Mese a bálnavadászatról, no meg az ember konfliktusimádatáról – A tengeri fenevad kritika

Az emberi történelem konfliktusok sorozata. Hol nyersanyagért, hol területért, hol presztízsért vonultak egymás ellen csoportok, életeket ontva valami vagy valaki nevében. A királyságok, majd nemzetállamok saját történeteiben idővel eltelhetett annyi év, hogy igazából senki se tudta már, miért is küzd, miért gyűlöli a másikat, vagy épp egyáltalán ki kezdte el ezt a háborút annyi idővel ezelőtt. A helyzet tragédiája, hogy a mai napig emberek ezrei harcolnak úgy, hogy generációs konfliktusokat hordoznak csupán. Az egyik oldal hősei a másik fenevadjai, és mindkét félnek igaza lehet – vagy épp tévedhet. A Netflix legújabb animációs filmje pedig ezért elképesztően érdekes: mert A tengeri fenevad a látszat ellenére erről is szól. 

Az alkotás világában a vadászok a legnagyobb héroszok: félelmet nem ismerve vetik magukat a tengernek, hogy levadásszák az emberek ősellenségének minősülő szörnyetegeket. Ágyúkkal, szigonyokkal, kardokkal és puskákkal esnek neki a csápos, fogas vagy épp szarvas monstrumoknak. Az ügyesek – és persze szerencsések – túlélik, míg a többiek hősként vesznek oda hajóikkal együtt. A királyság komoly összegeket fizet a gigantikus vízilények kiirtásáért, és hasznosítja azok tetemeit. Az elhunyt vadászok árvái számára az uralkodócsalád tart fenn árvaházakat, és itt éldegél Maisie, aki csak úgy bújja a történelemkönyveket. Ezekben hajmeresztő és izgalmas történetek vannak a legendás Crow kapitányról és legénységéről, a lány pedig elhatározza, hogy megszökik, és csatlakozik hozzájuk. Elvégre a vadászé a legnemesebb lét, és, ahogy mottójuk is diktálja:

élj nagyszerű életet, és halj nagyszerű halált

A kölyök pont akkor oson fel a hajóra, amikor Crow és legénysége Jacobbal, a kapitány jobb kezével az élén elindul legyőzni a tengereket terrorban tartó Rőt Farkat, a tét pedig nem kicsi: a bestia elejtése egyenlő a vadászok létjogosultságának bizonyításával, ellenkező esetben az uralkodóház már nem finanszírozza a szakmát, és teret ad a fejlettebb hajóflottáknak. A csapat és a potyautas elindulnak hát, és maguk sem tudják, mekkora kalandok várnak rájuk.

Chris Williams első szóló rendezői próbálkozása ez, a Vaiana és a Hős6os alkotója pedig mesteri módon keltette életre ezt a bámulatos történetet. A film csodálatos, vibráló színektől elevenedik meg, és minden jelenete kiválóan megkomponált és követhető. Akár a lehengerlő, egyszerre kaotikus, de mégis érezhetően, bravúrosan megkoreografált csatajelenetekről, akár a szimplább dialógusokról vagy egyszerűbb történésekről van szó, a mű elképesztően dinamikus. Ez a dinamizmus pedig az animáción keresztül a karakterek jellemépítéséhez is hozzájárul, és jól definiálható mozgáskultúra is formálja a szereplőket a kifejező arcjáték mellett.

