Oknyomozó Raptor: Egy óriásszörny, amelyből az emberiség védelmezője lett – Godzilla szerepváltozásai

Nem véletlen, hogy Godzilla figuráját egy japán filmstúdióban találták ki. Ez a szörny csak a Hirosima és Nagaszaki emlékétől szenvedő országban születhetett meg. Ahogy John Rocco Roberto írja: nem szabad elfelejtenünk, hogy Japán az egyetlen olyan nemzet, amely ellen atomfegyvert vetettek be. Ráadásul alig néhány évvel a világháború után egy japán halászhajó, a Fukuryu Maru teljes legénysége egy kísérleti robbantást követően sugárfertőzést szenvedett, a rakományuk pedig szennyezett lett, és az emiatt kitört pánik eluralta a közhangulatot. Ez mind kellett az 1954-es Godzilla című mozifilm létrejöttéhez.

Ugyanakkor a Godzilla-sorozat első néhány darabját rendező Ishiro Honda életrajzának társszerzője, Steve Ryfle egy interjúban arról beszélt, hogy bár a Japánra támadó, radioaktív leheletű óriáshüllőt szeretik kizárólag az atombomba metaforájának elkönyvelni, azért sokkal egyetemesebb és időtlenebb jelentéstartalma is van. Nem pusztán a háborús pusztításról, hanem általában a tudomány fejlődésében rejlő veszélyekről szól a film – az ezzel kapcsolatos félelmeket Dr. Serizawa karaktere személyesíti meg, aki nem tudja eldönteni, be merje-e vetni a fegyverét a szörny ellen. Egyébként a későbbi Godzilla-filmekben fokozatosan el is fordultak a nukleáris háború témájától.

Több magyarázat is van az eredeti koncepciótól való eltérésekre. Ryfle és szerzőtársa, Ed Godziszewski a szörnyfilmek műfajának, illetve magának a filmiparnak a változásait sejtik mögötte. Benny Chen-heng Yang  a Godzilla karakterének átalakulásával foglalkozó tanulmányában azt írja, hogy a ’60-as években a fiatalabbakat is be akarták csalogatni az újabb mozifilmekre, ezért lett az eredetileg gonosz szörnyből fokozatosan a Japánt és a Földet védelmező szuperhős. Ezzel szemben Robert F. Hamilton szerint a változás oka az, hogy Godzillát az első filmek világsikere után már egy olyan ikon volt a japánok számára, akire büszkék lehettek – ezért jelent meg az újabb folytatásokban inkább „anyaországa” szimbólumaként. Valószínűleg a felsoroltak (és talán ezeken kívül további körülmények is) együtt hatottak a franchise-ra. Akárhogy is, az tény, hogy Godzilla figurája az első megjelenése óta eltelt évtizedekben teljesen átértelmeződött.

Az első két részben való randalírozása után az 1962-es King Kong vs. Godzilla című filmben, Yoshiko Ikeda szerint Godzilla már egyértelműen Japánt szimbolizálta az Amerikát megszemélyesítő King Konggal szemben. Vagyis a két szörny harca a hagyományos japán értékek és az új, amerikanizált identitás közti konfliktus metaforájaként értelmezhető. Bár az 1964-es Mothra vs. Godzilla című filmben ismét negatív figuraként jelenik meg Godzilla, a sorozat többi részében már az emberek helyett a többi óriásszörny felé fordítja a haragját.

Ahogy az atombombák lassan elfelejtődnek, újabb témák jelennek meg az egyes folytatásokban. A Mothra vs. Godzillában egy gonosz üzletember turistaattrakciót akar csinálni Mothra tojásából, aminek katasztrofális következményei lesznek – amiben Yang a kontrollálatlan kapitalista modernizáció kritikáját látja. Az 1971-es Godzilla vs. Hedorah című részben Japán megmentőjének az ipari szennyeződés teremtette szörnyeteggel kell szembeszállnia. De a tudományos-technikai fejlődésben rejlő veszélyek is újra és újra terítékre kerülnek a filmekben. Az 1965-ös Invasion of Astro-Monsterben az emberek egy nálunk jóval fejlettebb földönkívüliekkel kerülnek szembe, akik – írja Ikeda – elvesztették személyes szabadságukat, a tudomány és technológia uralkodik felettük. (Persze ez csak néhány példa, a sort még lehetne folytatni, de itt értelemszerűen nincs lehetőség minden egyes részt külön elemezni – az mindenesetre ennyiből is látható, hogy az egyes szörnyek mindig, valami jellemzően civilizációs, politikai vagy gazdasági problémát testesítettek meg.)

