Geekség szocialista álruhában – A nagy Csé

Koska Zoltán eddigi munkásságát tekintve új terepet próbált ki az önvizsgálódás terén. A kétszeres Alfabéta-díjas képregényíró -és rajzolót eddig főleg a saját személyét és élethelyzeteit vizsgáló alkotóként ismerhettük meg, aki hozzánk hasonlóan válaszokat keres a világ nagy kérdéseire, vagy csak próbálja megérteni a hétköznapok apróságait – ezt a koncepciót járja körül az Új képregényekben vagy az Új új képregényekben. A szerző-rajzoló mostani képregényében az új nézőpontja (egy nem fiktív én-szemszög) mellett igazi kihívást jelent maga Cs. Horváth Tibor alakja is: hiába dolgozott négy évtizeden át a magyar képregényeken, nem sokat tudni a személyéről, vagy arról, ő hogyan viszonyult a képregényhez vagy a hazai alkotói közösséghez. Koskának ennyiből kellett kiindulnia:

Cs. Horváth Tibor (1925-1993) a magyar képregény egyik legvitatottabb, mégis megkerülhetetlen figurája volt.

1955 és 1993 között ő írta a képregény-forgatókönyvek jelentős részét, ezzel meghatározva a magyar képregény akkori arculatát és korszakát. Szinte csak a vele egykor együtt dolgozó, még ma is élő rajzolóktól – mint például Fazekas Attila, Verebics János vagy Jankovics Marcell -, illetve a már elhunyt képregényesek – Korcsmáros Pál, Zorád Ernő vagy Gugi Sándor – rokonaitól lehet még egyet s mást megtudni nagy Cséről. Mint például azt, hogy nehezen fogadta el a vele együtt dolgozó képregényrajzolók javaslatait a forgatókönyvein. A kezdeti, Gugi Sándorral közös ötlet, miszerint az adaptációs képregények csak kitaposnák az utat a nyugati típusú magyar képregényeknek, végül sosem valósult meg, mivel Csé továbbra is az adaptációs vonalon szeretett volna maradni – emiatt sokan bírálták.

Viszont számos tehetséges illusztrátort felkarolt, a párbeszédeken kívül kevés direkt utasítást adott rajzolóinak a képleírásokhoz, ezzel biztosítva számukra az alkotói szabadságot. Sőt, Fazekas Attila visszaemlékezése alapján, ha Cs. Horváth-nak különösen tetszett egy-egy megoldás, azt külön megírta.

Bár a kötet fülszövege ellentmondásos figuraként vezeti fel Csét, Koska képregényében nem így jelenik meg, sokkal inkább egy a munkájában lelkes, de mégis fokozatosan abban elvesző szereplőt. Egy lelkes újítót, aki az 50-es évek kultúrpolitikáját kijátszva elhozta a korábban tiltólistán lévő képregényt Magyarországra. Amerikai képregény-szerkesztőkhöz hasonló munkatempóban igyekezet rendszert tartani a neki dolgozó rajzolók között, miközben ő maga is temérdek részt vállalt azzal, hogy egyedül és rövid határidővel dolgozta át a népszerű regényeket képregény-forgatókönyvvé – legalábbis így tűnik a képregénybéli Gugi Sándor szemén keresztül.

Röviden, egy lelkes műkedvelő alkotó alakja bontakozik ki a képregény lapjain, aki élvezi kultúraformáló szerepét. Ez a kép határozza meg Koska képregényének történetét és mondanivalóját.

Az elfoglalt kultúraépítő alakja zseni magaslatokba is emelkedik a 2. fejezetben, ahol Csét nem is látjuk a kockákon megjelenni, csak Gugi kezében tartott telefonkagylón keresztül szivárog ki a hangja. Ezzel párhuzamosan pedig megjelenik az a törés is, amely előre is vetíti a képregénybeli Csé sorsát a sztoriban: a pezsgő szakmai élete előrébb sorolódik életében (lásd. a felesége mellől kora reggel kipattanó, majd munkába temetkező férfit), ami a barátok (a 2. fejezetben Gugi) fokozatos leszakadásával jár. Ezt veszi át a narráció is, amikor a 3. fejezettől már Cs. Horváth Tibor szemszögén keresztül látjuk élete további eseményeit. A baráti kapcsolatok fokozatos eltűnését a sok-sok munka (leadási határidők, rajzolók nyakára való járás) és az egyre fokozódó el nem ismerés váltja (Zorád véleménye az adaptációs képregényekről). Egyes képkockákon megjelennek a szerkesztő tragikus halálát (Cs. Horváth Tibor 1993-ban öngyilkos lett) előrevetítő elemek is, mint a gyógyszerszedés és az azt követő képszakadás. A munkamániát némileg felrázza a fiatal Fazekas Attila felbukkanása, akiben Csé egy új tehetséget ismer meg, ami pedig a képregényes munkájának feléledését jelenti egyben. Ám a megfáradt szerkesztő már nem képes túllépni fokozódó kiégésén.

