Karón varjút láttunk már, na de földönkívülit?

Amikor a 2021-es évben várt megjelenéseket szedtük össze, a Loeb könyvéről írt ajánlómban utaltam rá, hogy a hasonló könyvekkel nehéz dolga van az embernek. Egyrészt az „ufóészlelés” elég szenzációs, jól eladható téma, éppen azért él az emberben a gyanú, hogy egy ilyen könyvvel csak a népszerűségre hajt a szerző. Másrészt viszont a merev elutasítás sem feltétlenül szerencsés, hiszen tudjuk jól, hogy nem egy kezdetben elutasított feltevés később általánosan elfogadott lett. Ahogy akkor is javasoltam: valahogy meg kell találni az arany középutat; nyitottnak lenni, de közben nem is kritikátlanul elfogadni mindent, amit olvasunk.

A Földönkívüli esetében szerencsére nem igazolódott be az a félelmem, hogy pusztán egy szenzációhajhász könyv lenne, aminek az írója határozottan állítja, ő aztán megcáfolhatatlan bizonyítékot lelt a kicsi zöld lények létezésére. Ez esetben szó sincs erről, épp ellenkezőleg:

Loeb – nagyon becsülendő módon – kezdettől fogva hangsúlyozza, hogy egy hipotézist mutat be, ami szerinte a rendelkezésünkre álló adatok és információk alapján védhető.

Abszolút korrekt módon vezeti le, hogyan jutott arra a meggyőződésre, hogy az Oumuamua valójában egy mesterségesen létrehozott tárgy, és persze azt is részletezi, hogy mi támasztja szerinte alá ezt az elképzelést. Emellett külön kitér arra is, hogy szerinte mi a probléma azokkal az elméletekkel, amelyeket azok a tudósok állítottak fel, akik ragaszkodnak hozzá, hogy egy üstökösről van szó.

Noha Loeb nem ír olyan élvezetesen, mint ahogy például Yuval Noah Harari (Sapiens, Homo Deus), és gyakran elég suta vagy erőltetett példákat használ, a szöveg végig közérthető, laikusként is jól követhető. Viszont pont azért, mert nem egy kifejezetten hatásos és gördülékeny szövegről van szó, hajlamosabb elhinni az ember, hogy ez a könyv nem azért született, mert az alkotója népszerűségre vágyott. Inkább tűnik egy olyan kötetnek, amelyet őszintén ismeretterjesztés céljából írt egy olyan szerző, aki ahhoz van szokva, hogy egy egyetemi közegben ad elő, és nehezebben találja meg a közös hangot a szélesebb publikummal.

Miután kitárgyalta az Oumuamuával kapcsolatos elképzeléseit, Loeb rátér arra, hogy szerinte miért utasítja el kollégái túlnyomó többsége az ő hipotézisét az objektum mesterséges eredetéről.

Azt állítja, hogy alapvetően arról van szó: a tudóstársadalom mai napig lenézi a SETI („Search for Extra-Terrestrial Intelligence”, azaz a földönkívüli intelligencia keresése) nevű tudományágat.

Bár ez csak egy kiegészítése a könyv lényegi részének, mégis talán az erről szóló fejezet sikerült a legjobban. Érezni lehet rajta, hogy a szerzőnek szenvedélye a téma, és emiatt méltatlannak érzi az ezt övező elutasítást és lenézést. Különösen azt fájlalja Loeb, hogy mint írja – a kísérleti bizonyítékok hiánya ellenére  – vitathatatlannak tartanak olyan elméleteket, mint a húrelmélet vagy a multiverzum elmélete. Kifejezetten elgondolkodtató, amit arról ír, hogy mennyire nem mer ma sok tudós és kutató kockáztatni, és az elismerés, kutatási támogatás érdekében az éppen aktuálisan népszerű elméletekkel foglalkozik, nem mernek olyan kutatási irányt választani, amelyen elindulni bizonytalan vállalkozásnak tűnik.

A könyv második fele ugyanakkor már kevésbé jól felépítettnek érződik: csapong a témák között – az asztroarcheológiától a pánspermia elméletig –, amelyek nincsenek igazán kifejtve, egy-két fejezet esetében pedig az sem világos, hogy miért kell szerepelnie az Oumuamuáról szóló könyvben. Kicsit olyan érzése lehet az olvasónak, hogy Loeb célja inkább az volt, hogy minden számára fontos asztrológiai és SETI-témát belesűrítsen a kötetbe, ahelyett, hogy inkább csak azokat részletezné, amelyek szorosabban is kapcsolódnak az Oumuamuáról szóló hipotéziséhez. Így például annak a kifejezetten fontos kérdésnek, hogy milyen hatással lenne az emberiségre egy idegen civilizáció felfedezése, elég kevés figyelmet szentel.

A szkeptikusokat nem feltétlenül fogja meggyőzni a Földönkívüli, de igazából nem is ez a célja, mindössze egy hipotézis létjogosultságának elismerését kéri. Szövege néhol döcögős, kissé csapongó, és talán a kelleténél több benne az életrajzi részlet, mindenesetre Loeb az álláspontját érthetően kifejti és még gondolkodnivalót is ad. Ennél többet pedig nem várhatunk egy ilyen könyvtől.