Engedjétek meg, hogy most a filmkritikus helyett a horrorrajongó szóljon hozzátok. Azért az alábbi cikkben is igyekszem kritikai meglátásokkal élni, mégis inkább egy élménybeszámoló kavargott a fejemben, miután megnéztem a Mindent a gyermekért című kis költségvetésű kanadai horrort. Mert sok ponton lehetne akár építő, akár elmarasztaló kritikával illetni a filmet. A rendező, Justin G. Dyck viszont nagyon is érti a kortárs horrorfilmek eredményes hatásmechanizmusait, így a minimálból is képes volt egy élvezhető végeredményt prezentálni. És ami talán a legfontosabb egy hasonló kisprodukció esetén: mer önazonos és önfeledten szórakoztató lenni.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Lassan jutunk messzire
Tudom, hogy már a filmpromóciós eszközök is hozzájárulhatnak egy film megítéléséhez. És mitagadás, a Mindent a gyermekért jogosan tűnhet egy fájdalmasan semmilyen, íztelen, szagtalan tucathorrornak a plakátok és előzetes alapján.
A jellegtelen promóció mögött viszont egy csupaszív minimalista, kisköltségvetésű természetfeletti rémisztgetés lakozik, ami sokszor váratlan formában használja fel a horrorfilmek sablonjait.
Justin G. Dyck szerencsére jól mérte fel a lehetőségeit, amikor belefogott a film rendezésébe. Adva vagyon ugyanis egy kis helyen, kevés szereplővel játszódó történet, aminek első látásra nincsenek mélyebb rétegei. Ehhez képest azonban mind a főszerepekben tündöklő színészek játéka, mind a párbeszédek képesek tartalommal megtölteni a több mint másfél órás játékidőt.
HIRDETÉS
És ha valamire, akkor ezekre építhet egy amúgy középszerű zsánerfilm. Így mindezek fontos fegyverténnyé válhatnak. Még úgy is, hogy a szűk helyszínek elviekben kevés vizuális kreativitásnak hagynak teret. Gyakorlatban ez mégis inkább úgy néz ki, hogy a rendező az operatőrrel karöltve azon ügyködik, hogyan lehetne mégis jobban ingerelni a nézők szivárványhártyáit. Ekkor jönnek az érdekes kameramozgások és a jól elhelyezett belső vágások. Nagyjából ezek együttese eredményezi, hogy a Mindent a gyermekért minden ismerős eleme, és minimalizmusa ellenére végig érdekfeszítő tud maradni. No meg a dramaturgia.
Gyere haza, drágám!
Audrey (Sheila McCarthy) és Henry (Julian Richings) egy unokájukat elvesztett középkorú/idősödő házaspár, akik azon munkálkodnak, hogy valamilyen módon mégis visszakapják a kisfiút. Ebben pedig leginkább a sátánizmus van segítségükre. A nőgyógyászként dolgozó Henry meg is találja a megfelelő gazdatestet a megidézni kívánt lélek kihordásához. Kisebb problémát jelent azonban, hogy hétvégi ördögimádóként kevésbé jártasak az inkantációs praktikákban. De még a kotnyeles szomszédok is megkeseríthetik életüket.
A Minden a gyermekért legnagyobb erénye, hogy egy percig sem veszi magát komolyan. De teszi mindezt úgy, hogy mégsem bagatell. A film egyszerűen megtalálta azt az egyensúlyt, amit a nyolcvanas és kilencvenes években nagyon is magáénak tudhatott a zsáner. Egyszerre lehet ugyanis átérezni az idős pár elkeseredett frusztrációját, de az abszurd, groteszk háttértörténet viszont mégis tartogat annyi humorforrást, hogy jól kiegyenlítse a számlát. A két főszereplő színész pedig ugyanannyira hozza az édes, bánatos nagyszülőt, mint az inkompetens gonoszt. Egyszerűen imádnivaló, ahogy mindent megtesznek unokájuk feltámasztása érdekében. És még azt is képesek elfogadni, hogy a purgatórium random lelkei jelennek meg a házukban.
Hogy is működik?
Ugyanakkor amikor a mélyebben kidolgozott párbeszédekre kerül a sor, nagyon is természetesnek és hihetőnek hatnak a beszélgetések. Ami pedig a legizgalmasabb az egészben, hogy a sztori nem lineárisan bomlik ki a nézők előtt. Az első pár ide-oda ugrálás persze okozhat némi fejtörést, de a film hamar egyértelművé teszi, hogy több síkon pörög az őrült végkifejlet felé. A történet amúgy a leginkább túlhasznált sablonokból építkezik. Úgy mint:
- sátánizmus
- gonosz lelkek
- szellemek
- megszállás
- izolációban lévő terhes asszony
- és érintőlegesen a gonosz gyermek
Mindegyik olyan vaskos sablon, ami most éppen a kortárs horrorban is szépen pörög. A Mindent a gyermekért mégis van annyira kreatív, hogy képes legyen egyedi hangot megütni. Az okos megoldásokért pedig pont a szűkös büdzsét és limitált mozgási lehetőségeket lehet okolni. A félelmetes mozgásformákat digitális technika nélkül is megoldó artisták alkalmazása, vagy a folyamatosan mozgó kamerakép ékes példái az “abból főzök, ami van” attitűdnek. Amiből valószínűleg a leginkább TV-s rendezőként foglalkoztatott Dycknek bőven kijutott korábban.
Ave Satanas
A Mindent a gyermekért egy olyan önazonos kisbüdzséjű horror, ami minden hátránya ellenére is működik. A forgatókönyvben vannak kivetnivalók, elsőre értelmezhetetlen elemek. A vágás sem mindig támogatja a jó megértést. Összhatásban mégis egy olyan zsigeri parafilm, ami nem fél felvállalni saját abszurditását. Ezzel együtt pedig viccet is csinálni az alaphelyzetéből.
A Mindent a gyermekért nem azért vicces, mert rosszul van összerakva. Hanem azért, mert groteszk módon csinál viccet a sztoriból.
Miközben a mögöttes mozgatórugók mégis érzelmesek. És valahogy talán ez a fajta önazonosság és irónia hiányzik a kortárs horrorok többségéből. Vannak nagyon jó art house horrorok, és B-filmek, persze. De amelyik ennyire keblére is öleli saját hatásait, és ennyire emlékeztet a VHS korszak dömpingjének élvezhető közepességére – na, az talán kevesebb. Pontosan ezekért a húzásokért szeretjük a középkategóriás horrorokat.
