A Szürke Ember adaptációja a Netflix újabb próbálkozása volt arra, hogy bizonyítsa, jó nevű sztárokkal és gigászi büdzséből képes lehet elrángatni az embereket a mozivászontól a képernyő elé. Nos, ez ezúttal sem sikerült nekik maradéktalanul. Legalábbis a kritikusok szerint, mert a közönség fogadtatása azért vegyesebb lett, de a legméltatóbb vélemények is megálltak a közepesen szórakoztató/egyszer nézhető tucatakciónál. Jó hírünk van viszont az olvasni is szerető nézők számára. Mark Greaney regénye ugyanis, a helyén kezelve, mindenképpen jobban teljesít a filmváltozatnál. A nagy irodalmi teljesítményt azonban máshol kell keresni. Kritika Mark Greaney A Szürke Ember című regényéről.
Óriások lábnyomában
Greaney már a magyar közönségnek sem ismeretlen. Legalábbis azoknak, akik válogatás nélkül falják a Tom Clancy regényeket, és véletlenül találkoztak az általa írt Jack Ryan regényekkel. Az író ugyanis karrierje egy szép részében segítette a politikai thriller veteránját, halála után pedig egyedül vitte tovább a szériát.
Ahogy az pedig ilyen esetekben lenni szokott, hiába hagyta jóvá Greaney regényeit a Clancy hagyatékát kezelő család, a rajongótábor nem volt maradéktalanul elégedett a clancymentes Clancy regényekkel. Greaney egyébként le sem tagadhatná, hogy Clancy rajongóként került az író mellé. Ezt részben A Szürke Ember is bizonyítja, de hogy már az első megjelent regénye alapján is Clancy szellemi örökösének bélyegezzék, az nem tűnik teljesen igazoltnak.
Szürkezóna
Court Gentry egy katonai magánvállalat magasan képzett bérgyilkosaként keresi kenyerét. Jelenlegi karrierje előtt is az árnyékok közt tevékenykedett, szakmájában pedig ő a legjobb. És talán a legszerencsésebb is. De még az írói deus ex machina is gyakran kedvez neki. Egy bevetése során viszont olyan darázsfészekbe nyúl, ami befolyásos cégek gazdasági érdekeit sérti. Egy lezuhant amerikai helikopter legénységének nyújt segítséget a távolból, miközben már jól elvégzett munkája után a kivonási pont felé kéne tartania. Az akció során megöli a nigériai energetikai minisztert, aki nem mellesleg az elnök testvére. Hiába, ilyen az, ha egy amerikai fegyverest elkap a patrióta hév.
Magas vérdíjat tűznek ki a fejére, ami ez esetben szó szerint értendő. A nigériai elnök, és a befektetése megtérülését garantálni kívánó Laurent Group tulajdonosa hajtóvadászatot indít Gentry után. A holttest nem elég, a vadászoknak Gentry fejét kell bemutatniuk. A Közel-Keletről Európába érve sem csitulnak a kedélyek, egyre több halálbrigád ered a nyomába, miközben a fáradtsággal és sebekkel megküzdve kell bizonyítania hűségét. És azt, hogy végül is jó ember, ha rossz embereket öl.
Budapest, Budapest, te csodás
A Szürke Ember egy olyan akcióponyva, ami egy szemernyi pihenőt sem engedélyez a főhősének, és így az olvasónak sem. Üresjáratokról, vagy akciómentes oldalakról alig beszélhetünk a regény esetében.
Tipikusan az a fajta regény, ami nem tököl a hosszas felvezetésekkel, egyből bedob a sűrűbe és végigtol a darálón. Gentry és vadászai a legváltozatosabb terepeken küzdenek meg, és még a kivégző osztagok is leginkább harmadikvilágbeli fegyveresek.
Mintha csak valami morbid világkörüli turnéra indulnának, és leginkább Európa szívja meg a pusztítást.
Budapesten keresztül, Zürichen át, egészen Párizsig rengeteg helyszínen megfordul a cselekmény, vérontást és rombolást eredményezve. És azért ez valahol ironikus is, hogy egy amerikai író azért helyezi a regényét Európába, elmaradt országok gyilkosaival, hogy egy honfitársa lezúzza az egészet. Köszönjük szépen.