Szimbolikájának, szerepének megváltozásával együtt magától értetődően Godzilla alakja is formálódott. Hogy a nézők jobban tudjanak azonosulni a szörnnyel, mint szuperhőssel, a későbbi filmekben már egyre emberibben viselkedett. Ez persze egyúttal azt is mutatja, mennyire eltértek az eredeti koncepciótól ezek a folytatások. Hiszen annak idején éppen azért döntöttek egy dinoszaurusz mellett a készítők, mert az annyira távol állt az embertől minden tekintetben. Ahogy Yang írja: egyrészt egy őshüllő megjelenése bármilyen emlősnél ijesztőbb; másrészt pedig kevésbé intelligensnek tekintjük, és ezért nem feltételezzük róla, hogy úgy tudna szenvedni a sugárfertőzéstől, ahogyan egy emlős, amely tudatában lenne az állandó fájdalmának. A más óriásmutánsokkal harcoló, táncoló, gesztikuláló Godzilla viszont már egyértelműen nem az a Godzilla, aki annak idején pusztulással fenyegette Japánt. Honda maga nem is rejtette véka alá, hogy nem tetszett neki az irány, amerre a franchise elkanyarodott. De igazából nincs értelme arról vitázni, hogy melyik az „igazi” Godzilla, hiszen csak azért távolodhattak el az eredeti film szellemiségétől az idők során, mert ez a rettenetes óriáshüllő olyan szimbólumnak bizonyult, amelyhez nagyon különböző jelentéstartalmakat lehet társítani.

A technikai fejlődéshez való hozzáállás szintén változott, árnyaltabb lett a Godzilla-sorozat újabb részeiben. Ahogyan a sorozat főhőse, úgy a modern technológia is egyre kevésbé fenyegető veszélyként jelenik meg az újabb filmekben. Persze továbbra is megjelennek az árnyoldalai (mint például a génmanipulációban rejlő kockázatok), de érezhetően csökken a technikával szembeni pesszimizmus. Ez nagyon jól látszik akkor, ha összehasonlítjuk a 1954-es Godzillát és az 1984-es rebootot. Ahogy Ikeda rámutat, az új verzióban annak ellenére is egészen mást kapunk, hogy itt lényegében visszatérnek az eredeti formulához. Ebben a filmben Godzilla olyan felhőkarcolók közt mászkál, amelyek magasabbak nála – és most, ellentétben az ’50-es évekkel, a japánoknak van egy elég erős védelmi rendszerük, úgyhogy szembe tudnak szállni a szörnyeteggel. Vagyis ebben a változatban nem merül fel, hogy rosszul teszik-e az emberek, ha valamilyen szuperfegyvert használnak a fenyegetés kiiktatására. Ennek pedig nyilván az van a hátterében, hogy a világháború óta eltelt évek során a technológiai fejlődés rengeteget hozzáadott Japán gyarapodásához, és így érthető módon az újabb generációk már másként tekintettek a modern technológiára. (Annyira, hogy az 1991-es, Godzilla kontra Ghidora király című részben már éppen a túlzott jólét és hatalom okozta problémákra figyelmeztetik a jövőből érkező időutazók a japánokat.)

Ha pedig a rebootokról van szó, akkor nem lehet elmenni a hollywoodi feldolgozások mellett sem. Az első, 1998-as Roland Emmerich-féle változat fontos dolgokban tér el nem csak a klasszikus, de a későbbi japán filmekben látottaktól is. Először is a címszereplő kinézetre egyáltalán nem hasonlít egyetlen korábbi Godzillára sem. Az eredeti filmsorozatban egy sugárzástól összeégett bőrű, inkább gorillára emlékeztető óriásszörny szerepel, amelyet egy jelmezbe bújt színész alakít – ezzel szemben az amerikai remake-ben egy számítógép generálta mutáns hüllőt látunk. Ezeknek a változtatásoknak megvan az oka. Varró Attila írja a japán és a hollywoodi Godzillát összehasonlító cikkében, hogy a „japán művészeti ágakban és a szórakoztatásban egyaránt lényeges a távolságtartás; egy mesterséges szakadék, amelyik elválasztja az alkotást a hétköznapi világ valóságától”. Éppen ezért egy japán nézőnek szüksége van a tudatra, hogy egy ember rejtőzik a filmvásznon randalírozó szörnyetegben. Egy nyugati ember ezzel szemben nem tud komolyan venni egy bábot, mivel ahhoz szokott, hogy a filmek a valóságosság illúzióját keltik benne. Godzilla külsején tehát mindenképpen változtatni kellett – hiszen a tudomány mai állása szerint már a testtartása sem lehetne ilyen egy ilyen kétlábú hüllőnek.