A felvázolt életútban felismerni a meg nem értett művész-történetek klasszikus narratíváját, amely a rendelkezésre álló anekdoták és infók alapján is hihetőnek hat és teljesen átélhető. Átérezni a szűk szakmai körben zajló lelkesedést, izgalmat, melyet a képregények alkotása okozott. A történet célja érthető és tiszta, különösebb giccs vagy hőspátosz nélkül rajzolja meg a szerkesztő fiktív alakját. Koska rajzai is ehhez a tiszta célhoz, vagyis az alkotó bemutatásához igazodnak. Bizonyos képsorokban, mint például az ébredező feleségben vagy telefonból lekiabált Csé-fejben felfedezni a tipikus Koska-figurákat (pl. az Új új képregényekben látható alvó főszereplő), ám a korábbi két képregényére jellemző rajzfilmfigurásan megrajzolt karakterek itt csupán a humorosnak szánt részeknél jelennek meg.

Azonban Csé fiktív életútjában egy fontosabb kérdés is felsejlik a munkásság elismerésében:

Hol van a művészetbe fektetett munkának az a határa, ami már az alkotás örömének kárára megy?

A 20. század második felében teszi fel Koska ezt a kérdést, annak súlyossága mégis a 21. század első felében, a közösségi média és a brandépítés korában érződik csak igazán, amikor a folyamatos zaj túlkiábálásába is annyi energiát kell tenni, mint magába az alkotásba. Az ilyen jellegű energiák felszabadításába való belefáradásra figyelmeztet a képregény lapjain megelevenedő Cs. Horváth Tibor-portré.

A nagy Csé eseményei teljesen érthetőek, ha az olvasó épp nem ismeri a magyar képregénytörténet ezen szakaszát, vagy úgy egyáltalán annak szereplőit. Koska azért biztosra ment e tekintetben, ugyanis képregénye végére egy alapos jegyzetlistát és szakirodalmat csatolt azok számára, akik szeretnének jobban elmélyülni a rendszerváltás előtti magyar képregények világában, vagy csak megtapasztalni ennek a közösségnek az atmoszféráját. Koska jegyzeteit érdemes is fellapozni, olvasás közben is, hiszen nagyon sok pluszt tudnak adni a műhöz. Utóbbira jó példa az 5. fejezet, amikor is egy a 80-as években rendezett fikciós konferenciára ül be a már lassan kiégő Cs. Horváth és Fazekas Attila. Koska jegyzetei alapján a képregényében szereplő előadás abban a formában, ahogyan azt látjuk, nem történt meg, de a jelenetben Zórád Ernő (képregényrajzoló) és Kuczka Péter (a Galaktika folyóirat főszerkesztője, alapítója) szájába adott, Csét és munkásságát kritizáló mondatok elhangzottak az 1983-as nyíregyházai és a ‘85-ben tartott püspökladányi képregény-konferencián. A konkrét kultúrtörténeti háttérismeretek sokat adnak ehhez, de a tényleges mondanivaló ezek nélkül is teljesen jól értelmezhető: a mindent munkájának és a képregény felvirágoztatásának áldozó alkotót nem ismerik el még sajátjai se, az elvileg hasonszőrű akkori geekek se, mert “laposnak, szürkének és egyhangúnak” nevezték könyveit vagy olyanokat mondtak, minthogy “gyanús [nekem] az az úgynevezett képregényíró, aki az irodalom más területein sosem produkált”.

A nagy Csé nem feltétlen egy ellentmondásos szerkesztő veszekedésekkel és drámákkal teli hétköznapjaiba enged betekintést, hanem egy olyan figuráéba, aki a kultúra oltárán vált a munka rabjává. Nem tudjuk, hogy a tényleges Csé ilyen alaknak érezte-e magát, de az emléke és a képregénytörténelem kiváló keretet adott azon alkotói dilemmák bemutatására, amelyekkel nagy valószínűséggel minden alkotó vagy kultúrában tevékeny ember szembesült.