Clancy-e vagy?
A Szürke Ember olvasása közben érezhetők bizonyos Clancy hatások, de ennyiből talán túlzás azt a következtetést levonni, hogy a szellemi örököse volna. Persze van egy halovány politikai szál, ami inkább egy nagyobb gazdasági machinációba torkollik. Egykori katonák és hírszerzők a főszereplők, és remek akciójelenetek váltják egymást. Ugyanakkor a háttérben zajló politikai játszmák, a ködös összeesküvések kevésbé jelennek meg Greaney eszköztárában. Ennek hiányában pedig sem a különleges műveletek technikai részletei, sem a katonaélet, vagy a fegyverek, technológiai eszközök sajátosságai nem képezik olyan fontos részét prózájának, mint mesterének. Ezzel együtt pedig a társadalomkritikai él is eltűnik.
De talán fájóbb probléma, hogy karakterépítéssel sem foglalkozik annyira, ez pedig saját főszereplői rovására megy.
A regény Court Gentryje még a filmben megismert verziójához képest is kevesebb jellemmel, dimenzióval rendelkezik. Ugyanakkor kísértetiesen hasonlít ahhoz az eszményi patrióta képhez, amit nemrég A végső listában is láthattunk. Gentry elpusztíthatatlan gyilkológépként menekül életveszélyes sérülései ellenére is, mindenféle harchoz mesterien ért, és mindig túljár üldözői eszén. De a hűsége és a szíve a helyén van, még ha amúgy embereket is öl.
Gosling Hatosa tehát egy fokkal rétegzettebbnek bizonyult, ugyanakkor a könyvbeli Gentry minden értelemben szürkébb. Morálisan és megjelenésében is. Lloyd viszont már érdekesebb hátteret és fejlődési ívet mutat. Noha nála sem beszélhetünk klasszikus fejlődéstörténetről, becsavarodása és eluralkodó vérszomja élőbbé teszi.
A filmadaptáció egyébként A Szürke Ember cselekményvilágának viszonylag pontos leképezése. Elhanyagolható változtatások csak a lényegtelenebbnek számító részletekben (nevek, városok) vannak. Meg persze abban, hogy Gentry halványan árnyaltabb, és Lloyd is inkább tűnik két regénybeli karakter összemosásának. A film kiindulópontja viszont teljesen más, és a központi konfliktus is másból ered. Az első percekben ezért inkább tűnik egy lazább feldolgozásnak, de a lényegesebb akciójelenetek nagyjából pontosak.
BUMM!
Tehát aki arra számtana, hogy A Szürke Ember jól megalkotott, érdekfeszítő karaktereket is tartalmaz a zúzás mellett, az sajnos csalódni fog. Itt ténylegesen mindent a tesztoszteronszagú, macsó, maszkulin akció ural – jelzi ezt a női szereplők száma is (három, amiből kettő kislány). Amit viszont nyugodtan Greaney számlájára lehet írni, hogy piszkosul érti az akciójelenetek működését.
Az egy dolog, hogy tényleg őrületes tempót diktál, de emellé jó ritmusérzék is párosul.
Másfelől azt is tudja, hogyan tolja mindig csak egy picivel annyira túl a jeleneteit, hogy azok újra és újra a lapok elé szegezzék az olvasókat. Ezáltal nagyon gyorsan végigpörgethető, véres akcióval vegyítve is könnyed, szórakoztató olvasmányélményt kapnak az erre fogékonyak.
Nincsenek emlékezetes párbeszédek. Sőt, néhol egészen mesterkélt és expozíció hangsúlyos monológokat kapunk. Nincsenek igazán emlékezetes, kedvelhető figurák sem. Amire hivatott, azt viszont maradéktalanul elvégzi. Egy olyan néhol már-már komikumig tolt akciózúzdát eredményez a lapokon, amiért csak hálásak lehetünk, hogy nem mi vagyunk a középpontjában. Az irodalmi magasságok viszont nem itt keresendők.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
