Az új Thor mennydörgése után max pénzeső jöhet, más nemigen

A Marvel-filmek egyik legnagyobb erőssége, hogy egyedi, munkásságukban merőben eltérő rendezők kerülnek az élükre, sajátos stílust kölcsönözve a műveknek. Becsülendő, hogy a producerek és a vezetőség nagy valószínűséggel keveset szólnak bele az alkotói folyamatba, így a képi világtól a hangulaton át egészen a kivitelezésig érezhető az a vízió, ami mentén haladnak a rendezők. Mivel az univerzum a sci-fitől a fantasyig, a halandó történésektől egészen az istenek cselekedetéig mindenen átível, kifejezetten jó, hogy ennyiféle elképzelésnek adnak teret. Az már más kérdés, hogy ezek a határozott gondolatok nem feltétlenül szülnek mindig ugyanolyan minőségű filmeket, de még így is színesítik a palettát. A rajongók számára így valamennyire lutri lehet, hogy az aktuális mozizást mennyire élvezik, de egy biztos – egyedi élményben lesz részük. Így volt ez a Doctor Strange az őrület multiverzumában, és így van ez most a Thor: Szerelem és mennydörgéssel.

Skandináv héroszunk, Thor (Chris Hemsworth) negyedik különálló filmjében próbálja meglelni belső békéjét, de a kozmosz más terveket szán neki. Gorr (Christian Bale) az istenek hű szolgája volt, de egy sorsdontő pillanatban elveszíti lányát, és szemtől szemben az imádott mindenhatóval szembesül azzal, hogy számára csupán pótolható játékszerek a halandók. Egy hatalmas erővel bíró karddal végez az előtte álló istennel, és megfogadja, hogy megtisztítja tőlük a világot. Önbíráskodó bosszúhadjárata egészen Újasgardig vezeti, ahol Valkűr (Thessa Thompson) már új királyként felügyeli népét, akiknek otthona megsemmisült az előző részben. Gorr elrabolja a város gyerekeit, és elindul, hogy beteljesítse végzetes tervét. Bekerül a képbe a korábbi epizódból kihagyott Jane Foster is (Natalie Portman), aki rákos betegséggel küzd, amikor rájön: irányítani tudja Thor megsemmisített pörölyét. Új hatalmával a jó oldalán küzd a Hatalmas Thorként, az űrvikingek pedig Korg (Taika Waititi), Thor kőember cimborájával együtt elindulnak, hogy megállítsák Gorrt, a Mészárost, mielőtt túl késő lenne.

Taika Waititi író-rendező a 2017-es Thor: Ragnarökkel új életet lehelt a szőke titánba amellett, hogy egy végtelenül izgalmas és szórakoztató történetet tárt a rajongók elé. Az öt évvel később debütáló, várva-várt folytatás igyekszik ezt a hangulatot továbbvinni és fokozni, de inkább egy gyengébb utóhatásnak tűnik, mint egy ünnepélyes folytatásnak.

Általánosságban igaz az egész filmre, hogy olyan, mint egy dübörgő hullámvasút: csattannak a néha kiváló, néha bugyuta poénok, egyik teljesen abszurd jelenetből süvítünk át a másikba, akció-jelenetek, fény- és zajhatások övezik utunkat, de semmit sem tudunk úgy igazán megszemlélni. Sok minden talán nincs is: elvégre nem arra tervezték a Thor 4-et, hogy belepillantsunk a felszín alá, hanem arra, hogy zakatoljunk és élvezzük, amit elénk nyomnak. Ennek megvannak persze az előnyei és a hátrányai is, de az összhatás az, hogy túl súlytalanná, néhol pedig már idétlenné válik a film.

Rengeteg narratívelem kerül bele, amik amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan szerte is foszlanak – vagy nincs kibontva, vagy hirtelen vége szakad. Ami működött elődjében, az zilálttá és kaotikussá lesz itt. Thor találkozik más istenekkel, köztük a hellénekkel is – Zeuszt Russel Crowe alakítja! –, de pár egyszerű viccen túl nemigen fejlődik semerre ez az egyébként masszív lépés. Gorr az egyik leginkább megérthető gonosz, karakteríve azonban elképesztően le van egyszerűsítve, mikor indokai teljesen validak – szemben a képregényalappal.

