Ha egy alkotó életművében akarunk elmerülni, általában a legjobb, ha azzal a művel kezdjük az ismerkedést, amivel ő maga is elindult. Ray Henderson, a 5Panels alkotójának esetében viszont pont az a jó, hogy a The Devil’s Daughter után (ami a szerző második webtoonja) kerül kezünkbe első képregénye, a Hermann. A boszis mangával ellentétben a lovagos sötétebb történetet vázol fel, amivel egy teljesen új oldalát ismerhetjük meg a szerzőnek, miközben a Devil’s Daughterben megismert stílus sem fog hiányozni. Hermann és Rózsavár lovagjai képregénykritika.
HIRDETÉS
Hogy jön egy magyar képregényes a németek hőséhez?
Henderson németországi évei alatt találkozott Hermann legendájával, ami jelen képregény apropóját adja. A néphiedelem szerint Hermann az a germán hős, aki sikeresen megvédte törzsét a rómaiaktól, amivel azok történelmük legkellemetlenebb vereségét szenvedték el. Hermann emlékét a német nacionalisták emelték vissza a köztudatba, az évek teltével alakja pedig pacifikálódott, ezért akár köztéri szobrokon is találkozhatunk alakjával, ha Németországban járunk. Henderson Hermannja és a germán hős között azonban csak a bajusz a hasonlóság, ugyanis a magyar rajzolót a középkori lovagtörténetek és a fantasy felé irányította a régi legenda.
Iveniel király udvarában él Hermann, a fiatal lovag, aki mindig a királyáért cselekszik. Nem pusztán a lovagi eskü miatt, hanem mert a felnőtt férfi nagyon sokat köszönhet az uralkodónak, aki kicsi kora óta pártfogoltjaként bánt vele az udvarban. Ezt pedig igyekszik a legjobb lovagi szolgálattal meghálálni, védve az uralkodót és annak családját. Ám hűsége és szíve próbára tétetik, amikor a nagyon tisztelt uralkodó érdekében kellene helyesen cselekednie úgy is, hogy az látszólag ellentmondhat az államérdeknek. Iveniel háborúban áll szomszédjával, ami szintén nem könnyíti meg a mindennapokat, és egyre kényelmetlenebbé váló belpolitikai feszültségeknek sem kedvez.
Hermann a haza szolgálatában
Több szerzői képregénnyel, de még Henderson másik mangájával szemben is a Hermann képes úgy alapozni, karaktereket építeni és haladni a cselekménnyel, hogy nem érződik egy nagy pilotnak az első kötete.
A történet minden része egyenlő mértékben tud haladni, nincsenek üresjáratok vagy hosszúra vett karakterizációk.
Még az első rész vége is egy olyan befejezésre fut ki, ami nagyvonalakban lezárja a jelenlegi eseményeket, miközben bőven hagy helyet a jövőbeli történéseknek.
A Hermann története pedig gyakorlatilag egy királydráma, ahol egy békés rendszer végnapjainak lehetünk tanúi Hermann szemén keresztül. A címadó lovag mindennek csak külső szemlélője, aki nem tehet mást, mint saját erkölcsi iránytűjére hagyatkozik. Az első füzet izgalmait így nem is ő, hanem a kialakult helyzet ismertetése és a királyi tanácsadó, Agnes adja. Utóbbi egy ízig-vérig manipulatív figura, akinek a mesterkedései egyszerre felháborítóak és izgalmasak. Alakja „szépségét” annyi rontja, hogy pusztán a szereplő dizájnjából tudni lehet a szándékait. Mivel maga a manga fiatalabb (15+) közönségnek is készült, ezért érthetőek a nő egyértelmű vonásai, de azért némi rejtélyességet elbírt volna karaktere.
A politikai machinációk táptalaját pedig uralkodói gyengeségek adják, ami az örökös körül keringő pletykákban ölt alakot – Hermannt itt még ezek kereszttüzében látjuk, amiben támogatólag próbál fellépni a királyné és fia, Jörn mellett. Ezekben a pillanatokban találhatjuk meg Hendersonnak azt az alkotói jellemzőjét, amiért a The Devil’s Daughtert meg lehetett szeretni: kedves, emberi pillanatok, amelyek jólesően emlékeztetnek olyan értékekre, mint a barátság, szeretet és tisztelet. A lovag inkább a történet második felében jut nagyobb, aktívabb szerephez, amikor egy látványosan megrajzolt csatában mutathatja meg, hogy nemcsak kedves szavakban erős, hanem éles helyzetben is az a tehetséges kardforgató, akinek a legszorultabb helyzetekben is helyén van az esze. Ami talán Hermannt kevésbé teszi érdekessé, az a tökéletessége.
