazdája kívánságát. De mi történik, ha az új gazda ezt nem akarja, mert túl jól ismeri az ilyen tragikus tanmesék végkimenetelét? Egy élet-halál kamaradráma sok-sok meséléssel a rég múltról és a jelen csodáiról.
A hotelszobában játszódó, és onnan csak CGI útján kimozduló cselekmény két különböző korban élő lény egymáshoz közeledéséről szól.
Tilda Swinton és Idris Elba párosa első pillanattól szerethető, türelemmel egymáshoz közeledő figurák, akik nagyon messziről érkeznek a közös nevezőre.
Swinton karaktere, Alithea egy független, modern nő, aki úgy érzi, munkájának élve elérte a boldogságot, amire csak vágyhatott. A dzsinn viszont vágyik a továbblépésre, a kiútra az emberek világából a sajátjába, hiszen háromezer évet elég sok idő itt tölteni, és az egyre felgyorsult technológiai fejlődés a véggel fenyegeti. Miközben nagyon is csodálja azt a hihetetlen technikai vívmányokat, amelyeket részben – amikor épp nem egy palackban csücsült – ő maga is figyelemmel kísért.
HIRDETÉS
Két nagyon is különböző világ közeledik egymáshoz, miközben két magányos, nagyon hasonló személy is – ezért a Háromezer év vágyakozás az ő egymásra találásukról, szerelmi történetükről is szól. Az ismerkedést a dzsinn uralja főleg, akinek élettörténetében megelevenedik az Ezeregy éjszaka meséi – amely Millert is rávette, hogy kezdjen foglalkozni a történetmeséléssel – minden jól ismert és abszurdosított fordulata. A Háromezer év vágyakozás egyik gyengesége itt ütközik ki, ugyanis a COVID miatt Millerék kevés valós helyszínen tudtak forgatni, és a történelmi helyek nagyját CGI-val keltették életre. Emiatt nagyon erős színvilágúnak, már-már túl soknak érződik a látvány. Amint haladunk időben, végigszaladva a török szultánok életén, megérkezve a modernkori Törökországba, úgy válik a látvány egyre barátságosabbá, befogadhatóvá, hozzánk közelivé. Innen nézve tudatosság is volt a CGI távol kori eltúlzásában, érzékelve annak misztikumát és grandiózusságát.
A kavalkád, extermitásoktól sem ódzkodó mesevilág legjobb elbeszélője – még magyar szinkronhangjával, Galambos Péterrel is –
Idris Elba, aki a dzsinn képében olyan elérhetetlennek tűnő érzéseket és romantikát (irodalmi értelemben) idéz meg, melyekre valahol mindannyian vágyunk.
Ezek elevenednek meg a török történelmen keresztül – Szulejmántól kezdve Küszemig. Minden mese-erő átjön ezekből a történetekből, még az őrültebb jelenségek is – minthogy a dzsinn leszármazott emberek közös ismertetőjegye egy lósörényszerű lábszőr.
Univerzitalitásuk, hétköznapi vágyaink felnagyított, drámai mivolta, az ezeréveken átívelő végletes érzések. A film üzenete pedig innen hozza el a reményt, hogy ezek az érzelmek nem vesztek el a rég múltban, hanem nagyon is elérhető közelségben vannak.
A romantikus történeteket akár a végtelenségig elhallgatnánk, ha nem kellene visszatérni a rögvalósághoz, és sietve lezárni a történetet.
George Miller ugyanis a mesék hihetetlen világából olykor-olykor saját jelenünk problémáival szakít ki – mint például főszereplőnk idegengyűlölő szomszédai, vagy a színészek maszkjával emlékeztet minket a COVID-világjárványra. A film átívelő üzenete felől nézve ezek a részek nem illenek a megszőtt mese szövetébe, főleg, hogy nincsenek olyan aprólékossággal felépítve, mint a dzsinn elbeszélései. Viszont a felvillanó életképek annyira elegek, hogy jól keretezze, milyen Alithea is bújik meg a “boldog vagyok, teljes, semmire se vágyom” szöveg alatt. Miller egyúttal érzékelteti azt is, milyen árra képes főszereplője egy nagyon szeretett személyért. Hosszabb játékidővel pedig méltó, modernkori párja lehetett volna a dzsinn élettörténetének.
Az összhatást, hogyan tud a szerelemben egyesülni a régmúlt és a modern, nem rontja a helyszínváltás és az elsietett lezárás. A Háromezer év vágyakozás így is egy szép, romantikus mese távoli lelkek egymásra találásáról, és a történetek máig létező, igéző erejéről.
