A COVID-járvány sem tudta eltántorítani John Scalzit egy szórakoztató sci-fi megírásától

A Kaidzsú Állatvédő Társaság elején Jamie Gray négy lakótárssal osztozik egy albérleten, emellett jó esélye van rá, hogy merész de formabontó ötletével előléptetést szerez a milliárdos bevételű startup cégnél, ahol dolgozik. Legalábbis az ő fejében efféle gondolatok kergetik épp egymást, amikor belép főnöke, Rob Sanders irodájába egy elbeszélgetésre. Előléptetés helyett egy jó nagy pofára ejtés várja, ugyanis a cég vezetője igazi seggfej módjára ajánlja fel Jamie számára, hogy ételfutárként dolgozzon tovább náluk. Bár Jamie sértettségében elsőre nemet mond, a világjárvány hatására mégis elvállalja az iskolai végzettségéhez méltatlan munkát. Öröm az ürömben, hogy miközben vadigeneknek szállít kaját összetalálkozik egy régi ismerősével, Tommal, aki egy állatjogi szervezetnél dolgozik éppen. Miután szóba elegyednek és megvitatják Jamie nyomorú sorsát, Tom egy visszautasíthatatlan állásajánlattal bombázza meg az elkeseredett férfit. Ezt a felajánlást lényegében annak is köszönheti, hogy science fiction regényekről írta a diplomamunkáját, ám ez ekkor még nem tűnik számára olyan lényeges momentumnak. A magas fizetés, számos juttatás és az újonnan jött kihívás csúcsra hágó kalandfaktora szinte egyből behálózza Jamie-t, aki végül igent mond a munkalehetőségére. 

Ettől kezdve minden olyan gyorsan történik, hogy főszereplőnk csak kapkodni tudja a fejét, teljesen felfogni azonban nem képes, ami körülötte zajlik. Pikk-pakk Grönlandon találja magát egy tucat KÁT- alkalmazottal, akik a legkülönbözőbb szakmai tudásukkal járulnak majd hozzá a társaság Tanaka bázisán töltött idejéhez.

És bár az ő feladata elsőként az anyagmozgatás a bázison belül és terepen, természetesen mindennel kapcsolatban képbe kerül amit eddig felfedeztek erről az alternatív dimenzióról. Számos tudós kutatja folyamatosan a bolygót és annak élővilágát, különös tekintettel a kaidzsúkra és azok szimbiótáira. Furcsa módon ezeket a lényeket parazitáknak nevezik a könyvben, pedig egyértelműen szimbiózisban élnek egymással. 

Az egyik legfontosabb tény a kaidzsúkról, hogy a növekedésük során saját nukleáris reaktort fejlesztenek ki és ebből nyerik az energiájukat. Ez azért is különösen fontos információ a KÁT tagok számára, mert ha egy kaidzsú megsebesül annyira, hogy a reaktora is megsérül közben, akkor elindul vizet keresni, hogy lehűtse magát. Egy szerencsétlen eset óta a Kaidzsú Állatvédő Társaság már nem építkezett többé vízpart közelébe. Annak ellenére pedig, hogy ez elvileg egy szupertitkos kutatási projekt, a szponzoráció miatt mégis mindenki tud róla felsőbb körökben. Egyfajta nyílt titok, amiről nem beszélnek, de a burzsuj támogatók turistáskodhatnak kicsit a bázisokon néha napján a pénzükért cserébe. 

Miközben Jamie egyre több tudást szív magába és megismerkedik a csapat többi tagjával, úgy ismerkedik meg az olvasó egyre több izgalmas dologgal. A férfi veszélyes küldetéseket teljesít a terepen, “parfümök” tesztelését végzi élesben, hogy párzásra bírjon két kaidzsút: Bella-t és Edwardot, közben sziporkáznak a poénok és az írói stílus lazán teszi élvezetessé az olvasást. Körülbelül a történet egyharmadánál kezd beindulni a sztori akciódúsabb része, amikor  a bázistól nem is olyan messze egy kaidzsú szó szerint felrobban, a sikeresen pároztatott Bella pedig éppen oda megy kotlani, mert szerinte ott a legideálisabb, hogy kiköltse a pici kaidzsúbabákat. A robbanás ráadásul elvékonyította a dimenziók közti határt, ami jó okot ad a parára. Jamie és a csapat többi tagja minden erejével azon van, hogy megfigyeljék Bellát és a lehető legtöbb adatot gyűjtsék be a költés időszakáról. Ez a különleges eseménylánc azonban nemcsak az ő figyelmüket ejti rabul, ami csak tetézi a további izgalmakat. 

John Scalzi igyekezett összehozni egy könnyen emészthető, Godzilla, Jurassic Park és Tűzgyűrű fanoknak szóló regényt a COVID kellős közepén. Van itt egy jófej főszereplő, aki sci-fi fan és még humora is van. Kapunk egy kis betekintést a kaidzsuk dimenziójába, megismerjük az élőhelyüket, nagyjából a biológiájukkal is kezdünk tisztában lenni, ám ez mégsem elég. Scalzi a helikopteres jelenetekbe viszi bele a legtöbb kalandot és veszélyhelyzetet, ami a kaidzsukkal kapcsolatos, de még ekkor is emlékezteti az olvasót arra, hogy ebben a világban az egyetlen emlős az ember, akinek a feladata a védelem. Tehát nem kell Jurassic Park-féle “dínó üldöz embert” jelentre számítani, de azért itt is az ember lesz az ember legnagyobb ellenség. Annak ellenére, hogy Jamie szemén keresztül megismerjük a csapat többi tagját, senkihez nem sikerül igazán közel kerülnünk. Egyedül Jamie az, akinek az érzéseibe belemerülhetünk, a többiek lényegében csak kiegészítői ennek a sztorinak, akikért egy könnycseppet sem ejtenénk, ha meghalnának. Egyértelműen elmondható az is, hogy a közepe felé ad is, meg nem is a szerző. Néhány rész kimondottan unalmasra sikerült, elveszett belőle a lendület, a másik percben pedig visszatér a humor és a kaland. Kifejezetten tetszett ahogy Scalzi  belecsempészte a rohadó valóságot a vírusról, meg az amerikai elnökválasztásról a szereplők fejébe, amikor már éppen elfelejtenék, hogy létezik egy Föld nevű bolygó is valahol odaát, és csak ezek után húzta bele őket még jobban a bonyodalmakba. Kicsit megcsipkedte őket a balhorog előtt úgymond. A végkifejlet és az ellenség indítéka nem a legeredetibb, de egy-két hónap alatt összehozott regénynél nem is várhatunk nagyon mást. A szerző a regény végén természetesen szabadkozik egy sort, hogy milyen körülmények vezettek A Kaidzsú Állatvédő Társaság megszületéséhez, de úgy gondolom, hogy a szerkesztési folyamat alatt gatyába lehetett volna még rázni ezt a sztorit, hiszen remek alapokon nyugszik, így minden esélye megvolt rá, hogy kezdeti lendület végig kitartson.