A szörnyek dizájnja kellően sztereotipikus ahhoz, hogy meríthessen a valódi mítoszokból és popkulturális elemekből, de elég karakteres is, hogy beteljesítse a neki szánt célt. Mivel animációs filmről van szó, a perspektíva és az anatómiai arányosság nem kötik béklyóba a fantáziát, így az állatok felépítése és „bevetése” rugalmasan alkalmazkodik az aktuális jelenetekhez. Az eredmény pedig egyszerűen bámulatos, és már-már alig hagyja a nézőnek, hogy levegye tekintetét a folyamatos pörgésről. Ezt tovább fokozzák a különféle kellékek és díszletek, amik textúrái igazán fizikálissá teszik ezeket, erősebbé téve jelenlétüket a képkockákon. A színválasztás, a kinetikusság és a nyugalom ingadozása pedig remek ütemet diktál a közel kétórás műnek. Erre van persze a stáblista, de Matthias Lechner produkciótervező, Jung Woon Young művészeti rendező, Tony Fucile és Shiyoon Kim vezető karaktertervezők, Michele Clapton ruhatervező, R. Stirling Duguid vizuális effektfelügyelő, Zach Parrish animációs rendező – csak hogy párat említsek – közös erőfeszítése az, hogy vizuálisan ennyire magával ragadó lett ez a film.

A tengeri fenevad egyik legnagyobb erőssége látványa, de nem ez az egyetlen. A remek képi világhoz egy jól kivitelezett narratíva is társul, aminek koncepciója csak erősíti a többi elemet. Karakterei ötletesek, üzenete pedig egyrészt nem elnagyolt, másrészt nem szájbarágós, harmadrészt egyáltalán nem annyira „nyálas”, mint amire elsőre gondolná az ember. Maisie friss perspektívát hoz a tengerészveteránok brigádjába, és rávilágít olyan dolgokra, amikre eddig nem is gondoltak – ezzel pedig szembenézhetnek múltjukkal. Cselekménye górcső alá veszi az emberi vadászattörténet – és persze bálnavadászat – helyzetét, viszont még mélyebbről vizsgálva a konfliktusok múltkeresésére is ösztökéli a nézőt.

Nehéz ennél többet úgy elmélkedni, hogy ne lőjem le a poént, így nem is részletezném tovább ezt az aspektusát. Legyen még annyi elég, hogy üzenetének erőssége abban rejlik, hogy mennyire természetesen illeszkedik teljes koncepciójába – és hatékonyságából egyáltalán nem vesz el semmit az, hogy valamennyire kiszámítható.

A teljes film lelkét erősíti a kalózos zene Mark Mancinától, ami szuper ütemet ad az eseményeknek, és persze a remek szinkronmunkák is. A The Boys Butcherje, Karl Urban kiválóan passzol Jacob Hollandhez, remekül adva át a harcos jellemét, aki a szörnyeket könnyebben elviseli, mint a gyerekeket. Zaris-Angel Hator bájos Maisie-ként, akit a hőseivel való találkozás olyannyira magával ragad, mint végtelen kiváncsisága. Jared Harris pedig az ízig-vérig veterán Crow hangjaként sokkal intenzívebbé teszi az öreg kapitány eltökéltségét, akinek kapcsolata a Rőt Farokkal Ahab és Moby Dick párosát idézi – persze a maga egyedi csavarával. Rajtuk kívül a többiek is karakteres stílussal elevenítik meg a legénységet és mellékszereplőit, és kifejezetten pozitív, hogy nemtől és származástól függetlenül igazán vegyes és színes a populáció.

Az alkotás mesterien szövi össze a karakterfejlődést az epikus jelenetekkel, teret hagyva nemcsak a valódi jellemfejlődésnek, hanem a cselekmény előrehaladásának és mondanivalói kibontásának. A tengeri fenevad igazi győzelem a Netflix és az alkotók számára, mind technikai, mind szakmai, mind pedig tartalmi szempontból. Egyszerre egy lenyűgözően látványos szörnyfilm, ami ugyanannyira szól a kormánypropagandáról és a történelemhamisításról, valamint az emberiség elidegeníthetetlen konfliktuskereséséről, mint amennyire szereplői világának kitágításáról. Sajnálom, hogy nálunk nem került a mozikba, mert minél több vásznat érdemel ez az alkotás, de remélhetőleg otthon is sokan megnézik – meglepően sokat taníthat gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, pláne napjainkban. Elvégre ki gondolta volna, hogy aktuálpolitikai kommentárként érkezik egy szörnyvadászós „mese”.