Mindig örömteli esemény, amikor egy itthoni geek kultúrához köthető mű lát napvilágot. A popkultúrához ismeretterjesztő szándékkal, vagy egyenesen akadémikus igényességgel közelítő könyvekkel már egészen jól állunk, legyen szó akár fantasztikus művek pedagógia (pl. Nevelj jedit), gazdasági szemszögű elemzéseiről, vagy éppen a hazai képregénykutatás aktuális állását tükröző tanulmánykötetekről. Filmek terén már más a helyzet. Ezen hivatott változtatni a Volt egyszer egy képregény című dokumentumfilm, ami tévéműsorokhoz inkább passzoló hosszából is fakadóan nem tud elég mélyre ereszkedni akár történeti, akár tematikai síkjairól beszélünk, de a képregénykultúra virágzására csak mostanában ráeszmélő nézőknek megfelelő gyorstalpaló lehet. Kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Volt egyszer egy képregény megpróbál átfogó képet nyújtani a képregényekről általában is, de természetesen hangsúlyosabban jelenik meg a kilencedik művészet mindenkori hazai helyzete. Egy rövid történeti felvezetés után nagyjából kronológiai sorrendben követhetjük végig, miként is alakult itthon a képregénykultúra. Előkerül, hogy hogyan lettek a XIX. századi élclapok karikatúráiból kezdetleges képregénycsíkok, majd később hogyan nyert teret magának az ötvenes években az egyébként elítélt médiumnak számító képregény az irodalmi adaptációknak köszönhetően.
HIRDETÉS
Röviden arra is választ kapunk, hogy a képregényeket miért gondolják sokan még a mai napig is elsősorban gyerekeknek szóló formátumnak: míg tőlünk nyugatabbra már hódítottak a komorabb, felnőtteknek szánt hősök történetei, addig nálunk az ártalmatlanabbnak ítélt képsorok ifjúsági lapok oldalain kaptak helyet. Szóba kerülnek az itthon nyomott, de külföldre szánt képregények, amik a fekete piac közkedvelt és keresett termékei voltak, valamint a rendszerváltás utáni megjelenések. Történetileg nagy bakugrásokkal jutunk el napjainkig, amikor már minden eddiginél több cím jelenik meg itthon, és a médiumot éltető rendezvények száma is egyre gyarapszik szerte az országban.
Ezen a viszonylag lineáris, de kisebb-nagyobb kitérőket sem nélkülöző hazai kronológián túl azonban nem igazán található meg az a határozott gondolatmenet, amire felfűzve erőteljesebb narratívával tudná elmesélni a képregénykultúra itthoni alakulását és jelentőségét. Ennél fogva nincsenek igazán nagy felismerések, vagy konklúzió sem. Van helyettük azonban sok értékes gondolattal és háttértudással felvértezett megszólaló, akik némi informatív bepillantást engednek a képregénykutatás, kiadás és alkotás rejtelmeibe. A teljesség igénye nélkül a hazai képregénykultúra olyan prominens alakjai szólalnak meg a Gábor Bence által rendezett filmben, mint Szép Eszter, Kertész Sándor, Harza Tamás, Szebeni Péter, Korcsmáros Gábor, Tondora Judit, Csepella Olivér, vagy éppen Pálfi György filmrendező. A film pedig akkor mutatja meg legkedvesebb és legszerethetőbb oldalát, amikor a képregényekhez szentimentális módon is kötődő megszólalók saját sztorijaikat, anekdotáikat mesélik el.
A Volt egyszer egy képregény azonban – sajnálatos módon – keveset mond és mutat. Ez egyszerre fakad viszonylagos rövidségéből (uszkve 46 percről beszélünk), és a szerzői jogi viták elkerüléséből is. A film hossza inkább rímel egy tévéműsor kiragadott epizódjának időtartamára, semmint egy velős, tartalmas dokumentumfilmére. Ez a korlát viszont kevés mozgásteret hagy a megszólalók által felvetett témák jobb kivesézésére, vagy a tágabb kontextus felvázolására (pl. a Nyugat+Zombik körüli események taglalásánál). Pedig boncolgatnivaló akadna bőven – akár a megszólalók személyes történeteiről, akár a mélyebb történelmi, szubkulturális megismerés igényéről beszélünk. A folyamatos zenei aláfestéstől pedig néha olyan, mintha a teljes film egy felvezető lenne valami mélyebb, tartalmasabb alkotáshoz, vagy mintha egy túlnyújtott edukációs videóklip lenne. Kizökkentő és zavaró továbbá, hogy amikor szó esik egy-egy külföldi címről (pl. Bobó és Góliát vagy Batman), akkor gyakran nem az említett képregényekből látunk részleteket. A támadhatatlanságra és jogtisztaságra törekvés persze csak befogadói szempontból okozhat némi zavart az erőben, mert így a megjelenített képkockák, panelek, oldalak inkább tűnnek puszta illusztrációnak, mint valódi demonstrációnak. Örömteli azonban, hogy így viszont számos hazai kortárs alkotásból láthatunk részleteket.
A dokumentumfilm informatív jellege kétségkívül relativizálható, hiszen a képregényes szcénában otthonosan mozgó nézőknek csak itt-ott mond újdonságot, ám aki csak most eszmélt rá a képregénykultúra elmúlt pár évben történt felvirágzására, azoknak hasznos gyorstalpalónak bizonyulhat. A film személyességéből fakadó bája, és az alkotók/megszólalók képernyőn keresztül is puszta kézzel tapintható rajongása viszont kikezdhetetlen, így minden óvatoskodása, hibája és hiányossága ellenére is szimpatikus a végeredmény. Kár, hogy ezúttal csak ennyi fért bele.
