Az írói csapat vezetője ezúttal Jeremy Slater, aki elsősorban horrorfilmek (Death Note, The Lazarus Effect), a Fantasztikus négyes, az Esernyő akadémia írójaként ismert, az epizódokat pedig Mohamed Diab egyiptomi rendező rendezte. A hatrészes minisorozat önállóan is megállja a helyét a Marvel univerzumban, ezúttal nem utal és kacsint ki egyik más Marvel hősre, filmre vagy sorozatra sem.
A Holdlovag személyében egy komplex főhőst kapunk, aki nemcsak rosszfiúkkal, de a fejében lévő káosszal is küzd. Egy súlyos mentális betegségben, disszociatív személyiségzavarban szenved, azaz két elkülönült személyisége van: a komor és marcona zsoldos, Marc és a galamblelkű Steven. Marc és Steven az egyiptomi holdisten, Khonsu avatárjai, és a tőle kapott különleges képességek és páncélzat birtokában éjjelente Holdlovagként csapnak le a bűnözőkre. Hősünk emlékezetkiesésektől szenved és a két személyisége küzd a teste (és a szuperhős páncélzat) birtoklásáért. Ha mindez nem lenne elég, ott van még Arthur Harrow (Ethan Hawke), aki próféta szerepében tetszelegve gyűjti hívőit maga köré, hogy kiszabadítsa a félelmetes Ammit istennőt, akit az egyiptomi istenek (mellesleg jogosan) bebörtönöztek. Stevenre és Marcra vár a feladat, hogy megakadályozzák Ammit kiszabadítását és a közelgő végítéletet.
A történet a két egyiptomi isten (Khonsu és Ammit) ideológiájában bemutat nekünk két, elkülönült megközelítést is bűnről és büntetésről. Khonsu a bűnözőkre és gyilkosokra csap le, akik régóta tevékenykednek büntetlenül, míg Ammit istennő nem hagy választást az embereknek: egy mágikus mérleg segítségével dönti el, kinek tiszta és kinek bűnös a lelke. Az egyiptomi mitológia szerint az ember halála után megmérték a szívét és ha mérleg egyensúlyban volt, a lélek továbbjutott a túlvilágra, ha azonban az ember szívét lehúzta az elkövetett bűnök súlya, akkor Ammit felfalta azt. Tehát a rosszak üldözése (és önbíráskodás) áll szemben a már gondolati síkon (vagy az előtt) megjelenő gonoszság kiirtásával. A történet fő konfliktusa nem lett túlbonyolítva, pedig volt benne potenciál, hiszen az egyiptomi mondavilág, az egyiptomi istenek és fáraók történetei mind izgalmas alapot szolgáltattak volna egy tartalmas kalandhoz és konfliktushoz. A forgatókönyv írói inkább a főhős személyiségére, lelki vívódásaira és jellemfejlődésére helyezték a fókuszt. Ez utóbbi viszont remekül működött a történetben.
A történet nem akarja a Holdlovagot hősként ábrázolni, és én sem is skatulyáznám be őt se hősként, se antihősként.
Egy tragikus múltú férfi csak, aki mellesleg szuperképességekkel lett megáldva, tetteinek és a holdisten utasításainak moralitását folyamatosan megkérdőjelezi, bűntudat gyötri és mindenáron megpróbálja védeni szeretteit.
Az kifejezetten tetszett a sztoriban, hogy az írók nem akarják elbagatellizálni a lelki problémáit, döbbenetes és szívszorító jelenetek is bőven akadnak az akciójelenetek mellett.
A Holdlovag személyisége(i) rendkívül érdekes(ek) és Oscar Isaac nagyszerűen alakítja a Holdlovag két énjét: zseniális, ahogyan a két karakter közt akcentust, testtartást, mimikát vált. Steven brit akcentusa, beszólásai és esetlen mozdulatai már önmagukban viccesek voltak.
A minisorozat hat részében elegendő idő is van arra, hogy kibontakozzon mindkét személyiség, és jobban megismerjük főhősünk múltját és a lelkében folyó küzdelmeket.
Oscar Isaac remekel mind a komikus, mind a drámai jelenetekben, szerethető, esendő és félelmetes.
A Marveltől nem idegen a szuperhős lét jó és rossz oldalainak komplex ábrázolása, gondoljunk itt a nárcisztikus Doktor Strange-re, Vasemberre, aki pánikrohamokkal és PTSD-vel küzdött, vagy a WandaVízióra, ahol Wanda a gyász öt szakaszát élte végig. A Holdlovagot az különbözteti meg az előbb említett MCU hősöktől, hogy az ő esetében egy vállalt mentális betegségen keresztül foglalkozik a történet a főhős nehézségeivel. A sorozat rendezője, a forgatókönyvírók és maga Oscar Isaac is alaposan utána olvasott a disszociatív személyiségzavarnak, hogy minél hitelesebben mutassák be ezt a ritka mentális betegséget. Természetesen éltek az alkotói szabadságukkal is az írók és néhány elemet eltúloztak vagy torzítottak. Akit érdekel, milyen elemek kapcsán ábrázolja reálisan és hol túloz a disszociatív személyiségzavar kapcsán a Holdlovag, az elolvashatja itt. (vigyázat, spoileres!). A történet a Holdlovagot emberi valójában ábrázolja, minden jó tulajdonságával és hibájával együtt, így lesz a karakter igazán összetett és szerethető. A forgatókönyv merészebb fordulatokat is bevállal, és ezzel eléri, hogy a történet nem egy sablonszerű elbeszélése a hős felfelé ívelő útjának, hanem egy komplex és érzelmes küzdelem a múlt démonaival. Összességében a Marvel egy komorabb hangvételű sorozatot készített, de ez jól is áll a Holdlovagnak.