Ő tényleg az az erkölcsös és példakép lovag, aki a lovagi erények prototípusa lehetne, és néhány elbizonytalanodott pillanatot leszámítva ebből sosem esik ki az első kötetben.
A képregény végi cliffhanger előrevetíthet némi megborulást, ami rá is férne a lovag jellemére, ezzel több váratlan konfliktust hozva a történetbe.
A mozgalmas cselekmény mellett Ray Henderson a rajztudásának sokoldalúságát is megmutatja a Hermannban. A képregényt nyitó lovagmese a középkori szőnyegek és fametszetek világát idézi, amely ötlet a fejezetek nyitóképeit is végigkíséri, megelőlegezve a várható eseményeket. A csatajelenetek dinamikussága pedig a kis formátum (a kötet A5-ös füzetméretet követ) ellenére is átélhető. Egy-egy nagytotált leszámítva a harcokba közelikben merülhetünk bele, ami érzelmileg is tud emelni a jeleneteken és azok drámaiságán.
Mindent összevetve, a Hermann mint debütáló képregény és mint egy hosszabb történet első kötete egyaránt remek kezdés. Nincsenek meg benne a hazai szerzői képregényekre jellemző szerkesztési ívek, miközben a mangaformátumon belül képes egyszerre szerethető és drámai lenni.
A lovagélet lehet játék és mese is
Ray Henderson a lovagokat nem csak a Hermann-sorozatban szerepelteti. Egy rövid, Inktober alatt indul „marhaságból” (a szerző saját szavai!) nőtte ki magát a Rózsavár lovagjai, ami küllemében és jellegében is olyan, mintha a Hermannban szereplő lovagmese egy valóságos mesekönyve lenne. A 132 oldalas történt Theobald, az együgyű lovag kalandját meséli el, aki úgy dönt, fejét veszi a gonosz sárkánynak, ami Rózsavár környékét tartja rettegésben. Aztán kiderül, hogy a sárkány egész barátságos és kedves.
Számos mesében láthattunk ilyen felállást, ám ami Henderson ötletét kellemessé és újszerűvé teszi, az a csavar, ahogyan a sárkányt, Tyffát megismerteti velünk. A lovag és a szárnyas lény találkozása egyrészt hoz egy aranyos, a szerzőre jellemző kedvességet és humort, amit a mangákhoz hű gesztusokkal kever.
Másrészt a váratlanul jött barátsággal a Rózsavár lovagjai végigvisz egy elfogadásról szóló mesét, amiben a váltott szemszög rejti ennek a trópusnak a kézzelfogható jelentését.
Amíg nem ismerünk valakit, könnyű dehumanizálni és a legmélyebb félelmeinkkel felvértezni, ám amikor megismerjük, egyre emberibbnek, közelebbinek érezzük, így pedig megérteni és elfogadni is könnyebbé válik.
Az idáig vezető úton kalandokkal, szórakoztató figurákkal visz végig Ray Henderson. A Hermannhoz és a The Devil’s Daughterhez mérten érezhető itt egy új felszabadultság, ami az alkotóhoz képest szabadabb humorban jelenik meg. Például az itteni lovagok sokkal bohémabbak, szertelenebbek, amivel rögtön meg lehet szeretni őket. Ami újdonság még, az az ecchi műfajra (enyhén, játékosan erotikus manga/anime) jellemző poénok megjelenése, de azért annyira nem uralkodik el, hogy egy teljesen másféle Henderson-sztori kerekedjen belőlük.
A 5Panels keményfedeles és színes kiadása pedig egy plusz mesekönyves külcsínt is ad a Rózsavár lovagjainak, ami nagyon kellett ennek a lovagvilágnak.
Ray Henderson stílusa fekete-fehérben is jól mutat és működik, ám a színek még adnak neki egy újabb, eddig nem várt szintet. A harmonikus és világos színvilág egy komfortos fantasybe repít, ahol még akkor sem lehet komoly gond, ha egy sárkány járja a vár szomszédságát.
Verdikt – Ray Henderson meséljen még lovagmeséket sokat!
A Hermannt és a Rózsavár lovagjait olvasva érezhető, hogy Henderson igazi terepe a lovagkor. Legyen akár annak kedves, mesés része vagy a komolyabb, politizáló vonulata, jó dinamikával elmesélt kalandokat tartogatnak minőségi kivitelben. Ha a The Devil’s Daughtert szerettük, ez sem fog csalódást okozni, ha pedig csak valami jól átgondolt, klasszikus jellegű sztorira vágyunk, akkor sem nyúlhatunk mellé a lovagos mangákkal.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