Ezen a ponton érdemes kicsit visszaugrani az időben, ugyanis nem ez volt Godzilla első „amerikanizált” megjelenése. A ’70-es években az Egyesült Államokban képregényben és rajzfilmsorozatban is megelevenedett az óriásszörny – előbbit a Marvel Comics, utóbbit a Hanna-Barbera készítette. Bár a képregényben a gonosz, a rajzfilmben pedig a védelmező Godzillát láthatták az olvasók és nézők, annyi közös van ezekben a feldolgozásokban, hogy sokkal inkább hüllőszerű a címszereplő megjelenítése, mint a japán eredetikben (a Hanna-Barbera-féle verzióról az embernek inkább Denver, az utolsó dinoszaurusz jut eszébe). A szörny eredettörténete is változott: a Marvelnél Godzilla egy jégbe fagyott őshüllő volt, amely egy enyhe alaszkai télben kiolvadt és ámokfutásba kezdett. Ez az 1953-as Pánik New Yorkban (The Beast from 20,000 Fathoms) című mozifilmet idézi – a különbség csak annyi, hogy abban egy robbantás hatására olvadt ki a jég. (Ez a film ihlette egyébként annak idején a Godzilla japán készítőit is.) Az amerikai közönség tehát ismert egy ilyen Godzillát is, amely egyszerűen egy hatalmas dinoszaurusz, nem több, nem kevesebb.

A ’98-as film készítői azonban még tovább mentek, és elvetették azt az elképzelést is, hogy Godzilla egy őshüllő lenne. A karakter eredettörténetének újraírása pedig még a külsejének az átformálásánál is jelentősebb változtatás. Ebben a verzióban ugyanis Godzilla nem egy felébresztett ősi rémség, hanem az emberek teremtménye: a nukleáris kísérletek szörnyszülötte. Sugárfertőzött dinoszaurusz helyett mutáns leguán. Vagyis sokkal direktebb módon közvetíti azt az üzenetet, hogy ha a technikai fejlődés közepette ész nélkül tönkre tesszük a környezetünket, az idővel visszaüt ránk. Nem véletlen, hogy a film elején a főszereplővel éppen Csernobilben találkozunk: az a hely a legjobb példa arra, milyen messzemenő következményei lehetnek egy ember okozta katasztrófának. A fentiek fényében az is érthető, miért van az, hogy ez a Godzilla egyszerre jelenik meg áldozatként és gonosztevőként a filmben. Ez a lény nem tehet arról, hogy ekkorára nőtt, és ráadásul a cselekmény előrehaladtával kiderül, hogy valójában a várost sem akarta lerombolni, hanem csak fészket rakott. Nem hajtja bosszúvágy, nem célja az esztelen pusztítás – egyszerűen éli az életét, az ösztöneitől hajtva, mintha csak egy átlagos hüllő lenne.

Érdekes, hogy a következő, 2014-es amerikai Godzilla-filmben viszont ezzel ellentétben éppen azt látjuk, hogy a címszereplő szörny az emberektől függetlenül létezik, még a radioaktív sugárzáshoz való vonzódása is saját természetéből fakad. A forgatókönyvet átdolgozó Frank Darabont „borzasztó természeti erőként” írta le Godzillát. A rebdező Gareth Edwards maga pedig arról beszélt, hogy a film alapvetően az ember kontra természet témát járja körül, és Godzillát konkrétan a természet „kabalájának” nevezte. Dicsérték is ezért a filmesztéták, mondván, hogy Edwards megértette a kaiju-filmek lényegét, azaz hogy a szörnyek valamilyen természeti katasztrófát (vulkánkitörést, szökőárat, földrengést, stb.) jelenítenek meg. A japán Godzilla-sorozat egyes részeiben azonban a szörnyek inkább emberi eredetű problémákat szimbolizáltak, így ezek ebből a szempontból kilógnak a szörnyfilmek közül. (Egyébként amikor Godzilla karakterét megalkották, nem is körvonalazódtak még ki ilyen pontosan azok a műfaji szabályok, amelyeknek ma egy kaiju-film készítői meg akarnak felelni.) Valójában tehát Edwardsék is eltávolodtak az alapanyagtól. Tulajdonképpen ez a film sokkal inkább tisztelgés a kaiju-műfaj, mint maga Godzilla előtt. Tartalmában alig különbözik „testvérétől”, a Kong: Koponya-szigettől: mindegyikben két különböző faj küzd, és a címszereplő mindkét esetben úgymond a „természetes egyensúly” fenntartására törekszik. Az új King Kong és Godzilla között csak árnyalatnyi a különbség.

Igazából nem meglepő, hogy miután annyiféle szerepben láthattuk Godzillát, annyi különböző jelentésréteg rakódott rá, végül mint szimbólum, teljesen kiürült, és pusztán egy lett a számos kaiju közül, amelyek világvárosokat rombolnak, vagy éppen egymás torkának esnek a filmvásznon. Érthető, hogy a japán stúdió is úgy döntött, új médium felé fordul. Meglátjuk, hogy a tervezett anime-trilógia tud-e majd valami újat és eredetit mutatni nekünk.