Sajnos a történet főgonoszáról már kevésbé lehet jókat mondani. Ethan Hawke kihozza a szerepből, amit tud, de a főgonosz Arthur Harrow karaktere se nem összetett, se nem érdekes: motivációi homályosak, múltjára csak egy-egy elejtett megjegyzésből következtethetünk.
A Holdlovag nagyszerűen megírt karaktere mellett egydimenziósnak tűnik, amiért kár, mert így a történetben súlytalannak érződik a kettejük konfliktusa.
Random feltűnik jelenetekben és az egyes szereplők múltjáról tart előadást, vagy monologizál arról, milyen nehéz volt a korábbi avatár élete, de ettől nem lesz félelmetes, inkább csak fura. Sokkal érdekesebb lett volna, ha az ő múltjából is kapunk képet, kíváncsi lettem volna, Harrow miket élhetett át, miért döntött úgy, hogy Ammit istennőt fogja követni.
A harmadik fontosabb szereplőnk Layla (May Calamawy), akit bonyolult szálak fűznek Steven-hez/Marchoz. Layla nem a csapdába esett lány, aki a szuperhős megmentésére vár, hanem egy okos, bátor csaj, aki saját maga is képes megküzdeni a rosszfiúkkal. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor egy kislány megkérdezi tőle, hogy ő egy egyiptomi szuperhős-e. (igen, az!) Az ő karakterét jobban kidolgozták, és szerettem a Holdlovaggal közös jeleneteit. May Calamawy és Oscar Isaac közt remekül működik a kémia, az első találkozásuk egyszerre volt szívfacsaró és humoros.
A szereplők közül Khonsu istent emelném még ki, aki az első részekben kifejezetten horrorisztikus, a hangját kölcsönző F. Murray Abraham pedig remek választás volt. Jellegzetes, mély hangját jól kiemelik a speciális effektek, ezáltal karaktere tiszteletet parancsoló és félelmetes lesz. Khonsu egy akaratos, makacs egyiptomi isten, aki nem riad vissza a manipulációtól, a szabályok megszegésétől vagy „szárnyai” bemocskolásától. Ő már egy jóval kompetensebb és agyafúrtabb rosszfiú, mint Harrow. Kiválasztja Marcot/Stevent a harcosává, de megállapodásuk alól mindig ki akar bújni, kiforgatja mások szavait és nem törődik azzal, mennyire megnehezíti kiválasztottja így is bonyolult életét.
Az akciójelenetek terén a Marvel hozza a megszokott színvonalat, a látvány és a CGI is remek – kivéve az utolsó összecsapást az istenek között, az engem egy bugyutább Godzilla filmre emlékeztetett. A helyszínek pedig egyszerre ismerősek és idegenszerűek a magyar nézőknek, nem véletlenül: a sorozatot nagyrészt Magyarországon forgatták tavaly tavasszal.
A szemfüles nézők kiszúrhatnak budapesti helyszíneket (és Rubik kockát), és például a Madách teret többször is láthatjuk londoni helyszínként, a Szépművészeti Múzeumból pedig egy-egy jelenet erejéig a londoni Nemzeti Képtár lesz.
Hesham Nazih zenéje pedig katartikus és remek hangulatot kölcsönöz a Holdlovag világának.
Verdikt
A Marvel a megszokottól eltérő történetmesélést választ, ami üdítő és izgalmas egyszerre. A történet elején (illetve később bizonyos pontjain) semmilyen kapaszkodónk nincs, Stevennel együtt próbáljuk megérteni, mi miért történik, és a forgatókönyv sokszor félrevisz minket, nem lehetünk biztosak abban, mi álom és mi valóság. A sztori felénél kapunk egy meglepő fordulatot, ami ki is zökkent minket az események sodrásából.
Nem mondom, hogy nincs létjogosultsága a fordulatnak, Steven és Marc jellemfejlődése szempontjából fontos, és ezzel a sztori legérzelmesebb jeleneteit is kapjuk (köszi Marvel, küldöm a terápiás számláimat). A stáblista utáni jelenet viszont sok kérdést hagy nyitva és egy lehetséges folytatásnak is megágyaz.
A minisorozat nem tökéletes, de szórakoztató, elgondolkodtató, megható és Steven Grant és Marc Spector komikus és dinamikus duója miatt mindenképp érdemes megnézni.
Leave feedback about this