Thor pörölyén csattan az ateisták tehetetlen dühe

Jane rákja is csak egy olcsó megoldásként van kezelve arra, hogy kockázatossá tegye cselekedeteit – nem beszélve arról, hogy kissé tapintatlan is a kivitelezése. Waititi kétségtelenül a ’80-as évek kalandfilmjeiből merített, ami mind pozitív, mind negatív szempontból érződik. A sztereotip akciózást egy hirtelen, elnagyolt, közhelyes finálé zárja – ami más felépítésben egyébként ezerszer jobban működött volna. Valkűr pedig mindebben csak egy segédmotoros, akit ha kivágnánk a cselekményből, az akkor is életképes lenne – kár érte, mert igazán jelentős volt az előző filmben.

Egy nő kalapáccsal a kezében? És nem húst klopfol? Úr istennő! – Thor: A Mennydörgés Istennője

Nem szeretném, hogy szapulófesztivállá váljon a cikk, csak fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy mennyi igazán vagány és szuper ötletet darál be maga alá az, hogy a film egy romantikus-akció-vígjáték akart lenni, ami megmutatja: igen, egy ilyen hős is kerülhet kínos helyzetbe, ha a volt csajával együtt kél útnak. A gond nem azzal van, hogy egy igazán könnyed filmről van szó. Hanem arról, hogy bizarrul próbál egyensúlyozni a komolyabb témák – amiket nem bont ki – és a laza hangnem között, miközben utóbbi szimplán eltemeti előbbit. Egy nyers vígjáték talán azért is lehetett volna életképesebb, mert nem lett volna ott végig az a furcsa érzés, hogy valami többről is akar szólni ez a film, mint pörgős szócsaták, mémalapanyagok vagy Guns ’n Roses-aláfestésű akciójelenetek. A bömbölő kecskékre azonban egy rossz szavam nincs: 10/10.

Látványra azonban pazar az alkotás. Mind a vibráló színvilágú akciójelenetek és helyszínek, mind a kreatív lények és öltözetek, illetve a dinamikus képi megvalósítások egy igazi vizuális orgiát eredményeznek, ami vonzza a tekintetet. Ötletesek a hősök mozdulatsorai, a csatakoreográfiák és az ezeket kiegészítő vizuális effektek, és bár néhol abszurd és elnagyolt – kinek hazudok itt, teljesen azok, ez így van rendjén –, passzolnak a hangulathoz: legalábbis ahhoz, amelyikhez kell idomulnia igazán. Mert ha egy technicolor lázálomként, tini-romkom-plusz-muszklis-akcióként tekintünk rá, és hunyorítunk a beleszuszakolt komolyságon, akkor észrevehetjük Waititi jellegzetes tollvonásait, amiket a szereplők remek játéka erősít fel.

Chris Hemsworth ragnarökös fordulata óta csak úgy lubickol ebben a szerepben, ugyanis adoniszi izmai mellett képes megvillantani karizmatikus humorérzékét, érzékeny oldalát és bájos énjét egyaránt. Natalie Portman pedig végre nemcsak összerezzent térdekkel epekedik a mennyből jött férfi után, hanem teljesen megfordítja a felállást:

Tessa Thompson mindez alatt elképesztő lazasággal, hátradőlve szórja a finom savat pajtásaira, akikért egyébként életét adná bármikor. Dübörög a zene a fülesből, és élvezi az utat, amibe csöppent ezzel a villámszóró gerlepárral. Waititi Korgként pedig szárazon narrálja az eseményeket, illetve tesz megjegyzéseket a körülötte lévő dolgokra, rávilágítva – ötletesen – a szituációk abszurditására. Ez a brigád meg belecsöppen egy kamasz jegyzetfüzetébe, ahol metállemezek borítói zúdulnak át posztapokaliptikus képi világba, hogy utána a színkavalkádot monokróm szürkület és már-már stop-motion animáció kövesse. Elvégre ez még mindig egy szuperhősös film, ahol a filmes tér-idő összecsapva és -zuhanva bombázza több irányból az érzékeket.

Ilyen ez a Szerelem és Mennydörgés, nehéz elhelyezni, csak ezúttal valahogy a komoly részek nem úgy idomulnak a könnyedekhez, ahogy kellene. Vagy az zavar, hogy eltréfázták, vagy az, hogy nem merték fullba nyomni a bohócot. Két film énje lapul meg ebben a moziban, két műé, amik széthúznak ahelyett, hogy együttműködnének. Waititi pedig megcsinálhatta ezt is, ez pedig nagy pozitívum. Még ha nekem – vagy épp neked – annyira, így egybe, nem is tetszett.